Chloe

Éles, csattanós pofon hasított bele az áporodott levegőbe.

Az ütés erejétől elvágódtam a kőpadlón, arcom a durva felülethez dörzsölődött. A felborult felmosóvödörből piszkos, szappanos víz fröccsent zúzott kezeimre. Nyikkanni sem mertem. A könnyek olyan luxust jelentettek, amit nem engedhettem meg magamnak, sem itt, sem soha.

– Hol a pokolban van az a haszontalan szajha?! – A bömbölés Béta Dylantől származott, egykori társamtól és jelenlegi kínzómtól. Feltápászkodtam, csontos ujjaim ösztönösen a viharvert takarítókosár fülére fonódtak.

Mielőtt még lehajthattam volna a fejemet, Dylan nehéz csizmái már megjelentek a látóteremben. Megragadta a rongyos galléromat, és addig rángatott felfelé, míg a lábujjaim alig érintették a padlót. Állott kávétól és nyers agressziótól savanyú lehelete az arcomba csapott. – A kontinens legnagyobb Alphája fog hamarosan belépni azokon az ajtókon, és ez a hely még mindig a te nyomorult seggedtől bűzlik! Szedd a lábad, te elátkozott patkány!

Szorosan behunytam a szemem, a szívem a bordáimat verte. *Csak bírd ki,* mondtam magamnak. *Ne beszélj, amíg nem szólnak hozzád.*

– Egyedül Alpha Ryder mentheti meg ezt a falkát a pusztulástól – sziszegte, és durván a folyosó felé lökött. – Ha ezt elbaszod, bezárlak abba a sírba, amíg el nem rothadsz. Hallod?

Kétségbeesetten bólintottam. Alpha Ryder. Már maga a név is frissen kiontott vér és felperzselt föld szagát hordozta. A világ legnagyobb falkájának parancsolt. Könyörtelen hódító volt, egy csúcsragadozó, aki senki előtt nem hajolt fejet. Hogy a Silver Peaknek, egy gyáva falkának, amely sosem vívott háborút, miért volt hirtelen szüksége a védelmére, azt fel sem foghattam.

Dylan ismét meglökött, csizmája a csípőmet érte. Előrebukdácsoltam, és szinte beestem a hatalmas irodába.

Halkan behúzva a nehéz tölgyfa ajtókat, a fának támaszkodtam; felszínes légzésem visszhangzott a csendes szobában. Az iroda makulátlan volt. Egyetlen porszem sem zavarta meg a mahagóni bútorokat. A bátyám, Alpha Hunter gondoskodott erről.

Lecsúsztam a csiszolt ajtón, a lábaim végül feladták. Olyan kimerült voltam. Éheztem. Amióta a szüleim meghaltak, nem voltam más, mint egy bokszzsák ennek a falkának.

– Nem éppen a vörös szőnyeget gördítitek ki egy látogató Alpha elé, ugye?

Mély, dörgő hang rezgésbe hozta az árnyékokat, és fizikai ütésként csapódott a mellkasomnak.

Egy zihálás akadt a torkomon, és hátravetettem magam, a gerincem fájdalmasan az ajtónak csapódott. *Azt hittem, egyedül vagyok.* Pánikszerű tekintetem a szoba sarka felé villant.

Ott, a bátyám bőr foteljében terpeszkedett egy férfi, aki úgy nézett ki, mintha magából a sötétségből faragták volna ki. Egyik csizmás lábát lazán a térdén nyugtatta, hatalmas kezében egy pohár borostyánszínű folyadékot egyensúlyozott. Nem csupán ült a szobában; uralkodott felette. De a szeme volt az, ami a rettegés ősi hullámát küldte végig rajtam – egy megbabonázó, ragadozó karmazsinvörös, amely úgy fénylett a félhomályban, mint a friss vér.

– Gyere ide – parancsolta. A szoba levegője azonnal besűrűsödött a nyomasztó aurájától. Még Farkas nélkül is éreztem, ahogy fojtogató ereje a tarkómra nehezedik.

