– Tűnj az utamból! – parancsolja Melissa, ahogy elviharzik mellettem. Kiment a hátsó ajtón, hogy beüljön az autójába.

Épp a törölközőket és a többi tiszta ruhát hajtogattam a konyhaasztalnál. Szándékosan nekem ütközött, hogy a ruhák leessenek. Visszanyeltem egy megjegyzést, miközben kapkodva próbáltam elkapni a törölközőhalmot, aminek a hajtogatását csak néhány pillanattal ezelőtt fejeztem be.

„Kiváltságos szuka – gúnyolódik Beren a fejemben. – Mondj már valamit!”

„Mégis mit? – kérdezem számonkérően, miközben felszedem a törölközőket. – Ha megteszem, Rózsabimbón verik le. Meg amúgy is minek, már elment.”

„Hogy merészelik!” – üvölti Beren, feldühödve a gondolattól is, hogy valaki bánthatja a kölykönket.

„Pontosan, tudják jól, hogy minket nem tudnak igazán bántani. Kizárjuk a fájdalmat és a bántalmazást, de Rose...” – harapom el a mondatot dühösen, miközben az ágyneműs szekrény felé indulok. Elteszem a törölközőket a szekrénybe, és próbálom nem bevágni az ajtaját.

– Néni – szólít meg Rose onnan, ahol az asztalnál ül. Figyelem, ahogy a tekintete ide-oda rebben, veszélyt keresve. Rose csak mások előtt hív néninek. Amikor kettesben vagyunk, mindig mamának vagy anyunak szólít. Egy kifestőkönyvön dolgozik, amit az egyik falkatag adott neki a legutóbbi falkagyűlésen. Már minden képet kiszínezett, így most a margókra rajzolgat.

– Igen, drágám? – kérdezem, miközben visszamegyek a konyhába.

– Segíthetek? – kérdezi.

– Persze, drágám – mosolyodom el, és kiemelem a székéből. Leültetem a konyhapultra. A kezébe adom azt a kéztörlőt, ami szétnyílt, ő pedig megpróbálja összehajtani.

Rose mosolyog, a mosolya fülig ér, amikor visszaadja a törölközőt. – Én segítek, én segítek!

– Igen, Rózsabimbó, te fogsz segíteni – mosolygok rá, ahogy felnéz rám. – Mit szólnál egy kis pogácsához és marharaguhoz? – kérdezem, miközben átültetem egy másik pultra.

– Ragu? – kérdezi Rose, ízlelgetve a szót.

– Ragu – mosolyodok el, és megcsiklandozom. – Gyerünk, mossuk meg azokat a kezeket! – Segítek Rose-nak kezet mosni, miközben ő tovább énekel arról, hogy segít.

– Ne marharagut! – visítja Marie, amint belép a konyhába. – Vedd le onnan a pultról!

Erőnek erejével kell visszafojtanom Beren morgását, amikor Marie, az anyám, sértegeti a kölykönket.

Rose hozzám húzódik a hangos zajra. Már több mint egy éve megtanulta, hogy ne sírjon a családja jelenlétében, ha nem csak kettesben vagyunk. Az én Rózsabimbóm okos kislány volt, és tudta, hogy rajtam kívül senki sem szereti és senki sem törődik vele.

– Csirkés Alfredót akarok – parancsolja.

Próbálok nem sóhajtani, tényleg próbálok, de egy mégis kiszalad a számon, ahogy közlöm: – Elfogyott a csirke, a tejszín és a sajt, ami kellene hozzá.

– Ne feleselj velem! – parancsolja Marie, és arcul csap.

Rose a hátam mögött keres menedéket, így nem látja, hogy megütnek. De a csattanást meghallja. – Én szeretem a marhát – suttogja.

Anyám felsóhajt, és kiviharzik a konyhából.

Megfordulok, és magamhoz ölelem a kölykömet. – Menj, színezz – suttogom.

Könnyekkel a szemében bólint. Már nem akar segíteni.

Nekilátok a vacsorának.

„Meg kellene ölnünk őket” – morogja Beren, miközben nézzük, ahogy Rose ott ül, könnyekkel a szemében.

