Meg fogok ölni valakit, esküszöm. Vagy ők halnak meg, vagy én. És nem hagyom, hogy én legyek az. Gondoskodnom kell a kölykömről. Nem fogom hagyni, hogy a családom megöljön, és az én Rose-omat, a kis Rózsabimbómat teljesen egyedül hagyja ezekkel a szörnyetegekkel. Rose lelke túlontúl tiszta és jó volt ehhez a világhoz. Ő adott nekem erőt életem elmúlt három évében, és nem fog egyedül maradni a szörnyetegekkel, akik a családomat alkották. Tönkretennék őt.

Rose jelentette számomra a biztos pontot, miután tizenöt évesen arra kényszerítettek, hogy otthagyjam a középiskolát. Négy évvel azután érkezett, hogy a családom bezárt a házukba, elzárva a falkánktól. Amikor tizenkilenc éves voltam, a húgom pedig, alig tizennyolc évesen – a család aranygyermeke – teherbe esett.

Ha tehettem volna, halálra nevettem volna magam. Melissa, a tökéletes, az aranygyermek, hagyta, hogy a barátja „belehízelegje” magát az ágyába, még mielőtt betöltötték volna a tizennyolcat, és kiderült volna, hogy elrendelt társak-e. A tizennyolcadik születésnapján aztán Melissa megtudta, hogy a barátja nem az elrendelt társa, hanem egy másik fiú az.

Szegény kis Melissa, felcsinálva, elrendelt társ nélkül, a gyerek apja meg faképnél hagyta. Terhes volt, és haragudott az egész világra. Zárt ajtók mögött kuncogtam a szerencsétlenségén. A fenti Istennő a megmondhatója, mi lett volna, ha Melissa rajtakap, hogy a helyzetén nevetek.

Így aztán néhány hónappal később Melissa egy egészséges kislánynak adott életet. Mindenkire morgott, a szüleimre és leginkább rám, hogy ő nem akar egy kölyköt. Az egész élete még előtte állt, nem kötheti le magát egy kölyökkel. Marie és Thomas, a szüleim, beviharzottak az alagsori szobámba, és lényegében hozzám vágták az újszülöttet. Csak a reflexeimnek volt köszönhető, hogy a baba nem zuhant a padlóra. Anyám felém dobta a kölyköt, miközben apám egy pelenkázótáskát hajított a földre. A szüleim ezután visszadübörögtek az emeletre.

A kisbaba ekkor kétségbeesetten sírni kezdett. Szegény kis Rose-om olyan apró volt és rémült. Még mindig apró, és édes, mint a méz. Szőke, göndör hajával és kék szemével úgy nézett ki, mint a kicsinyített másom. Nevettem, amikor elkezdett cseperedni, és pontosan úgy nézett ki, mint én. Lehet, hogy nem az én lányom volt, de kiköpött úgy nézett ki, mint én.

Az idő megállíthatatlanul haladt a fogságunkban. Az első négy év csigalassúsággal vánszorgott. Csak azért tudtam, mennyi idő telt el, mert felmehettem az emeletre elvégezni a házimunkát, és olyankor rápillantottam a naptárakra. Miért is csinált volna a családom bármiféle házimunkát, amikor ott volt a saját foglyuk, hogy segítsen. Főzéssel és takarítással töltöttem a napokat, aztán amikor Rose belépett az életembe, már róla is gondoskodtam. Az idő egy kicsit gyorsabban telt, miután Rose némi fénnyel töltötte meg az életemet.

Így hát éveket töltöttünk a szüleim házába zárva. Rose-nak megengedték, hogy elhagyja a házat, és részt vegyen a falkagyűléseken. Rá volt szükségük ahhoz, hogy megmutassák a falkának, milyen szerető családot alkotnak a szüleim és a húgom. Fenntartották a tökéletes család látszatát, mióta én „elszöktem”. Én voltam a család fekete báránya, aki nem találta a boldogságát a mi békés, kis közép-nyugati városkánkban, Nebraska közepén. Szóval, igen, elszöktem, hogy megtaláljam önmagam a nagyvárosban.

A legszomorúbb az egészben az volt, hogy elég biztos vagyok benne: mindenki hitt nekik. Az első héten hallottam, ahogy sokan jönnek-mennek a házban, és felőlem érdeklődnek. Próbáltam segítségért kiáltani, de valamilyen oknál fogva egyetlen hang sem jutott ki a börtönömből. Ám nem sokkal ezután már senki sem jött. Senkit sem érdekelt a Remington család legidősebb lánya. Úgy kikoptam mindenki emlékezetéből, mintha sosem léteztem volna. És ez annál is inkább fájt, mert mindez a fogságom első hónapjában történt.

Igen, egyedül voltam, leszámítva az én drága kis kölykömet, aki felnézett rám, és anyának hívott. Bármennyire is gyűlöltem a húgomat, imádtam a kölykét, és sajátomként tekintettem Rose-ra. Az én kis Rózsabimbóm, aki arról az egyetlen nőről kapta a nevét, aki szeretett engem. Apám anyja, Rose Remington szeretett és támogatott engem egészen a halála napjáig.

A halála csupán egy hónappal azelőtt történt, hogy bezártak volna az alagsorba. Az utolsó ember, aki a keresésemre indult volna, meghalt, és utána én „elszöktem”.

Berennek, a makacs, büszke és erős farkasomnak volt egy-két keresetlen szava, amikor felébredt bennem. Hányta-vetette a tajtékot a bánásmódunk miatt, és nem sokkal az első átváltozásunk után megpróbálta kiverekedni magát a házból. Az egy fájdalmas nap volt. Az első átváltozás fájdalma, és a verés fájdalma, amit néhány jelentéktelen, elvégzetlen feladat miatt kaptam pár órával korábban, órákon át sugárzott belőlem. Amint a fájdalom kissé alábbhagyott, Beren megpróbálta kiverekedni magát a házból.

Apánk, bár iszákos volt, még mindig erős harcosnak számított. Gyorsan legyűrtek, és bedobtak minket az alagsorba. Rose-t elvonszolták tőlünk, miközben a pici tüdejét majd' kiköpte a sírástól. A verés, amit kaptunk, majdnem végzett velünk. Beren azonban olyan erős volt, hogy képes volt átsegíteni minket azon az éjszakán.

„Változás közeleg” – morogja Beren, miközben kifelé bámulok az ablakon.

„Ha így is van, bárcsak gyorsabban jönne. Ez a hely egy napon a halálunkat okozza” – felelem neki.

„Előbb égetjük porig a falkát, minthogy meghaljunk, vagy hagyjuk, hogy Rózsabimbónak bántódása essen” – mondja.

Egyetértően hümmögök. A szüleink el fognak pusztítani minket, de Berennel együtt átkozottak legyünk, ha szó nélkül, csendben adjuk meg magunkat.