Remegve léptem a fénybe. Államat a mellkasomra szorítottam, felkészülve egy ütésre.

– Rossz a szagod. – Karmazsinvörös szeme végigpásztázott alultáplált testemen, mintha élve boncolna. – Farkas vagy. Akkor hogy a fenébe nem érezted meg a szagomat abban a pillanatban, ahogy beléptél?

– S-sajnálom – dadogtam, a hangom alig volt több egy megtört suttogásnál. Ha Hunter rajtakap, hogy a vendéggel beszélek, élve megnyúz. – A Farkasomat... elzárták.

*Kétszer is,* akartam hozzátenni, de a szavak elhaltak a torkomban.

Az asztalhoz koccanó üveg hangjára összerezzentem. Előrehajolt, a szórakozottság éles, rémisztő intenzitásba csapott át. – Elzárták? Milyen beteg falka tesz ilyet a sajátjával?

– Ez... büntetés volt.

Mielőtt a karmazsinvörös szemű ragadozó kiszedhette volna belőlem az igazságot, a nehéz tölgyfa ajtók erőszakosan kivágódtak.

– Chloe! Takarodj el a közeléből! – visította Alpha Hunter, arca a teljes dühtől eltorzult. Szinte átvetette magát a szobán felém, kezét már hátrahúzta, hogy megsemmisítő csapást mérjen rám. – Nagyon sajnálom, Alpha Ryder. Azonnal eltakarítom ezt a szemetet a szeme elől...

Szorosan behunytam a szemem, és felkészültem a pusztító fájdalomra.

De az ütés sosem ért célba.

Halálos, fojtogató csend ereszkedett a szobára. A pilláim alól leskelődve láttam, hogy Hunter karja a levegőben lóg. Alpha Ryder embertelen sebességgel szelte át a szobát, hatalmas, izmos keze vasként fonódott Hunter csuklója köré. A kettejük ereje közötti puszta különbség egyenesen komikus volt; Ryderen alig látszott, hogy megerőltetné magát, míg Hunter arca elsápadt a feszültségtől.

– Ha megmozdítod azt a kezet, eltöröm – Ryder hangja mély, halálos morajlás volt, amelytől megremegtek a padlódeszkák. Lassan kiengedte a szorítását, egyúttal egy lépéssel hátralökve a bátyámat. – Csak a helyemre kísért, Hunter. Mivel te nem vetted a fáradságot, hogy az átkozott kapunál köszönts.

Miért hazudott értem?

Hunter megdörzsölte a csuklóját, tekintete Ryder és köztem cikázott. A gyűlölet a szemében a jövőbeli kínzások ígérete volt. – Azonnal menj, és hozd ide Dylant – sziszegte felém Hunter.

Elmenekültem, mielőtt a feszültség elszakadhatott volna a szobában.

Percekkel később Dylannel tértem vissza, abban a reményben, hogy beleolvadhatok a tapétába, hogy elkerüljem a haragjukat. De ahogy újratöltöttem a pezsgőspoharaikat, a kezem megremegett, és egyetlen csepp a csiszolt asztalra hullott.

– Szokásod, hogy kóbor kutyaként bánsz a húgoddal? – szakította félbe Alpha Ryder hirtelen Hunter kétségbeesett magyarázkodását, egyenesen a lényegre térve. Ryder karmazsinvörös szemei a remegő kezeimre szegeződtek.

Az ezt követő csend fojtogató volt.

Hunter felhorkant, arca az undortól eltorzult, ahogy vádlón rám mutatott. – Mert ez a kis szajha gyilkolta meg a szüleinket.

Ryder pohara megállt félúton az ajkai felé. – Hogyan?

A szobában a hőmérséklet hirtelen lezuhant.

– Sisakvirágot csempészett az italukba – köpte Hunter.

Ryder karmazsinvörös tekintete lassan rám vándorolt, szemei hideg, számító résekre szűkültek. – Valóban?