**Noah**

Ez volt minden, amiért megdolgoztam.

Akkor meg mi a pokolért éreztem úgy, hogy legszívesebben elfutnék?

A levegőnek újgazdag luxus és friss gyep illata volt. A kampusz olyan magazinba illően gyönyörű volt. Az a fajta hely, ahol nem szorítottak helyet az olyan srácoknak, mint én, hacsak valaki meg nem halt vagy ki nem zárták.

És mégis itt voltam. A Texas Wolves újonc irányítója. Az első választott a nyári válogatóról. Egy a millióhoz esély.

Azon a reggelen repítettek ide, a kezembe nyomtak egy logózott sporttáskát, egy kollégiumi kulcsot, egy nyomtatott órarendet és egy gratulációt, amit meg sem hallottam a mellkasomban dörömbölő szívverésemtől. Minden olyan gyorsan történt. Túl gyorsan.

Azt mondták, megérdemeltem. Azt mondták, őstehetség vagyok. Azt mondták, van bennem potenciál… És kibaszottul *volt* is, a pánik mégis úgy tapadt a torkom hátuljához, mint a füst.

Ez nem olyan volt, mint a fősulis foci. Ez komoly dolog volt.

Ez volt a *minden*.

És eszem ágában sem volt úgy megjelenni, mint valami könyöradomány, aki valahogy átverte a rendszert. Tudtam, hogyan működik ez a szar. Ha tiszteletet akartam, azt már az első snaptől kezdve ki kellett érdemelnem. Nincs kifogás. Nincs második esély. Nincs elbaszva semmi.

Nem barátkozni jöttem ide.

Hanem azért, hogy átvegyem az irányítást.

De azért…

Egy jó első benyomás még sosem ártott senkinek.

Főleg, ha az ember abból a szarfészekből jött, amit én épp magam mögött hagytam. Most egy diákszövetségi stílusú villa mellett álltam, ahol a csapat nyári üdvözlő bulija már javában tombolt odabent.

Lendületesen, de lazán öltöztem – szűk farmer, ujjatlan póló, a Wolves sapkája mélyen a szemembe húzva. Úgy néztem ki, mint akit érdekel a dolog, de nem erőlködik túlságosan. Ez volt a trükk. Besétálni, félmosolyra húzni a szájat, elsütni néhány nagyképű egysoros poént, és úgy viselkedni, mintha mindig is ide tartoztam volna. Tettesd, amíg le nem uralod őket.

Nem hagytam, hogy bárki is puszta véletlennek kezeljen.

Ahogy egész életemben bántak velem.

Mégis izzadtak az ujjaim, amikor belöktem az ajtót.

Odabent káosz uralkodott. Hangos zene, piros műanyag poharak, sörpong az egyik oldalon, biliárdasztal a másikon. A tesztoszteron úgy gomolygott a levegőben, mint a füst. Srácok mindenütt – nevettek, kiabáltak, feszítettek.

Néhány fej felém fordult, amikor beléptem.

Félmosolyra húztam a szám.

Bólintottam egyet.

A nagyképű „igen, én vagyok az a srác” nézés.

Valaki hátba vágott, és odakiáltotta, hogy „Hali, QB1!”, mintha régi haverok lennénk.

Felnevettem, élesen és felszínesen. Belül a kijáratokat pásztáztam.

Felkaptam egy italt. Lassan kortyolgattam. Hagytam, hadd beszéljenek. Hagytam, hadd mérjenek fel. Pontosan annyira maradtam nagyképű, hogy kiérdemeljem a helyem a körben, de nem annyira, hogy faszfejnek tűnjek.

Ekkor a beszélgetés témát váltott.

„– Nem, mondom neked, tesó, néhány sub az ObeyNeten híres. Esküszöm, tavaly is felismertem egyet. Úgy nézett ki, mint aki a Panthersben játszik.”

„Faszság. Kizárt, hogy ezt megkockáztatnák.”

„Meglepődnél, haver. A hely anonim. Tele van elmebetegekkel. Még az olyan béták is, mint te, kaphatnak egy kis akciót.”

Nevetés tört ki. Valaki fuldokló hangot adott ki a sörétől. Egy másik srác viccelődött: „Egyszer regisztráltam – valami csávó megpróbálta elérni, hogy Apunak hívjam és ugassak. Azonnal leléptem.”

