HAT ÉVVEL EZELŐTT…

DELSANRA

– Ne csak állj ott, te ostoba kis szajha!

Egy éles pofon balra csapta az arcomat, miközben mostohaanyám, Elinai nehezteléssel a szemében nézett rám, és úgy törölte meg a kezét a ruhájában, mintha valami mocskoshoz ért volna.

– Sajnálom – válaszoltam halkan; ez volt számomra a megszokott.

Térdre ereszkedtem, és felvettem a rongyot, amivel a padlót töröltem.

– Ne feleselj! Te mocsok! – Undorodónak hangzott a hangja, és élesen oldalba rúgott, mielőtt elsétált volna.

Összeszórítottam a fogam, elharapva a fájdalmas szisszenést, és szabad kezemmel óvatosan megérintettem a bordáimat. Még mindig fájt a legutóbbi veréstől, amit a mostohabátyámtól, Dawsontól kaptam.

Csak végezd a dolgod, maradj észrevétlen, és minden rendben lesz.

Csak ez tartotta bennem a lelket. A kezem lila volt a hidegtől, viszketett és kisebesedett a mosóvízben lévő mosószertől; elvégre nem hordhattam kesztyűt.

A sötétszürke padlót néztem, miközben tovább súroltam. Mivel érdemeltem ezt ki? Sosem voltam rendbontó gyerek, semmit sem tettem, amivel bajt okoztam volna, de vajon kellett bárkinek is ok arra, hogy bántson? Nem, nem kellett.

Senki sem törődött velem. Senki sem szeretett.

Felálltam, és vetettem egy pillantást a nagy ablakon át.

Odakint hideg volt és metsző, hallottam, ahogy az eső könyörtelenül veri az üveget. A szél üvöltése áthatolt az ablaküvegeken, és betöltötte a tágas termet. A heves széllökésekben vadul ringó hatalmas fák úgy tűntek, mintha a szél mindjárt gyökerestül tépné ki őket.

A távolban, a sötétséggel dacolva magasodott a Gyülekezet sötét, baljós kastélya. Az ablakok fényben úsztak, mégsem volt bennük semmi hívogató.

A Gyülekezet és az emberei gyűlöltek engem, mert a sötétségből születtem.

Megborzongtam a vészjósló kastély láttán. Attól a pillanattól kezdve, hogy öt évvel ezelőtt az amerikai Salemből Angliába költöztünk, a dolgok csak rosszabbra fordultak. Mióta apám magas pozícióba került az angliai gyülekezet egyik véneként, nagyobb hatalommal bírt, és senki sem emelt szót az ellen, ahogyan velem bánt.

Még arról is pletykáltak, hogy talán fővénné válik, ami még több hatalmat jelentett. Rettegtem ettől a naptól, mert az bizonyosan a végemet jelentené.

A kezemet az ablaküvegnek nyomtam. Beteges ujjaim rendkívül csontosak és csontvázszerűek voltak, nélkülözték a számomra oly szükséges, létfontosságú tápanyagokat. A kastélyon túl a Holdra néztem, amely letekintett ránk, átsandítva a sűrű felhőkön. Tudtam, hogy azokon a dombokon túl további veszélyek leselkednek, vérfarkasok és vámpírok formájában. De nem érdekelt, mennyire veszélyes odakint. Bármi jobb volt, mint ebben a házban lenni. Ezen a kínzásokkal teli helyen… ebben a pokolban…

– Nocsak, nocsak… Úgy tűnik, valaki nagyon élvezi az időpocsékolást.

Összeszorult a szívem a féltestvérem hangjának hallatán.

– Valakit móresre kell tanítani, nem gondolod, Amoria? – mondta Dawson, amitől görcsbe rándult a gyomrom.

