Nicholas biztonságosan és szorosan tartotta a karjaiban Elvát, miközben teljes magasságába egyenesedett. Elva az arcát a nyaka és a válla hajlatába fúrta. Ő pedig gyengéden veregette a hátát.

Nicholas lenézett Elvára, és a tekintete olyan gyengéd volt, hogy összeszorult tőle a szívem.

– Ssh, semmi baj – suttogta. – Most már biztonságban vagy.

– Te jó ég – mondta az egyik lány a teremben, miközben legyezte magát. – Persze, hogy jól bánik a gyerekekkel.

– Csípjen meg valaki – mondta egy másik. – Azt hiszem, álmodom.

Nicholas lágy arckifejezése megkeményedett, miközben végignézett a termen. – Kinek a gyereke ez? Miért van itt?

Előreléptem, de a rózsaszín ruhás lány megelőzött.

– Egy kívülálló lógott be, hacsak nem egy szobalány.

Néhány másik lány is felkuncogott a kárára.

– Nem lehet résztvevő – suttogta egy másik lány megjátszottan, elég hangosan ahhoz, hogy a fél szoba hallja. – Azt hittem, szüzeknek kell lennünk, neki meg gyereke van.

Legszívesebben eltűntem volna egy sarokban. Akár szűz, akár nem, egy senki voltam ezekhez a lányokhoz képest.

A ruháim nem voltak olyan szépek, mint az övéik, és az alakom sem volt már a régi, amilyen az Akadémián volt. Elvesztettem az izomzatom nagy részét. Túl vékony voltam a sok kihagyott vacsorától.

Elva jólléte mindig is megelőzte a sajátomat.

Kizárólag az ő kedvéért mentem tovább ahelyett, hogy elrejtőztem volna szégyenemben. Csak akkor álltam meg, amikor elértem Nicholashoz.

Ő rám nézett, én pedig rá.

El is felejtettem, milyen gyönyörű a szeme, aranybarna, zöld pöttyökkel. Amikor jártunk, órákat töltöttem azzal, hogy a szemeit néztem, próbáltam emlékezetbe vésni azt a színt, de mindig másnak tűnt.

Régebben, ha elég hosszan bámultam, ki tudtam érdemelni egy félénk mosolyt tőle. Most az arca teljesen mentes volt minden érzelemtől. Úgy nézett rám, mintha egy idegen lennék.

Vajon... nem ismert meg?

Megváltoztam, persze, de nem annyira, hogy felismerhetetlen legyek. Hacsak nem zárt el tényleg a múltjába, és lépett tovább úgy, hogy soha többé nem nézett vissza.

Vagy talán csak színlel, hogy mentse az arcát. Nagy szégyen lehetek a számára, ahogy felbukkanok itt évekkel azután, hogy elhagytam, ráadásul egy gyerekkel.

Talán gyűlöl.

– Ő a kívülálló. – A rózsaszín ruhás lány felém intett.

– Utánanézek a dolognak – mondta Nicholas, és még a hangja is monoton volt. Még egy pillanatig üresen bámult rám, majd megfordult, és elsétált.

Még mindig ő fogta Elvát, ezért követtem. Egy szomszédos szobába vezetett, amelyet egy ajtó választott el.

Egy öltönyös, hivatalos külsejű férfi sietett felé. – Őfensége, kérem, ne feledje, hogy a kiválasztási szabályok értelmében még nem lehet kettesben a versenyzőkkel.

Nicholas megállt, hogy a férfira nézzen, aki idegesen hátrált egy lépést.

– Ez egy kivétel – mondta Nicholas.

– Igen, uram. Természetesen, uram. – A férfi kétszer is meghajolt, mielőtt visszavonult.

Nicholas bevitte Elvát a szobába. Én bementem utánuk. Egy szolga lépett elő, és becsukta mögöttünk az ajtót, így Nicholas, Elva és én egyedül maradtunk egy kis nappaliban.

A gyomrom kavargott. Azt hittem, mindjárt elhányom magam. Soha nem gondoltam volna, hogy újra találkozom Nicholasszal, és főleg nem így.

Fogalmam sem volt, mit is mondhatnék. Mit fog gondolni rólam, ha olyannak lát, amilyen vagyok? Hogy itt lát, mint a kiválasztás részét? És Elvával?

Elva nyugodtnak tűnt a mellkasán. Biztosan álomba sírta magát, becsukta a szemét, és még nyáladzott is egy kicsit. Békésnek tűnt.

Előreléptem Nicholas felé, és a tökéletes maszkja azonnal megrepedt. Összeráncolta a homlokát. Arany szemei megteltek dühvel.

Bár a kezei gyengéden pihentek Elván, a karja mégis védelmezőbben fonódott köré.

– Hogy mered eltitkolni előlem a gyermekemet? – követelte.

