Bonnie

Még néhány percnyi csevegés után Will Gamma a farkasok felét a falkaházon kívülre kíséri, míg Shane Béta a többieket a falkaházban lévő szobáinkba vezeti. Mivel ilyen sok farkas száll meg itt az amúgy is itt élőkön felül, sokaknak meg kell osztaniuk a szobájukat, de ez csak egyetlen éjszakára szól, szóval nem értem, miért lenne ez probléma. Jelen pillanatban csak kimerült vagyok, és több mint készen állok egy alvásra egy igazi ágyban.

Hamarosan megmutatják a szobánkat, és be kell vallanom, ahhoz képest, hogy ez csak egy vendégszoba, mégis elakad tőle a lélegzetem. A hátsó fal mentén egy hatalmas ágy húzódik, amelyben könnyedén elférne négy ember is, de talán még több is. A falak törtfehérre vannak festve, míg a szőnyeg, a függönyök és a kiegészítők mind mélyvörösek.

Oldalt van két ajtó, amikről feltételezem, hogy a fürdőszobába és a gardróbba vezetnek, a szemközti falon pedig egy óriási tévé van. Esküszöm, legalább hetven colos lehet. Maga a szoba hatalmas, és bőven elég tágas ahhoz, hogy négyen elférjünk benne éjszakára. A pokolba is, sosem fogom megérteni, miért van egy embernek szüksége ekkora helyre.

– Oké, most alszunk egyet, mielőtt készülni kezdenénk a bálra. Rowan és Blue, ti ketten osztoztok velem az ágyon. Bonnie, te keress magadnak helyet valahol a padlón. Tarts tisztes távolságot attól a két ajtótól. Ó, és vigyázz, nehogy az utunkba kerülj. Ha rád lépünk, az már nem az én gondom. – Egy pillanatra megdöbbenek, mert, hogy őszinte legyek, tényleg azt hittem, hogy mivel itt vagyunk, végre ágyban alhatok, de a valóságban csak ostoba voltam, hogy ilyesmit feltételeztem. – Igen, uram – bólintok, miközben próbálom minden érzelemtől mentesen tartani a hangomat és az arckifejezésemet.

– Amíg mi alszunk, kicsomagolhatod a bőröndjeinket, és gondoskodj róla, hogy a nővéred ruhája ki legyen vasalva ma estére – csattan fel, miközben már be is bújik a takaró alá. Szóval a padlón végzem, és még csak nem is szunyókálhatok. Újra csak bólintok, de nem szólok többet, ahogy nézem, amint mindhárman gyorsan álomba merülnek, miközben én ismét gondoskodom róla, hogy elvégezzek mindent, amit el kell végezni.

Majdnem három órával később felébrednek; eddigre már kicsomagoltam, kivasaltam Blue ruháját, és megbizonyosodtam róla, hogy Rowan és apám öltönye is makulátlan, és készen áll az indulásra. Abban a pillanatban, hogy Blue kinyitja a szemét, rápillant az órára, és rájön, hogy már csak három óra maradt a bál kezdetéig, azonnal kiborul. – Miért nem ébresztettél fel, te hülye kurva!

– Sajnálom, Blue. Nem tudtam, hogy fel kellett volna. – Egyenesen hozzám lép, és egy gyors, de kemény pofont kever le a bal arcomra. Az arcom azonnal úgy ég, mintha lángolna. – Blue, fejezd be! – Apám gyorsan odaér hozzánk, és visszahúzza Blue-t, de én nem értem, miért. Soha ezelőtt nem állította még meg, és a lány arckifejezése világosan mutatja, hogy ő is pont erre gondol.

– Ne az arcát, drága lányom. Nem akarjuk, hogy bárki olyan nyomokat lásson rajta, amiket aztán meg kelljen magyaráznunk. – Ááá, szóval erről van szó. Miért nem vagyok meglepve? – Igazad van. Sajnálom, apuci. – Amint Blue befejezi a beszélgetést apával, felém fordul, meglendíti az öklét, és úgy oldalba vág, hogy felkiáltok a fájdalomtól.

– Ez már jobb. Amíg nincsenek látható nyomok, és képes járni ma este, addig nyugodtan üsd, lányom. – Blue rámosolyog, aztán felém fordul, és újabb ütéseket mér rám. Zihálva fekszem a padlón, miközben ők hárman nevetve hagyják el a szobát. Blue korábban is megütött már néhanapján. Egy kósza pofon itt, egy kósza pofon ott, de ma úgy tűnik, emelni akarja a tétet. Nem tudom biztosan, miért, de jobb, ha kiélvezi, mert hamarosan úgyis elmegyek.

