Napi tizennégy órát egyhuzamban dolgozni egy étteremben önmagában is elég nehéz volt, de mindezt úgy csinálni, hogy a lányom közben beteg, szinte kitépte a szívemet.

A tornyosuló rendelések és a lányom láza miatti aggodalom tetejébe még a főnököm tapogatózó kezeit is ki kellett kerülnöm.

– Csak egy perc, Piper – mondta, és mellém csusszant. Mielőtt elmenekülhettem volna, a fenekemre tette a kezét. – Ezt meg kell vizsgálnom.

Tekintete az ételen pihent, de a keze megszorította a fenekemet.

Ráförmedtem: – Vegye el a kezét, Főnök. Vagy isten engem úgy segéljen, ezeket a tányérokat egyenesen a fejére borítom.

Úgy vigyorgott, mintha szórakoztatnám. – Azt nem merné.

Igaza volt, és ezt gyűlöltem.

A Vérfarkas Királyság jelenlegi gazdasági helyzete mindenki számára pocsék volt. Rengetegen kerültek az utcára, képtelenek lévén eltartani magukat.

E nélkül a munka nélkül valószínűleg én is ott lennék köztük. Egyedülálló anyaként.

A főnök felém fordult. Szabad kezét a derekam köré csúsztatta, és magához húzott egy ölelés gúnyképében. A közelséget kihasználva nyíltan bámult be az ingem kivágásán.

– Ki kell vinnem az ételt. – Lenyeltem a torkomban feltoluló epét. – A vendégek várnak.

– Hadd várjanak. – A főnök megnyalta a száját. A lehelete cigarettaszagú volt.

Elfordítottam a fejem. – Panaszt fognak tenni.

Hozzám hajolt, orrát a nyakamhoz nyomta, és mélyet szippantott.

Alig bírtam elfojtani az undor borzongását. Felfordult a gyomrom.

Mellettem valaki felnevetett. Egy idősebb pincérnő lekapott egy tekercs papírtörlőt a legfelső polcról.

– Nem kellene ellenkezned, drágám – mondta. – Mindenki tudja, hogy nincs otthon férfid. Hacsak... – Újra felnevetett, hangosan és kegyetlenül. – Csak nem abban reménykedtél, hogy téged választanak a Kiválasztás Királynéjának?

Nemrég a királyi család bejelentette, hogy potenciális menyasszonyokat választanak a három herceg számára. Mivel a híradások rendszeresen közöltek frissítéseket, az emberek özönlöttek, hogy az éttermünkben lógó tévéket nézzék.

Amennyire meg tudtam ítélni, mindenki be volt zsongva a Luna Választó Játéktól – rajtam kívül.

A főnök is felnevetett. Egy kis nyál csapódott az arcomnak. – Álmodozol, ha azt hiszed, van esélyed, farkastalan. – Durván hátra rántott, hogy a fenekem domborulatához dörgölőzhessen.

A nadrágjában ébredő érdeklődés rándulásától majdnem elhánytam magam.

Körbefogott, kezeivel a jobb és bal oldali polcokat markolva beszorított.

– Három napot adok a döntésre, Piper. Vagy eljössz hozzám éjszaka, vagy ki vagy rúgva.

Az elutasítás már ott hevert a nyelvemen. De még nem fejezte be.

– Nem a jövő héten esedékesek a lányod orvosi számlái? Milyen tragikus lenne, ha nem tudnád kifizetni őket. – Mosolygott beszéd közben, élvezve a saját kegyetlenségét.

Minden vér kifutott az arcromból. A lányom, Elva nemrég vérfarkas-tüdőgyulladást kapott. Pénzre volt szükségem a kezelésére és a gyógyszereire. Még mindig nem épült fel.

A főnök ekkor ellépett mellőlem, engem pedig kábán hagyott.

A műszak hátralévő része elmosódott.

Munka után hazatértem a kis kétszobás lakásomba.

A lakótársam és legjobb barátnőm, Anna annak a hálószobának az ajtajában állt, amelyet Elvával osztottam meg.

– Hogy van? – kérdeztem. Anna vigyázott Elvára, amíg én dolgoztam.

– Hőemelkedése volt, de épp most ment le – mondta Anna.

– Most már jól van? – Nem tudtam kirekeszteni az aggodalmat a hangomból.

