Danielle

PÉNTEK DÉLUTÁN rátettem az utolsó papírlapot is az utolsó javítanivaló stócra, amit már egy hete halogattam, és hátradőltem a székemben. Az órámat megnézve felnyögtem. Valószínűleg én voltam az utolsó ember az iskolában, és egy újabb korai kelés után teljesen kimerültem. De legalább most behoztam a lemaradásomat, és élvezhettem a hétvégémet.

Kinyitottam az asztalfiókomat, és felkaptam a táskámat, épp amikor megcsörrent az új telefonom. A táskám aljára temetve találtam meg, és anélkül vettem fel, hogy megnéztem volna a hívóazonosítót. "Halló?"

"Szia, bébi."

Összeráncoltam a homlokom. "Austin?"

Felkacagott. "Kész az autód."

"De még nem is volt alkalmam beszélni az apámmal." Megdörzsöltem a homlokomat, az álmatlan éjszakáim és a pénzügyi gondjaim egy hasogató fejfájásban öltöttek testet. "Meg kell kérdeznem tőle, hogy rendben van-e neki ez az összeg. A legtöbb helynek nem kell előzetes engedélyt kérnie a javítások elvégzéséhez? Mi van, ha nem tudom kifizetni? A francba, Austin, nem tudom, ki tudlak-e fizetni. Azt hittem, tegnap fogsz hívni. Több időre van szükségem, hogy ezt megoldjam."

"Bébi, vegyél egy mély levegőt" – mondta.

Vettem, de rájöttem, hogy még néhányra szükségem lesz.

"Az autó kész van" – folytatta. "Költségmentesen."

"Mi? Hogy érted, hogy 'költségmentesen'?"

"Általában azt jelenti, hogy a valuta, pénz formájában, nem fog gazdát cserélni."

"Nagyon vicces vagy." Nem tudtam visszatartani egy mosolyt. "De a szomorú tény az, hogy nincs ötezer dollárom, és nem igazán érzem jól magam, hogy apámtól kérjem el. Túl sokszor húzott már ki a csávából az elmúlt néhány évben."

Austin felsóhajtott. "Bébi. El van intézve."

"Magyarázd el nekem pontosan, hogy van elintézve. Mit kérsz cserébe?"

"Megbeszélhetjük, amikor leteszem az autódat."

"Tudtam" – csattantam fel. "Felejtsd el. Megtarthatod."

Kinyomtam, és a táskámba dobtam a telefont, az álmosságom pedig gyorsabban hagyta el a testemet, mint ahogy megérkezett. Forrongva kaptam fel a táskámat és a kabátomat, és a külső ajtón keresztül elhagytam a tantermemet. Bezártam, elmentem az iroda mellett, és intettem a gondnoknak, aki épp a szemetet vitte ki az iskola elől.

Sétálnom kellett. A lakásom körülbelül három mérföldre volt az iskolától, és az autó hiánya jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy lesétáljam a dühömet, és talán néhány kalóriát is. Mostanában lusta voltam, és közel harminc fontot híztam Steven árulása után. Be kellett fejeznem az önsajnálatot, és kezdenem kellett valamit a súlyommal. Írtam a bátyámnak egy SMS-t, hogy újra nincs szükségem fuvardra, aztán elindultam hazafelé.

Ebédidő óta csökkent a hőmérséklet, ezért felhúztam a kabátom cipzárját, zsebre dugtam a kezemet, és lehajtottam a fejem a széllel szemben. Körülbelül egy saroknyit mehettem, amikor már megbántam a döntésemet, hogy gyalog megyek haza a hidegben.

Már nem akartam lefogyni. Egy forró fürdőben akartam ázni egy pohár borral. Ez a gondolat rávilágított arra a tényre, hogy már egy áztatásra méltó kádam sem volt, ami aztán eszembe juttatta, hogy autóm sincs többé, ez pedig elvezetett a düh és irritáció nyúlüregén át ahhoz az állati dögös férfihoz, aki megzavarta a tervemet. Épp próbáltam visszakapni az életemet... legalábbis megpróbáltam, de most Austin bele akart rondítani ebbe a tervbe. Ki kellett találnom egy módot, hogyan teremtsem elő a pénzt anélkül, hogy apámat kérném meg rá.

