Az egyik katona kirángatta a főnököt az étkezőbe. Nyöszörgött, könyörgött nekik, hogy engedjék el.

– Nem tudtam. Honnan tudhattam volna?

Az étkező közepén a katona elengedte a főnököt, aki a padlóra rogyott.

A figyelmem a tévéképernyőkre terelődött, amelyeken a kiválasztási folyamat ismétlését mutatták, egyik nevet a másik után.

A huszonötödik és egyben utolsó név az enyém volt.

Nem értettem. Soha nem küldtem be jelentkezést.

– Fogalmam sem volt róla, hogy ő lehet a leendő Luna – mondta a főnök, a fejét szorongatva. – Ha tudtam volna, soha nem...

– A királyi család elleni ezen sértés miatt ezt a létesítményt további értesítésig bezárják – vágott közbe a parancsnok. Majd rám nézett. – Néhányan hazakísérjük magát, hölgyem, hogy összeszedhesse a személyes holmiját.

– Meddig maradok? – kérdeztem. Úgy éreztem, mintha valami álomban lennék. Bármelyik pillanatban felébredek, és ott leszek abban a konyhában.

Soha többé nem akartam betenni oda a lábamat.

A katona értetlenül nézett rám. – Mindent egyértelművé kellett volna tenni a jelentkezésében.

A jelentkezés. Igen. Amit be sem küldtem.

Nem akartam több kérdést feltenni, megkockáztatva, hogy nemkívánatos figyelmet vonok magamra, ezért bólintottam. – Természetesen.

Néhány katona a bejárat közelében magához intett. Követtem őket, és elvittek a lakásomba. Amikor megérkeztünk, megkértem őket, hogy várjanak kint.

Engedelmeskedtek, bár egyikük közvetlenül az ajtó elé állt. – Hogy segítsek a csomagokkal – magyarázta.

Nem voltam hozzászokva az ilyesfajta törődéshez, ezért egy pillanatig furcsán néztem rá. Katonás testtartásban maradt, és úgy tűnt, nem zavarja a bámulásom.

Ez az egész túl furcsa volt.

Kinyitottam a lakásom ajtaját, és beléptem. Anna izgatottan fogadott rögtön az ajtón belül. Elva kevésbé izgatottan, még mindig a kanapén volt, és a babáival játszott.

– Szia, Mami.

– Szia, Elva – kiáltottam neki, mielőtt Annára néztem volna, aki úgy tűnt, mindjárt kibújik a bőréből.

– Kiválasztottak! El tudod hinni?

– Nem. – Eltereltem az ajtótól. Még távolabb is halkan beszéltem, hogy a kint lévő katona ne hallja. – Be sem adtam a jelentkezést. Honnan szerezték meg a nevemet?

Anna gyorsan elkapta a tekintetét.

– Anna.

– Szóval én küldtem be egy jelentkezést a te nevedben...

– Anna! – kiáltottam suttogva.

– Nem ebbe a városba tartozol, Piper, és pláne nem abba a munkába azzal a hátborzongató főnökkel.

– Nem hiszem el. Mit kellene most tennem?

A szemei újra megkeresték az enyémet. Feltartotta a kezét, tenyérrel felfelé. – Részt kell venned a Luna Választó Játékban.

– Sosem akartam ezt – mondtam. – Ha odamegyek, csak megaláznak. Nem felelek meg a kritériumoknak, Anna. Van egy lányom.

Anna megvonta a vállát. – Mi baj lehet abból, ha megpróbálod, Piper? Ha elmész, és kizárnak, visszajössz ide, és semmi sem változik. De ha elfogadnak...

– Az soha nem fog megtörténni.

Anna teátrálisan felsóhajtott. – Legalább próbáld meg. Ha másért nem is, de egy ingyenes nyaralásért a Fővárosba. Elva még sosem látta. – Anna letérdelt, hogy magára vonja Elva figyelmét. – Nem szeretnéd megnézni a palotát, Elva? Ahol a Király és a Luna él?

– A Lunának szép ruhája volt – mondta Elva.

– Sok szép ruhája van – mondta Anna. – Ahogy sok más ottani lánynak is.

Elva elállt a lélegzete. – Tényleg? – Amikor Anna bólintott, Elva felém fordította őzikeszemeit. – Megnézhetem a szép ruhákat, Mami?

Ez egy aljas taktika volt Anna részéről. Hogyan is állhatnék ellen Elva őzikeszemeinek?

– Rendben – mondta. – Megnézhetjük a szép ruhákat.

