Victoria

Olyan hosszú volt ez a nap... megküzdeni a sajtóval, elkészíteni azt a rengeteg családi fotót; a lábam is fáj a hosszas magassarkú-viseléstől, az arcomat pedig húzza a sok megjátszott, műmosolygás.

A hatalmas, fehér franciaágyamon ülve arra gondolok, milyen jót fogok aludni ma éjszaka.

Épp most kötöttem fel a hajam, már az új, kék selyempizsamámban.

Hirtelen kopogtatnak a hálószobám ajtaján.

Biztosan nem a szobalányok azok, mert senkit sem hívattam.

Amikor eszembe jut, hogy Alexander lehet az, a szívem egy picit hevesebben kezd verni, és attól tartok, azért jött, hogy lefeküdjön velem. Már mondta, hogy soha nem fog hozzám érni, de ha esetleg meggondolta magát, a világ minden kincséért sem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen.

Összeszedem magam, leszállok az ágyról, meztelen talpam a puha, szürke szőnyegre lép, ahogy az ajtóhoz sétálok, hogy kinyissam.

Nagyon remélem, hogy ez nem az, aminek gondolom.

Amint kinyitom az ajtót, és meglátom, a tekintetünk még csak nem is találkozik.

Miközben összeráncolt szemöldökkel tetőtől talpig végigmér, észreveszem a piros rúzsfelt a szája körül. A ruhája és a haja is kissé kócos. Úgy látszik, egyszerűen nem tudta kivárni, hogy megdugja Isabellát. Most vele kellene lennie, nem pedig itt, velem.

Amikor egy ideig nem szólal meg, csak méregeti a ruhámat, mintha egyáltalán nem nyűgözné le, hunyorítva nézek rá. Mi járhat a fejében?

– Mi az? – kérdezem csípőre tett kézzel.

– Pizsamában vagy. – Ismét végigmér, a hangjából süt a csodálkozás.

– Persze, hogy abban vagyok. Épp aludni készültem, de aztán te megjelentél. Szóval, miről van szó?

Az arckifejezése dühös villogássá változik, amihez a hangszíne is igazodik, mintha figyelmeztetne.

– Először is – kezdi –, Isabella az én hálószobámban van, úgyhogy eszedbe ne jusson odajönni, hacsak én másként nem mondom.

Egyáltalán nem vagyok meglepve. Sőt, megkönnyebbültem. Úgy tűnik, minden gondolata csak a lány körül forog.

– És mi a második? – kérdezem oldalra döntve a fejem.

– Azért is jöttem, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg ebben a hálószobában vagy – mondja. – Arra az esetre, ha meg kellene találnom, hogy fenntartsuk a látszatot.

Igaza van, és ezért csak bólintok egyet.

– Itt fogsz megtalálni, ha szükség lesz rám. Valami más? – ásítok.

Felhorkant, miközben elfordítja a tekintetét. – Ez kibaszottul hihetetlen – mondja halkan.

– Micsoda?

– Semmi. Én leléptem.

– Végre – mondom lelkesen, miközben az ajkam műmosolyra húzódik.

– Nem vagy egy kicsit túl fennhéjázó?

– Te meg nem vágsz fel egy kicsit túlságosan is azzal, amit Isabella és te az imént csináltatok?

– Semmi közöd hozzá, és...

– Jó éjszakát! – Félbeszakítom, és rácsukom az ajtót.

Még csak ott sem maradok, hogy hallgassam a távolodó lépteit.

Csak vissza akarok feküdni a rugós ágyra, így nyújtózom egyet, visszasétálok, és kényelembe helyezem magam. Bebújok a takaró alá, és az asztalon lévő telefonomért nyúlok, ami épp ekkor csippan egyet. Rengeteg értesítést kaptam ma.

Gyorsan átpörgetek párat, és a szememet forgatom azon, hogy mind csak ugyanaz a hír a drága milliárdos esküvőről.

Olyan sok kép van arról, ahogy Alexander és én csókolózunk, és a szalagcímek úgy állítják be, mintha ez igaz szerelem lenne.

Megszakad a szívem, amikor belegondolok, mi a valóság.