„Nem tehetjük” – morgom vissza. Nem tehetjük. Nem mintha nem lennénk képesek rá, de nem tehetjük. Ha megöljük a szüleinket, a falkatörvények értelmében minket is kivégeznének. És ha velem, a szüleimmel és a húgommal is történik valami, Rose a nagybátyámhoz kerülne. Ugyanahhoz a nagybátyámhoz, aki évekkel ezelőtt megpróbált megerőszakolni. Fogalmam sincs, hol él most, hiszen évek óta nem láttam. Szóval nem, nem ölhetem meg a szüleimet és a húgomat. Inkább elszenvedem a fájdalmat és a bántalmazást, csak hogy Rose-t biztonságban tudjam. Mindig elviselem majd a fájdalmat, hogy Rose biztonságban legyen. „Vacsorát kell csinálnom” – morgom, majd lezárom a kettőnk közötti gondolati kapcsolatot.

Munkához látok, és elkészítem a marharagut, ahogy terveztem. Nem érdekel, mit mondott anyám, hogy mit akar. Különben sincsenek meg a hozzávalók a csirkés Alfredóhoz. Egész idő alatt magamban morogva készítem el az ételt. Amíg a ragu rotyog, előveszem a pogácsához valókat. A morgásom felerősödik, amikor felfedezem, hogy elfogyott a liszt. Nem vettem észre, hogy az utolsó adagot is elhasználtam a rántáshoz a raguba.

– Mama? – suttogja Rose, ahogy lecsúszik a székéről, és odasétál hozzám.

– Minden rendben, drágám – felelem, és a karjaimba zárom.

Volt egy dolog, amit anyám még nálam is jobban gyűlölt: azt, ha megígértem, hogy készítek valamit, és aztán mégsem tettem. Nem az én hibám volt, hogy apám nyakló nélkül vedelte a farkasölő fűvel ütősebbé tett alkoholt, anyám szerencsejátékozott, a húgom pedig a maradék pénzt vásárlásra költötte, hogy lenyűgözzön másokat. Három káros szenvedély, nekem meg alig maradt valamim, amiből csodát kellett tennem. Nem mintha elmehettem volna dolgozni, hogy pénzt keressek. Otthon kellett maradnom, láthatatlanul.

– Minden rendben – ismétlem, és az arcomat a szőke fürtjeibe fúrom. – Befejezted? – kérdezem, próbálva elterelni mindkettőnk figyelmét.

Épp válaszolni akar, amikor apám beviharzik a konyhába. Olcsó whisky bűzlik róla. – Ragu – gúnyolódik, ahogy ott guggolok a földön a kölykömmel.

– Csak ez volt itthon – motyogom, a földet bámulva. Apám gyűlöli, ha ellenszegülök neki.

– Haszontalan – morogja. Thomas épp meg akart ütni, amikor Melissa befut a konyhába.

Meglep, hogy ilyen hamar visszatért, hiszen csak egy órája ment el. Általában órákig szokott kint lenni. Ebben a pillanatban nem fogok panaszkodni. Megakadályozta, hogy apám megüssön. Szándékán kívül történt? Igen. Mégis hálás voltam érte? Szintén igen.

– Apuci! Szükségem van egy új ruhára. Az ikrek a jövő héten lesznek huszonhárom évesek! – visítja Melissa izgatottan.

– Micsoda? – kérdezi zavartan. Az ütős whisky, amit ivott, nem hagyta, hogy túl gyorsan összerakja a képet.

Melissa elkezd fecsegni a barátairól, meg arról, hogy többen is kijelentették: ők lesznek a kiválasztott társ, vagyis a Luna.

Nem sok figyelmet szentelek neki, miközben próbálom magamat és Rose-t az alagsori ajtó felé csúsztatni.

– Jól van, elmegyünk és veszünk neked egy rohadt ruhát. De csak azért, mert kénytelenek vagyunk elmenni valahová enni – jelenti ki Thomas, majd felém lő egy gyilkos pillantást. – Marie! Elmegyünk enni.

– Hála az Istennőnek. Csirkés Alfredót akarok – nyafogja anyám, akár egy tinédzser. Néha azon tűnődöm, miért viselkedik anyám gyerekesebben, mint a saját lányai.

– Azt akarom, hogy ragyogjon a tisztaságtól a hely, mire hazaérünk – üvölti Thomas. Rácsap a fazék fülére, amitől az hátracsúszik, és a ragu kilöttyen a tűzhelyre.