Megfordultam, és rájuk néztem. Dawson leplezetlen gyűlölettel a barna szemében figyelt, míg Amoria megvetően meredt rám; szőke haja precízen be volt göndörítve, kék szeme pedig annyi undort és neheztelést tükrözött, ahogy letekintett rám, mintha a söpredéknél is rosszabb lennék. Azt hiszem, számukra az is voltam.

– Visszatérek a munkához – mondtam halkan, és visszafordultam a vödörhöz.

Kérlek, ne ma. Az egész testemet zúzódások borították, és fájt a legutóbbi veréstől.

– Ó? Azt hiszed, van választásod? – nevetett Amoria. – Fúj, nézd azt a mocskos, szar haját.

Nem néztem fel, próbáltam nem remegni, miközben a barna hajam függönyként takarta el az arcomat. Fakó volt és élettelen, hiányzott belőle a táplálás és egy alapos mosás.

Kérlek, menjetek el…

Semmit sem tehettem ellenük. A képességeim el voltak nyomva. A csuklómon húzódó halvány rúnákra néztem. A béklyókra, amelyek elvágták boszorkányi erőmet.

Dawson rántott vissza a gondolataimból, amikor a hajamnál fogva hátrarántott. A hirtelen mozdulat éles fájdalmat hasított a fejembe, mielőtt apró testemet az ablak alatti falhoz vágta volna.

Felkiáltottam, ahogy a fájdalom átnyilallt rajtam.

– Ó, jelenetet akar rendezni – szisztegte Amoria, és elsuttogott egy varázslatot. Erejének kék ködje körbefont, és hirtelen nem kaptam levegőt; megfojtott a varázslat, amely beburkolta a számat és az orromat. Küzdöttem ellene, miközben ő nevetett. – Gyerünk, Dawson, emlékeztesd a státuszára.

Próbáltam megnyugtatni magam, tudva, hogy ha pánikba esem, azzal nem javítok a helyzeten. Bármennyire is harcoltam ellene... semmi sem lett jobb, csak... zsibbadtnak éreztem magam.

Meddig kell még ezt elviselnem? Tizenhárom éves voltam... De én csak meg akartam halni... A szemem csípett a ki nem hullott könnyektől, miközben Dawson verni kezdett, nem törődve azzal, hogy az arcomat, a mellkasomat vagy a bordáimat rúgja-e. Mániákusan nevetett, miközben Amoria kuncogott. Lágy, dallamos hangja mérgezőnek tűnt.

A hajamnál fogva rántott fel, miközben Dawson újabb brutális rúgást mért a gyomromba.

Amióta az eszemet tudom, arra tanítottak minket, hogy a vérfarkasok a legnagyobb ellenségeink, hogy ők aljas, könyörtelen szörnyetegek... de akkor... Mi a helyzet ezekkel a szörnyetegekkel, akik jóképű arcok mögé bújnak?

Megpróbáltam megakadályozni, hogy a lába az arcomba csapódjon, de a kezeim nem tudták megállítani a nálam magasabb, erősebb férfit.

Kérlek, hagyd abba!

Már nem kaptam levegőt. A látásom elsötétült. Az oxigénhiány végül úrrá lett rajtam, de épp mielőtt átadhattam volna magam az eszméletvesztés áldásának, Amoria varázslata feloldódott. Zihálva szívtam be a levegőt, számban a vér ízét érezve. Az orromból vér csordogált, amit remegve töröltem le. Az egész testem sírt a fájdalomtól.

– Mit csináltok ti ketten? – hallatszott apám jéghideg hangja.

– Sajnálom, apám, de tiszteletlen volt – nyafogott Amoria.

Apám felsóhajtott.

– Nos, mindketten örülni fogtok a hírnek, hogy végre megszabadulunk ettől a dologtól. Végre nevet szerezhetek magamnak, egy rendeset, ezen átok árnyéka nélkül! – köpte a szavakat.

A szavai fájtak a legjobban, felnéztem rá. Eddig vissza tudtam tartani a könnyeimet, de most, látva a belőle áradó féktelen dühöt, úgy éreztem, minden elpusztul bennem.