– Jól.

A pult oldalának dőltem. Kimerültség húzta az izmaimat.

– Történt valami a munkahelyeden? – kérdezte Anna. Már régóta a barátnőm volt, így valószínűleg már abból is tudta a választ, hogy csak rám nézett.

Nem akartam aggasztani, ezért homályosan fogalmaztam. – A főnök megint furcsán viselkedett. De semmi olyasmi, amivel ne tudnék megbirkózni.

– Az a rohadék – szitkozódott Anna. Átlátott rajtam. – Nem kellene elviselned a viselkedését. A fenébe is, egyáltalán nem szabadna így bánniuk veled!

– Anna...

– Nem, Piper. Elegem van ebből. Te voltál a Királyi Akadémia legjobb diákja. Ennek jelentenie kell valamit.

Valamikor régen, nagyon régen még jelentett is valamit.

– Az már nem én vagyok. – Most már csak egy farkastalan, egyedülálló nő voltam, aki próbálja eltartani magát és a gyermekét.

Sóhajtottam.

Anna összefonta a karját. – Ez a nővéred hibája. Soha nem lett volna szabad feláldoznod magad azért a drogosért és az elhagyott babájáért. És az exbarátod... Piper, egy nemessel jártál!

Nem kell emlékeztetni arra, hogy Elva nem a vér szerinti lányom. A szívemben az. És nem áldozok fel semmit érte; mindent megérdemel.

Ez egy ismerős vita volt Anna és köztem. Tudtam, hogy jót akar, így sosem lettem dühös. Csak egyre fáradtabbnak éreztem magam – csontig kimerültnek.

Próbáltam mosolyogni, de keserűre sikerült. – Elfelejted, hogy mindig is leküzdhetetlen osztálykülönbség volt közte és köztem, már az áldozatom előtt is. És miután elvesztettem a farkasomat... A szakadék egyszerűen túl naggyá vált.

Amikor elváltunk, Anna elment bekapcsolni a tévét, én pedig gyorsan ránéztem Elvára.

Az édes kislány mélyen aludt. Szorosabban körbetűrtem rajta a takarót. Miután egy pillanatig figyeltem az egyenletes légzését, csendesen kimentem a szobából.

A nappaliban Anna bekapcsolta az esti híradót. A képernyő alján futó felirat így szólt: A Luna Kiválasztás: Legújabb fejlemények!

Bármelyik nő szóba jöhetett, hercegnőtől a parasztlányig, de csak hárman mehettek hozzá a hercegekhez. Ebből a háromból pedig csak egyből lesz Királyné.

Engem figyelve Anna felemelte a távirányítót, készen arra, hogy csatornát váltson. Tudtam, hogy izgatott a kiválasztás miatt. Az egész királyságban mindenki az volt.

Talán én is az lettem volna, ha egyáltalán megengedem magamnak, hogy álmodozzak még. De kinek volt ideje álmodozni, amikor az élet olyan volt, amilyen: munka, alvás, megint munka és a számlák.

Az életemben nem volt helye az álmoknak. Csak a túlélésre tudtam koncentrálni.

Anna levette a hangerőt, nehogy felébressze Elvát. Amikor a hírmagyarázók beszéltek, csak körülbelül minden negyedik szót értettem.

– A három herceg... kiválasztás... első nyilvános szereplés...

– Kíváncsi voltam, hogyan fogják ezt megcsinálni, mivel a kiválasztásnak nyilvános látványosságnak kellene lennie – mondta Anna. – Egy ideig azt hittem, talán egy függöny vagy valami hasonló mögé rejtik a hercegeket.

A királyi család hírhedten zárkózott volt. Csak a Király és a Királyné arcát ismerték jól, és azt is csak azért, mert ők szerepeltek az összes pénzünkön.

– Piper! – zihált fel Anna. A képernyőre mutatott, amelyen új felvételeket mutattak a tömegnek integető hercegekről. – Hát nem ő az...?

Láttam, amit ő, és nem akartam hinni a szememnek. A szívem azonban tudta az igazságot, hirtelen úgy dobbant, mintha egyenesen ki akarna ugrani a mellkasomból.

Ismertem azt a mosolyt.

Ott, egyenesen a képernyőn...

Az a herceg abban a sorban...

Az az exbarátom volt.

Nicholas.