A szívem a torkomban dobogott.

*ObeyNet.*

Hallottam már a nevet. Suttogások az interneten. Soha nem kattintottam még rá. De valami megragadt belőle. Egy borzongás kúszott végig a gerincemen, mint egy pók.

Erőltetett nevetést hallattam. „Jól hangzik. Lehet, hogy regisztrálok, és megtanítom nekik, hogyan kell egy igazi férfinak bánnia a pórázzal.”

Újabb nevetés. Az egyik srác oldalba bökött. „Basszus, az újonc beteg. Tisztelet.”

Elütöttem egy poénnal. Mosolyogtam. Kortyoltam.

Belül az agyam képtelen volt leállni.

*****

Éjfélre már visszaértem a kollégiumba. Egyedül. Nyugtalanul. Az olcsó sör és a hamis magabiztosság íze még mindig a nyelvemen volt.

A csend hangosabbnak tűnt, mint a buli. Az ágyam szélén ültem, a telefon a kezemben, a hüvelykujjam a böngésző felett lebegett.

Csak a kíváncsiság, mondogattam magamnak. Csak megnézem. Nincs ebben semmi fura.

ObeyNet.

Beírtam, és létrehoztam egy egyszerű fiókot.

Odabent minden csak árnyékok és neonfények keveréke volt.

Fórumtémák. Profilok. Felvételek.

Mindenféle a parancsoktól kezdve a vallomásokon át az… audiókig. A szemem itt akadt meg.

**Mr. A.**

Legjobbra értékelt. Anonim. Egy fekete-fehér profilkép: egy elegáns öltöny és egy kesztyűs kéz, ami egy öv köré fonódik.

Rákattintottam.

És minden megállt.

A hangja úgy csapódott belém, mint a gravitáció.

Mély. Nyugodt. Irányított.

Nem hangos, nem agresszív – egyszerűen csak egyenletes. Tekintélyt parancsoló. Minden szava kimért volt. Precíz. Mintha máris a fejedben lenne, és nem kellene felemelnie a hangját ahhoz, hogy térdre kényszerítsen.

A bőröm kipirult. A szám kiszáradt.

A felét sem értettem annak, amit mondott – de basszus, így is kőkeményre merevedtem.

A szégyen forrón égetett a mellkasomban.

Mi a pokol bajom van?

Ennek nem szabadna tetszenie. Nem buktam a srácokra. Nem buktam *erre*. Nem így. Nem igazából.

Mégis…

Az ujjaim az üzenetküldés gomb felett lebegtek.

Bámultam a képernyőt. Vívódtam magammal. Apám hangját hallottam a fejemben – a legnagyobb démonomat –, amint szégyenbe hoz, gyengének nevez. Szorosan lehunytam a szemem.

*Csak egyszer*, mondtam magamnak. *Csak hülyéskedem.*

Így van.

Mielőtt kétszer is meggondoltam volna, beírtam:

**„Lefogadom, hogy nem bírsz velem.”**

Rányomtam a küldésre, mielőtt meghátrálhattam volna. Félmosolyra húztam a szám. Vártam.

A válasz szinte azonnal megérkezett.

**Mr. A:**

„Tévedsz.

A valódi kérdés az: te bírod az engedelmességet?”

Lassú forróság fészkelte be magát a gyomromba.

**ÉN:**

**„Mégis miért kellene bírnom?**

**Talán én vagyok az, aki itt irányít.”**

**Mr. A:**

„Nem te vagy az.

Nem is akarsz az lenni; jobban szeretnéd, ha megmondanák, mit csinálj.

A hozzád hasonló fiúk többnyire ezt akarják.”

A hozzám *hasonló fiúk?*

**ÉN:**

**„Azt hiszed, valami punciszar vagyok, aki szereti, ha parancsolgatnak neki?”**

**Mr. A:**

„Azt hiszem, egy ijedt kis bárány vagy oroszlánbőrbe bújva.

Csak ugatsz. De nincs póráz.

És mindezen zaj mögött valójában arra vágysz, hogy birtokoljanak, irányítsanak és megbüntessenek.”

Nagyot nyeltem. A szavak valahol nagyon mélyen találtak be…. Azt mondogattam magamnak, hogy ez csak egy játék. Valami idegen az interneten, akinek Dom fétise van és éles a nyelve.