A lakásomhoz vezető magánutat szegélyező nagy fenyőfák a látóterembe értek, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Itthon voltam. Felhívom a bátyámat, és kidolgozunk egy haditervet. Ő majd tudja, mit kell tenni.

Befordultam az úton, és felgyorsítottam a lépteimet. Mostanra hivatalosan is halálra fagytam, és be akartam jutni, hogy egy takaróba burkolózhassam. A parkoló a látóterembe ért... és az autóm is. Értetlenül megtorpantam. A szemem sarkából mozgást érzékeltem, mire odafordultam, és megláttam Austint, amint épp kiszáll a kisteherautójából.

Összeráncolta a homlokát. "Gyalog jöttél haza, Dani?"

"Tessék?"

"Gyalog jöttél haza? Egyedül?"

Felnéztem rá. "Ööö, igen. Nincs autóm."

"A faszba." Megrázta a fejem. "Tegnap is gyalog jöttél?"

"Nem, a bátyám hozott-vitt, de—"

"Tessék." A zsebébe nyúlt, és előhúzta a kocsikulcsomat.

Megráztam a fejem. "Nem tudom kifizetni, Austin."

"Vedd el a kulcsot, Dani." Megtettem, ő pedig újra káromkodott. "Bébi, a kezed jéghideg."

"Ez általában előfordul, ha hideg van."

"Nincs kesztyűd?"

"Nem hoztam magammal, arra a tényre alapozva, hogy nem számítottam rá, hogy gyalog kell hazajönnöm" – vallottam be.

"Miért nem hívtál fel?"

"Mégis miért hívtalak volna fel?"

Mindkét kezemet a sajátjába fogta, és dörzsölni kezdte őket. "Érted mentem volna."

"Miért jöttél volna értem?"

Austin ismét összeráncolta a homlokát. "Menjünk be."

"Várj" – mondtam, és próbáltam kihúzni a kezeimet a szorításából. Ő csak még erősebben tartotta őket. "Mit keresel itt?"

"Bébi." Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. "Visszahoztam az autódat."

"Úgy érzem, hatalmas kommunikációs szakadék tátong közöttünk" – morogtam.

A lakásom felé intett a kezével. "Beszéljük meg bent."

"Bejössz?"

"Nem fogok itt a hidegben beszélgetni veled." Megeresztette a szexi mosolyát. "Persze, egyáltalán nem muszáj beszélgetnünk. Rajtad áll."

Halkan fújtam egyet. "Nem tudom, mit akarsz tőlem."

"Gyerünk. Melegedj fel" – mondta.

Az volt az érzésem, hogy nem fog elmenni, így bólintottam, és felvezettem a lépcsőn. Kinyitottam az ajtót, beléptem, és felkapcsoltam a villanyt. Austin becsukta és bezárta mögöttünk az ajtót, én pedig kibújtam a kabátomból. A dzsekijét a televízió melletti székre dobta, de a mellényét magán hagyta.

"Miért nem beszélsz úgy, mint egy gengszter?" – böktem ki.

Felkacagott. "Tessék?"

"Semmi. Csak ne figyelj rám." Ledobtam a táskám az ajtó melletti székre. "Kérsz egy kis bort?"

"Söröd van?"

"Ööö, talán. Megnézem." Bementem a konyhába, hogy megnézzem, hagyott-e Elliot valamit, amikor legutóbb itt járt vacsorázni. Félretoltam a tejet, és találtam három üveggel a bátyám kedvenc portlandi söréből, remélve, hogy Austinnak is ízleni fog. Felkaptam egyet, kinyitottam, majd kitöltöttem a pohárba az utolsó maradékot abból a vörösborból, amit az elmúlt napokban iszogattam.

Visszasétáltam a nappaliba, és Austint a kanapémon terpeszkedve találtam; csizmás lábát a dohányzóasztalomon nyugtatta, kezében a tévé távirányítójával kapcsolgatta a csatornákat, és úgy nézett ki, mint akié a hely. Rám mosolygott, és kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a sört. "Köszi, bébi."

Odaadtam neki az üveget, és a fejemet csóválva leültem a kanapé melletti fotelbe.

"Mit csinálsz?" – kérdezte.

"Hogy érted?"

A mellette lévő párnára paskolt. "Gyere ide."

"Ööö, nem, nekem jó itt. Köszi" – mondtam, és belekortyoltam a boromba.

"Bébi, gyere ide."

"Nem."