– Apám – krákogtam.

A könyökömnél fogva felrántott, és az ajtó felé vonszolt.

– Hová megyünk?! – kiáltottam, felnyüszítve a testemet átjáró fájdalomtól.

– Apám! M-mit csinálsz? – kiáltotta félelemmel teli hangon kilencéves öcsém, Ames, ahogy a csigalépcsőn állt.

Ha valaki törődött velem ebben a házban, az ő volt. Négy évvel fiatalabb nálam, de a szíve tele volt együttérzéssel.

– Végre megszabadulok ettől a rossz ómentől – köpte apám nyersen, és kilökött a bejárati ajtón.

A nedves földre zuhantam, a könnyeim csípték az arcomat, ahogy visszanéztem apámra, aki egy köpenyt felkapva kilépett a hidegbe. Felrántott, és az erdő felé vonszolt.

– Apám, hová viszel? Kérlek! – kiáltottam, miközben a sima talaj éles kövekké és kavicsokká változott, minél közelebb értünk az erdőhöz, és fájdalmasan a talpamba fúródtak.

Meg sem próbált válaszolni, csak egyre gyorsabban haladt az erdő mélye felé. Fagyos hideg volt, és a rongyos, túlméretezett, vékony ingem lelógott a vállamról. A kopott cicanadrág, amit viseltem, semmit sem védett a hideg ellen.

Apám hirtelen megállt, és a földre lökött. Nem számítottam rá, arccal előrezuhantam, az arcom egy fa gyökereit horzsolta. A szívem hevesen vert a frusztrációtól és a kíntól. Mivel érdemeltem ezt ki?

– Ahogy ígértem, teljesen a tiéd – szólalt meg apám.

Feszülten felnéztem és körbepillantottam, és ekkor vettem észre a köpenyes alakot, aki néhány lábnyira állt tőlünk, csuklyája eltakarta az arcát.

– Tökéletes. Ahogy ígérted. – Egy táskát dobott apám felé, aki felvette és belenézett.

– Tökéletes – válaszolta.

Minden reményem, hogy legbelül még maradt benne egy szemernyi együttérzés irántam, szertefoszlott, amikor megláttam a kötegnyi pénzt. De a következő szavai voltak azok, amik teljesen elpusztítottak. – Ha végeztél vele, ne hozd vissza ide.

Nem kaptam levegőt, a látásom elhomályosult a könnyektől, ahogy megfordult és elsétált. Remegő kezet emeltem, és utána nyúltam.

– Apám! Kérlek, ne! – sikoltoztam.

– Pofa be – motyogta a férfi, aki megvett engem, és a karomnál fogva vonszolni kezdett.

– Nem! Apám, kérlek! Ne hagyd, hogy elvigyen! Apám! – sikoltottam teljes tüdőmből, miközben a félelem és a pánik felemésztett, és küzdöttem, hogy kiszabaduljak. – Nem, apám, kérlek! Kérlek... Sajnálom, sajnálom, hogy nem voltam jobb...

Legbelül tudtam, hogy nem velem van a baj... De hiábavaló volt, ahogy elvonszoltak; a férfi kezét karmoltam, hogy engedjen el, bocsánatért és még egy esélyért sikoltoztam. Legbelül valami elpattant. Az üvöltő szél hirtelen elcsitult, én pedig belemélyesztettem a tekintetem a mögöttem elterülő sötétségbe.

Éreztem, ahogy ez a perzselő düh megduzzad bennem. A csuklóm égett, ahogy a rúnák felizzottak, a szemem pedig csípett.

– Ezt nem fogom elfelejteni – suttogtam; a szavaim olyan hidegek voltak, hogy még a saját hátamon is végigfutott a baljós borzongás.

– Szar ügy! – motyogta a férfi, mielőtt valami a koponyám hátsó részéhez csapódott; pokoli fájdalom robbant a fejemben, aztán a világom elsötétült...