Bárcsak úgy lenne. Ennek kellett volna lennie az esküvőm éjszakájának, amikor a férjem, a férfi, akivel le akarom élni a hátralévő életemet, szenvedélyesen szeretkezik velem. De ez épp az ellenkezője mindannak.

Kizárva a gondolatokat arról, hogy mire is vágyom valójában, mélyet sóhajtok, és azon kezdek gondolkodni, hogyan fogom megállni a helyem ebben a házasságban.

Azon túl, hogy a barátaim posztolnak a közösségi oldalaikon, és gratulálnak nekem, még néhány olyan nő kommentjét is látom, akik a féltékenységüknek adnak hangot, és azt kívánják, bárcsak az én helyemben lennének, mert tündérmesébe illő életet élek. Milyen tündérmese? Ha tudnák az igazságot...

Ahogy végigpörgetem a kapott üzeneteket, megnyitom apámét.

Apa: „Gratulálok, drága gyermekem! Bárcsak az anyád is láthatta volna, milyen gyönyörű voltál ma, és hogy milyen gyönyörű nővé érettél. Biztos vagyok benne, hogy a mennyből adta áldását rád. Kívánom, hogy mindig légy boldog és biztonságban!”

A szavai annyira meghatóak, hogy ahogy visszateszem a telefont az asztalra, mélyet sóhajtok, kezemet a mellkasomra szorítva. Tudom, hogy ennek az esküvőnek semmi köze a szerelemhez, de mégis azt kívánom, bárcsak anyám is jelen lett volna.

A hiányának gondolata kissé elszomorít, de jobban érzem magam, amikor az anyósomra gondolok. Már most is úgy gondoskodik rólam, mintha a saját anyám lenne.

Miközben azokra a dolgokra gondolok, amelyekért hálás lehetek, egy kicsit még jobban összekucorodom a takaró alatt. Annyira készen állok az alvásra, hogy elégedetten felsóhajtok.

Ez a tökéletes nászéjszaka számomra: egy jó kiadós alvás.

Örülök, hogy Alexander úgy döntött, csak Isabellát dugja meg. El sem tudom képzelni, hogy lefeküdjek egy ilyen arrogáns férfival.

Még a fehérneműs doboz is eszembe jut, és az, hogy sosem fogom használni. A legjobb barátnőm megállás nélkül ugratott vele, hogy Alexander alig várja majd, hogy levegye rólam, amint meglát benne. Ez biztosan nem fog megtörténni, és én sem akarnám másképp.

Végül is, csak örülök annak, hogy apám anyagi gondjai véget értek.

Ezzel a végső gondolattal a fejemben boldog és békés vagyok, így hát elalszom.

~

Alexander

Ahogy végigmegyek a hosszú folyosón, nem tudom megállni, hogy ökölbe ne szoruljon a kezem arra a gondolatra, hogy Victoria az arcomba vágta az ajtót. Hogy merészel ilyet tenni? Vajon máris a fejébe szállt, hogy a Sterling család menye lett?

És hogy a fenébe nem azt a fehérneműt viselte a dobozból? Tényleg nem tervezte, hogy ma este megdugom?

Bárhogy is töröm a fejem, nem találom a választ a kérdéseimre.

Még abba is beletelik egy kis időbe, hogy visszatérjek a hálószobámba, ezért lassan bolyongok a folyosó mindkét oldalán, és többször is megállok, hátamat a falnak vetve, ami több mint tíz percnek tűnik.

Amikor végül visszatérek a hálószobámba, Isabella az ágyon fekszik, az oldalára fordulva, könyökére támaszkodva.

A látvány, ahogy a mellei szinte kiesnek a melltartójából, szexi, de már nem vagyok olyan izgatott, mint azelőtt.

– Szóval... helyretetted azt a ribancot? – Kuncog huncutul, várva a válaszomat, de én csak egy morgást engedek el, miközben leülök az ágyra.

A fal felé fordulok; nagyon zavar Victoria hajlandóságának teljes hiánya, hogy szexin mutasson nekem a nászéjszakánkon, pedig az volt a tervem, hogy visszautasítom és összetöröm a szívét. Kinek képzeli magát?

Érzem, ahogy az ágy besüpped mellettem, és tudom, hogy Isabella közelebb jön, de vissza sem nézek rá.

