Lassan tolat ki a parkolóhelyről, időt hagyva, hogy alkalmazkodjak. A motorkerékpár úgy dorombol alattunk, mint egy elégedett fenevad, és nem tudom nem arra gondolni, mennyire találó is ez. Tristanban mindig is volt valami, ami valami vadra emlékeztetett engem, valami alig megfékezhető dologra. Még most is, öt év elteltével is érzem a belőle sugárzó, ismerős energiát.

*Otthonillata van,* suttogja a farkasam a fejemben, a hangja a vágyakozás mély moraja. *Mint a fenyőerdőknek és a nyári viharoknak.*

*Nem,* mondom neki határozottan.

*Nem gondolkodhatunk így. Többé már nem.*

De ahogy rákanyarodunk az autópályára, a motor felgyorsul, és nincs más választásom, mint szorosabban kapaszkodni. A karjaim átölelik a derekát, és a farkasam szinte dorombol az érintéstől.

Olyan csendes volt az elmúlt három évben, visszahúzódott mélyen belém, ahová Daxon öklei nem érhettek el. De most, ahogy Tristan ismerős illata megtölti a tüdőmet, és a melegsége átsugárzik a bőrdzsekijén, újra életre kel.

A világ fény- és árnyékfoltok formájában rohan el mellettünk. A motor hangos, erős és élő alattunk. Annyira más, mint annak a háznak a fojtogató csendje, amelyből végre megmenekültem.

Minden rezgést érzek a testemen, minden fordulót, ahogy beledőlünk az út íveibe. Az érzés mámorító, olyan felszabadító, amilyet már el is felejtettem, hogy lehetséges.

Próbálok nem arra gondolni, milyen közel vagyok hozzá. Hogy a mellkasom a hátának feszül, hogy érzem a légzése egyenletes ritmusát, hogy a farkasam szinte énekel örömében, hogy újra közel lehet a barátunkhoz, aki majdnem a családunkhoz tartozik.

Próbálok nem arra gondolni, milyen lett volna ez öt évvel ezelőtt, amikor még természetes volt megérinteni őt, amikor a közelsége a békét jelentette, amikor azt hittem, hogy talán, csak talán – a barátságból valami több is lehet.

Most viszont veszélyesnek érződik. Nem miatta, hanem miattam. Mert olyan módokon törtem meg, amiket nem tudok elmagyarázni. Mert elfelejtettem, milyen az, ha erőszak nélkül érnek hozzám. Mert a testem minden ösztöne azt sikítja, hogy fussak, miközben a farkasam könyörög, hogy maradjak.

*Ő sosem bántana minket,* erősködik, a hangja most már határozottabb. *Te is tudod ezt. Ezt mindig is tudtad.*

De pont ez a probléma. Egyszer már megbíztam valakiben. Mindent rábíztam Daxonra, a szívemet, a testemet, a farkasomat. Ő pedig arra használta ezt a bizalmat, hogy majdnem mindkettőnket elpusztítson. Hogy elvegye az egyetlen dolgot, ami boldogságot hozott volna nekem.

Esélyt sem kaptam, hogy a karomban tarthassam a kölykömet, ugyanezen bizalom miatt.

Arra kényszerítem magam, hogy mozdulatlan maradjak. Arra kényszerítem magam, hogy lélegezzek. Arra kényszerítem magam, hogy kapaszkodjak, még akkor is, amikor a kezeim remegnek Tristan hasán. A városi fények elmosódnak mellettünk, ahogy navigálunk a forgalomban. New York éjszaka gyönyörű egy motorkerékpár hátuljáról, csupa neon és lehetőség. Egy pillanatra szinte el tudom felejteni az elmúlt három évet. Szinte képes vagyok úgy tenni, mintha csak egy nő lennék egy motoron egy férfival, aki egykor szerette.

*Aki még mindig szereti,* teszi hozzá a farkasam reménykedve.

*Hagyd abba,* figyelmeztetem. *Egyszerűen fejezd be.*

*Mint egy barátot,* tette hozzá.

Válaszolni akartam, de aztán belehajtunk egy kátyúba, és én ösztönösen szorosabbra fűzöm a szorításomat a dereka körül, és a mozdulat pánikrohamot küld végig rajtam. A testem emlékszik a megragadásra, a lefogásra, a bántalmazásra. A lélegzetem elakad a torkomban, és hirtelen már nem a motoron vagyok. Újra abban a házban vagyok, újra abban a hálószobában, újra Daxon súlyos kezei alatt, miközben ő.....

*Lélegezz,* parancsolja a farkasam, a hangja áttöri a pánik spirálját. *Nem ott vagy. Tristannal vagy. Biztonságban vagy.*

Tristan érezhette a feszültségemet, mert lelassít, a keze egy pillanatra megpihen az enyémen, ahol az a hasához tapad. A gesztus gyengéd, megnyugtató, és valami eltörik bennem. Az érintése nem fáj. Nem elvesz. Egyszerűen csak... megvigasztal.

Régen teljesen megbíztam benne. Régen biztonságban éreztem magam a karjaiban. Régen hittem abban, hogy a szerelemnek olyannak kell lennie, mint amikor hazatérsz. Akkor, amikor még csak Tristan, Orion és Athena voltunk, két érett farkas a kishúgukkal, és épp tanultuk, mit is jelent megtalálni a falkánkat, a helyünket a világban.