De nem tudtam leállni.

**ÉN:**

**„És gondolom, te pont ezt tudnád csinálni, igaz?”**

**Mr. A:**

„Megtudnám, és meg is fogom. Ezt mindketten tudjuk.

És azt hiszem, gyűlölöd, hogy ez mennyire felizgat.”

*Felizgatott.*

És nemcsak azt gyűlöltem, hogy felizgatott, de a dühig fajuló rettegés fogott el miatta.

**ÉN:**

**„Te kibaszottul őrült vagy, és nem is ismersz…!”**

**„Miért is akarnám, hogy megbüntessenek?”**

**„És hogyan is izgathatna fel egy pasi? Hetero vagyok—”**

Az ujjaim még mindig egyhuzamban a negyedik üzenetet gépelték, amikor megérkezett az egyetlen válasza.

**Mr. A:**

„Lélegezz, kisfiú.”

A mellkasom megállt a mozgásban.

Újra elolvastam.

*Kisfiú.*

*Istenem...*

*Basszus.*

Úgy dobtam el a telefont, mintha megégetett volna.

A képernyő újra felvillant.

**Mr. A:**

„Aludj jól. Az enyém leszel, még mielőtt kész lennél beismerni.”

A csevegés véget ért. Eltűnt.

De az a sor – *lélegezz, kisfiú* – úgy ragadt meg a fejemben, mintha elsuttogták volna, nem pedig begépelték.

****

A másnap reggel rosszabb volt.

Alig aludtam. Hasogatott a fejem. Pokolian néztem ki, és még rosszabbul éreztem magam, de ezen a napon volt a szezon első megbeszélése az új sztáredzőnkkel. Felkaptam a felszerelésem, vizet csaptam az arcomba, és átkocogtam a kampuszon a csapat létesítményébe.

A Wolves edzőközpontja csupa acél, üveg és izzadság volt. A játékosok tódultak befelé, hangosan és magabiztosan. Néhányan még mindig bulizós hangulatban voltak. Próbáltam meghúzni magam a hátsó sorban ülve, de mindenki tudta, ki vagyok.

Új QB. Új reménység.

Már most utáltam az egészet.

Valaki elkiáltotta magát: „Figyelem! Jön az Edző!”

A terem megváltozott. A testtartások kiegyenesedtek. A hangerő leesett.

Megfordultam – és a világ összeszűkült.

Úgy sétált be, mintha mindannyiunkat birtokolna.

Magas, széles vállú, tökéletesen összerakott. Sziklaszilárd. Mint egy fal, amit meg sem tudnál mozdítani, hiába is próbálnád. Fekete nadrágot és a csapat galléros pólóját viselte, amely úgy feszült a karjaira, mint a páncél.

De abban a pillanatban, hogy kinyitotta a száját, a vérem meghűlt.

„Jó reggelt, fiúk. Én vagyok Mercer edző. Már tudják, mik az elvárások az idei szezonban. Nem azért vagyok itt, hogy bébiszitterkedjek önök felett – azért vagyok itt, hogy hajtsam, megtörjem, majd a legjobb önmagukká építsem újjá önöket. Olyanná, aki győzelmet hoz nekünk.”

A teremben néma csend uralkodott.

Elfelejtettem hogyan kell lélegezni.

*Ez nem lehet igaz…*

Félrenéztem, miközben minden egyes szava tökéletesen megegyezett azzal a hanggal a tegnap éjszakából, amely még mindig az agyamba volt vésve.

A megbeszélés hátralévő része összefolyt. A szívem képtelen volt lecsillapodni. A gondolataim összekuszálódtak, próbáltam meggyőzni magam, hogy csak képzelem. Csak egy véletlen. Ugye?

Aztán – a tekintete megtalált.

Acélkék. Kiolvashatatlan.

„Blake. Maga dekoncentrált. A hozzáállásán dolgozni kell.”

A gyomrom görcsbe rándult. Minden vészcsengő a fejemben azt ordította: *Ismerem ezt a hangot.*

És ezt nem lehetett letagadni.

Rohadt nehéz lesz a játékra koncentrálni.

Megállt – épp elég hosszú időre ahhoz, hogy fájjon.

„Edzés után jöjjön az irodámba. Egyedül.”