A kezei végül a vállamon landolnak, majd a mellkasom közepe felé csúsznak, miközben a fülembe suttog.

– Mondd el! Sírva könyörgött az a ribanc, hogy töltsd vele az éjszakát?

Egy morgás kíséretében felállok az ágyról, és beletúrok a hajamba, de a lány követ, és elkezdi kigombolni az ingemet, miközben a melleit a mellkasomhoz dörzsöli.

– Ne most – mondom neki, megragadva a csuklóit, hogy ne érjen hozzám tovább.

– Kicsim, azt hittem, mondtam már, mennyire nedves vagyok érted – nyöszörög. – És tudom, hogy alig várod, hogy megdugj ma éjjel.

Tovább gombolja az ingem, én pedig próbálom kizárni a Victoriával történteket, de nem tudom kiverni a fejemből.

– Azt mondtam, ne most! – Ellépek tőle, mire a lány felhorkant.

– Mi a fene ütött beléd? Rendben! – Kiviharzik a fürdőszobába, bevágja az ajtót, és magára zárja.

Miután egyedül maradok, nem érzem szükségét, hogy azonnal utána menjek; nem most, amikor annyira frusztrál, hogy a dolgok nem az elképzeléseim szerint alakultak Victoriával.

Figyelemelterelésképpen a telefonomért nyúlok, és görgetni kezdek.

Annyi cikk szól arról, hogy Victoria rabolta el a szívemet, hogy hangosan felhorkantok. Micsoda vicc! Sohasem fogja tudni elrabolni a szívemet. Isabella már megtette. Amint rá gondolok, rájövök, hogy egy kicsit durva voltam vele...

Bár most nem vágtam vissza Victoriának a viselkedéséért. Még lesz rá bőven időm, mert házasok vagyunk. Nem megy sehova.

Kizárva őt a gondolataimból, a fürdőszobaajtóhoz lépek, lenyomom a kilincset, majd lökök rajta, de emlékeztetem magam, hogy belülről be van zárva.

Haragszik rám, és jogosan.

– Kicsim, nyisd ki az ajtót.

– Ugh! Menj el! Feleslegesen csináltam meg magam ilyen szexire!

– Ne csináld már! Még egy luxusajándékot is hoztam neked. – Gúnyos félmosolyra húzódik a szám.

Amint ezt kimondom, gyorsan kinyitja az ajtót, és rám ugrik, karjait a nyakam köré fonva.

– Hol az ajándékom, és mi az? – Az arca sugárzik az izgatottságtól.

– Majd később megkapod. Most itt az ideje, hogy megszabadítsalak mindentől, ami az utamban áll – mondom, miközben ledobom az ágyra.

~

Két órával azután, hogy végeztem Isabellával, a lány gyorsan mély álomba merül, én pedig csak elégedett vigyorral nézem. Olyan keménynek mutatta magát, de végül kifáradt.

Ahogy az alvó arcát nézem, hátrasimítom az arcába lógó hajtincseit.

Pontosan így kellett volna lennie. Az egyetlen dolog, ami hiányzik, hogy nem övé a gyűrű és a feleségem címe; az Victoriáé.

Amint eszembe jut a feleségem, összeszorítom az állkapcsom, még mindig tiszteletlennek érzem a viselkedését. Biztosan lesz rá mód, hogy visszavágjak neki.

Bár még nem vagyok álmos, rendkívül szomjas vagyok, ami nem meglepő. Nem is olyan régen még izzadtam rendesen.

Kiszállok az ágyból, felveszek egy köntöst, majd lemegyek a földszintre, hogy töltsek magamnak néhány pohár vizet.

Miután befejezem az utolsó pohárral, teszek egy kört a házban, elképzelve, milyen jó érzés lesz, amikor végre átveszem az apám cégét.

Vannak ugyan saját, független cégeim, de a családi fővállalathoz semmi sem fogható. Minden kontinensen jelen van, és a havi eladások alapján mindig az első helyen áll.

Egyelőre csak teszem, amit apám kér, és ha már mindent megkaptam, amit akarok, elválok Victoriától.

Ahogy végigsétálok a túlsó oldali folyosón, csak hogy felfedezzem a házat és figyeljek a részletekre, megtorpanok Victoria ajtaja előtt, amikor meghallom, hogy sír.