Most viszont már nem tudom, hogyan bízzak meg bárkiben. Különösen nem abban a férfiban, akiről egykor azt kívántam, bárcsak több lenne barátnál, mielőtt elhagyott volna engem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.

*Ez nem fair,* korhol a farkasam. *Te taszítottad el magadtól őt és Oriont. Aztán Daxont választottad helyettük.*

A farkasamnak igaza volt, fájt nekem. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy tisztán gondolkodjak, és hagytam, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam.

*Mert fiatal voltam és ostoba,* csattanok fel. *Mert azt hittem, hogy nélkülük kell meggyógyulnom.*

Aztán amikor találkoztam Daxonnal, azt hittem, az Alfához illő ereje biztonságot jelent.

Ma már jobban tudom. Ma már tudom, hogy a valódi erő nem a dominanciáról vagy az irányításról szól. Arról a gyengéd módról szól, ahogy Tristan lelassítja a motorját, amikor érzi, hogy megfeszülök. Arról a módról, ahogy ma este eljött értem kérdés nélkül, ítélkezés nélkül, anélkül, hogy bármit is kért volna cserébe.

Az út egy örökkévalóságnak tűnik, ugyanakkor mintha pillanatok alatt eltelt volna. Túl hamar kanyarodunk be egy felhajtóra, amit nem ismerek fel.

Egy közepes méretű ház gondozott pázsittal és egy tornáclámpával, amely mindent meleg sárga fénybe von. Úgy fest... otthonosnak. Megállapodottnak. Mint egy hely, ahol valaki felépített egy életet.

*Ahol valaki egy életet épített fel nélkülünk,* jegyzi meg a farkasam, és hallom a szomorúságot a hangjában.

Leállítja a motort, és a világ hirtelen elcsendesedik, csak a légzésünk hangja és a hűlő motor kattogása hallatszik. Még a város zajai is tompának tűnnek itt, mintha ez a kis ház a saját békés buborékjában létezne.

"Hol vagyunk?" kérdezem, miközben leveszem a sisakot. A hajam tiszta káosz, a sisak okozta statikusság miatt furcsa szögekben áll égnek. Valószínűleg úgy nézek ki, mint akit egy tornádó tépázott meg, ami nem áll messze az igazságtól.

"Nálam," mondja, folyékony kecsességgel lendítve át a lábát a motoron. Tristanban mindig is volt valami kecses, már azelőtt is, hogy a farkasa teljesen előbújt volna. "Arra gondoltam, hogy talán nem akarsz azonnal Orionhoz menni. Mivel ő nincs ott."

Igaza van. Nem akarok egyedül lenni a bátyám üres házában, körülvéve a régi életem emlékeivel. De azt sem tudom, hogy megbirkózom-e azzal, hogy itt legyek, Tristan terében, körülvéve annak az életnek a bizonyítékaival, amit nélkülem épített fel.

"Elvihetlek máshová is, ha akarod," mondja, olvasva a hezitálásomat azzal a kísérteties képességgel, ami mindig is megvolt neki. "Szállodába, vagy..."

"Nem." A szó élesebben jön ki, mint ahogy terveztem. "Nem, ez... ez így jó."

Alaposabban is megnézem a házat, és valami nem stimmel. Úgy néz ki, mint egy ház, amit egy nő választott. A virágládák az ablakok alatt, az összehangolt kerti bútorok, az, ahogy a kert gondos figyelemmel van elrendezve a színekre és az évszakokra.

Egyszerű hely, és én meg vagyok döbbenve. Hogyhogy egy ilyen helyen lakik? Rendezetett és takaros. Tristan takaros ugyan, de tudom, hogy nem szereti az ilyen környezetet. Ahogy a háza be van rendezve, az teljesen idegen attól a Tristantól, akire én emlékszem.

*A dolgok változnak,* mondja a farkasam halkan. *Az emberek változnak. Mi is megváltoztunk.*

De ez csak bizonyíték arra, hogy már nem vagyunk ugyanazok az emberek, akik öt évvel ezelőtt voltunk. Nem tudom, milyen lenne most Orion. Ő sokat változott? Már két gyereke van, de még egyikkel sem találkoztam. Két kis kölyök, akiket még sosem tartottam a karomban, sosem éreztem az illatukat, sosem voltam ott, hogy segítsek felnevelni őket.

Mindannyian továbbléptek nélkülem. Megtalálták a helyüket, és jól boldogulnak. Úgy érzem, már nincs is rám szükség errefelé. De mit is vártam? Öt évig távol maradtam. Elérhetetlenül. Távol a szemtől, azt mondják, távol a szívtől is. De nem vagyok dühös, mert ezt én magam okoztam.

*Túléltél,* emlékeztet a farkasam. *Ez a lényeg.*

Ahogy belépek a nappalijába, mindenhol fényképeket látok. A szívem megáll, amikor észreveszek egy konkrét képet a kandallópárkányon, egy harminckét év körüli nő van a képen Tristannal. Olyan... szerelmesnek és boldognak tűnnek.