Miközben Elva éljenzett, fapofával néztem Annára.

Ő csak mosolygott. – Később még megköszönöd.

Annak ellenére, hogy a királyi család varázslata végezte el a kiválasztást, az, hogy engem választottak, valamilyen tévedés kellett, hogy legyen. Ezt persze nem mondhattam ki. Kétségbe vonni a királyi család ítéletét felért egy hazaárulással.

Amit tehettem, hogy elviszem Elvát a palotába, hogy megnézze a ruhákat, aztán udvariasan visszalépek a versenytől.

Hajnalban érkeztünk meg a palotába, egy hosszú körkörös felhajtóra fordultunk be. Elvát cipelve követtem a katonákat egy szobába, hogy felkészüljünk a reggeli társasági eseményre.

Újra megköszöntem a katonának. Ezúttal kevésbé tűnt meglepettnek. Az ajtónál odasúgta: – Sok sikert, hölgyem.

Húsz perccel később átöltöztem, és segítettem Elvának felvenni a legszebb ruháját, amit magunkkal hoztunk. Egyszerű nyári ruhában egyeztünk össze. Elva haját felkeféltem göndör copfokba. A sajátomat kiengedve hagytam, ami szokatlan volt tőlem. Mostanában munkához mindig kontyba fogtam.

Felöltözve követtünk egy várakozó szobalányt a főszalonba, ahol már elkezdett gyülekezni egy sereg gyönyörű nő. A ruháik sokkal kidolgozottabbak voltak, mint az enyém, a többi lány úgy nézett ki, mintha a legújabb drága divatlapokból lépett volna elő.

Elva szemei kerekre nyíltak, mint a csészealj. Egyik ruhára mutatott, majd a másikra, mintha nem is tudná, mit nézzen először.

A szoba sarkában egy szobalány felállított egy asztalt mimózával és parfékkal. Odatereltem Elvát, és a kezébe adtam egy parfét meg egy kanalat. A szeme azonban még mindig a ruhákon járt.

Elva szerencsére nem vette észre a gúnyos mosolyokat és a ferde pillantásokat, amiket mindketten kaptunk puszta jelenlétünkért. Az egyik nő undorodó fintorral az ajkán nézte a ruhámat.

A zavar elöntött, és lehorgasztottam a fejem.

– Elva, kicsim, menjünk...

Elva nem volt mellettem. Riadtan felnéztem, és láttam, hogy csak néhány lépésre van tőlem, és egy nő csillogó rózsaszín ruhája felé nyúl.

– Elva – mondtam, és siettem, hogy megállítsam.

De elkéstem. Egy kevés parfé lecsöppent a pohár oldalán, és arra a csillogó ruhára esett.

– Hoppá – mondta Elva.

A kezem Elva vállára tettem, és hátrahúztam. – Nagyon sajnálom – mondtam a nőnek.

A nő szemei tüzet szórtak. Tekintete rólam Elvára, majd újra rám vándorolt. – Vidd el azt a vakarcsot a szemem elől.

– Baleset volt – mondtam.

– Sajnálom – mondta Elva vékony hangon.

– Egy gyereknek egyáltalán nem is szabadna itt lennie. Mi vagy te, a dajkája? Mit képzelsz, ki vagy te, hogy potenciális királynék közé akarsz vegyülni? – A szavai kegyetlenek és élesek voltak, annyira rondák a szép arcához képest.

Elva válla rázkódott. Hangosan szipogott.

Ez nem volt ok arra, hogy megríkassanak egy gyereket. A saját haragom is feltört. – Na álljunk meg...

– Nem hallottad, mit mondtam? – vicsorgott a lány. – Tűnés!

Hirtelen meglökött – erősen. Nem számítottam rá, és egy farkas nélkül nem tudtam ellenállni az erejének. Hátraestem, le a földre.

Csak azért engedtem el Elvát, hogy ne húzzam le magammal.

Miután engem eltakarított az útból, a lány agressziója Elva felé fordult. A kijárat felé taszította, durván lökdösve.

Elva már igaziból sírt. Teljesen elejtette a parféját, és az szétfröccsent, kárba veszve a padlón.

Feltápászkodtam.

Egy parancsoló hang kiáltott fel. – Mi folyik itt?

Elva megérezhetett valami védelmezőt a férfiban. Egyenesen felé futott. Ő pedig lehajolt, hogy elkapja.

A szívem a torkomban dobogott.

Elva egyenesen Nicholas karjaiba szaladt.