Minden gondolatom megakadt. Pislogtam egyet, kettőt, de nem, nem találtam értelmet abban, amit mondott.

Ékesszólóan csak annyit mondtam: – Tessék?

Elvára pillantottam, aki csendesen aludt a karjaiban. Hároméves volt. Ez egybevágott a három évvel ezelőtti szakításunkkal. De...

Próbáltam felidézni az emléket. Olyan fiatalok voltunk akkor, túl lelkesek, izgatottak és tapasztalatlanok.

Mindketten ügyetlen sietséggel fejeztük be. Nem emlékeztem, hol volt, amikor elélvezett. De hát nem óvszert viselt akkor?

Az arca továbbra is dühös maradt, de a bizonyosság, amely fűtötte, láthatóan tanácstalanságba csapott át. Elkapta a tekintetét, mintha ő is próbálna visszaemlékezni.

– Tévedsz – mondtam, abban a reményben, hogy megnyugtathatom egy kicsit.

Nem volt titok, hogy Nicholas gyerekeket akar. Még a tévében is ezt mondta. Ha eltitkoltam volna előle egy gyereket, az kegyetlenség lett volna. Valószínűleg örökre a bűntudattal küzdött volna az elvesztegetett évek miatt.

– Elva. Ez a neve. De nem a tiéd.

A szeme egy pillanatra tágra nyílt, mielőtt a düh tízszeresen tért volna vissza. – Te...

Bármit is akart mondani, láthatóan nehezére esett kibökni. Inkább lenyelte.

Váltakozva nézett rám és Elvára. – Rád hasonlít.

Persze, hogy hasonlít. A vér szerinti anyja az egypetéjű ikernővérem. De ezt nem mondtam el Nicholasnak. Elva az enyém volt minden szempontból, ami számít. Nem engedem, hogy ennél kevesebbnek lássák.

A csendem látszólag megválaszolt egy kimondatlan kérdést a számára, és morogni kezdett.

Megriadva kiegyenesedtem. Mi okozhatta ezt a reakciót?

Elva megmozdult a karjaiban, és a férfi azonnal abbahagyta a mélyről jövő, morgó hangot.

Lassan, gyengéden letette Elvát a szoba egyik plüsskanapéjára.

– Ne legyél mérges Mamira – hallatszott Elva halk hangja.

Megszakadt a szívem.

Nicholas halkan csitította, miközben egy párnát tett a pihenő feje alá. – Aludj most. Anyukád és én csak beszélgetni fogunk.

– Nincs hangos beszéd – mondta Elva lecsukódó szemhéjakkal.

– Rendben – mondta Nicholas olyan halkan.

– Ígéred?

– Ígérem.

Mindketten megvártuk, amíg Elva légzése egyenletessé válik. Amikor már mélyen aludt, Nicholas felegyenesedett. Egy másik ajtó felé mutatott, ez egy fürdőszobába nyílt.

Felhúztam az egyik szemöldökömet.

Az alvó Elvára mutatott.

Nyilvánvalóan nem akarta felébreszteni azzal, amit mondani akart. Én sem akartam felébreszteni.

Sóhajtva besétáltam a fürdőszobába. Szerencsére majdnem akkora volt, mint a szoba, amit épp azelőtt hagytunk el, egy magas mosdópult elfoglalta az egyik falat, egy nagy kád pedig egy másik fal teljes szélességében terült el.

A mosdóhoz mentem, mielőtt felé fordultam volna, amint ő háromnegyedig behúzta maga mögött az ajtót. Épp annyira, hogy halljuk Elvát, ha szólít.

Mivel Elva már se nem láthatott, se nem hallhatott minket, Nicholas pedig ott állt a fényes fürdőszobai lámpák alatt, figyeltem, ahogy az egész teste megfeszül, még magasabbra kihúzva magát.

A szeme aranyszíne szinte feketévé sötétedett, csak zöld pöttyöket hagyva maga után, úgy csillogott, mint egy erdő a holdfény alatt.

Ahogy Elvának ígérte, nem emelte fel a hangját. Ehelyett feszült volt és mély, veszélyes.

– Piper.

Három év óta ez volt az első alkalom, hogy hallottam őt kiejteni a nevemet. Akaratlanul is megborzongtam.

Ha bárki más lett volna, nem az a férfi, akit annyi évvel ezelőtt szerettem, biztosan jó messzire futottam volna.

De ő volt az a férfi.

És dühös volt. A teste szinte remegett a haragtól.

Vártam a vádaskodást, amiről sejtettem, hogy jönni fog. De még amikor meghallottam, akkor is úgy fájt, mint egy fizikai ütés.

– A szakításunk után mennyi ideig vártál, mielőtt hagytad, hogy egy másik férfi teherbe ejtsen?