Beletelik egy kis időbe, és Lexi néhány bátorító szavába, hogy feltápászkodjak a padlóról. Azt hiszem, újra eltörte néhány gyógyulófélben lévő bordámat, amitől a légzés nehézzé és fájdalmassá válik. Épp a fürdőszoba felé indulnék, hogy felmérjem a károkat, amikor egy kopogás a hálószoba ajtaján megállít. Miután egy műmosolyt erőltetek az arcomra, ajtót nyitok, és megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor Lilyvel találom magam szembe. Tisztán látszik rajta, hogy azonnal tudja: történt valami.

– Ó, Bonnie! – kiált fel, ahogy belép a szobámba, és becsukja maga mögött az ajtót. – Jól vagyok. – Ez hazugság, de ezt kell ismételgetnem, el kell hinnem, különben darabokra hullok, és azt most nem tehetem meg. Legalábbis még nem. Amint biztonságos helyen leszünk, összeomolhatok; mindketten összeomolhatunk, és meg is fogjuk tenni. – Tudom, hogy ez hazugság, de megértem. Láttam őket elmenni, úgyhogy átjöttem megnézni, hogy vagy, és megbizonyosodni róla, hogy készen állsz a ma estére. Tudni akartam, hogy nem gondoltad-e meg magad.

Látom az aggodalmat az arcán, de felesleges izgulnia: ezen a világon semmi sem fog megállítani abban, hogy ma este elmenjek, csak a halál. És ha arra kerül a sor, az is rendben van, mert inkább meghalok, minthogy még egyetlen éjszakát a családommal töltsek. – Nem baj, ha meggondoltad magad, Bonbon. – Másképp értelmezte a hallgatásomat. – Nem, benne vagyok. Teljes mértékben benne vagyok, és te? – Lelkesen bólint, de minden további szót beléfojt az, hogy apám visszatér a szobába, szorosan a bátyám nyomában.

Lily gyorsan kimenti magát, és távozik, én pedig besietek a fürdőszobába. – Hé, korcs. A nővéred elment, hogy megcsináltassa a haját, a sminkjét és a körmét. Vidd oda neki a ruháját, amint elkészült. Ó, és az Istennő szerelmére, tedd magad szalonképessé ma estére! Tudom, hogy ez egy szinte lehetetlen feladat, de legalább próbáld meg. – Bólintok. – Igen, uram. – Aztán becsukom a fürdőszoba ajtaját, és némán sírok, ahogy a fájdalom lassan elviselhetetlenné válik.

Túl hamar jön el az idő, hogy lemenjünk a bálba, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok ideges. Annyi ember lesz itt, sokkal több, mint amennyivel valaha egyszerre egy helyen voltam, és ráadásul pontosan tudom, hogy apám folyamatosan a nyakamban fog lihegni, és emlékeztet rá, hogy mit ne csináljak.

Az idegességem eluralkodik rajtam, és indulás előtt még berohanok a fürdőszobába. Miközben kezet mosok, vetek egy utolsó pillantást magamra a tükörben, és közben imádkozom, hogy apám számára elég jó legyek. Blue kénytelen volt ideadni néhány régi holmiját, hogy megpróbálhassam szalonképessé tenni magam, miközben ő elment, hogy kényeztessék. A hosszú, szőke hajamat kiengedve hagytam, de a végét begöndörítettem. Alap smink van rajtam, és néhány régi ékszer, amik már évek óta megvannak. Bár Blue korábbi pofonja tényleg hagyott nyomot, elég halvány ahhoz, hogy el tudjam fedni.

A ruha, amit viselek, szintén Blue egyik régi darabja. Persze csak azért van nálam, mert apánk ráparancsolt, hogy adja nekem, mivel nekem egyetlen ruhám sincs. Nincsenek szép ruháim, mert az összes csak régi rongy vagy Blue levetett holmija, amit akkor ad oda, amikor újakat vesz, és persze előtte gondoskodik róla, hogy valamennyire tönkretegye őket.

Nézem a tükörképem, és mindezek ellenére elégedett vagyok a ruhával. Ez egy földig érő fehér ruha, a bal oldalán egy hasítékkal, ami megmutatja a lábam nagy részét. Elöl az én ízlésemhez képest egy kicsit túl mélyen kivágott, és többet mutat a melleimből, mint szeretném. Apró termetem ellenére meglehetősen nagyok, és nem is a legkönnyebb elrejteni őket. A ruha túl nagy rám, de ez nem meglepő, tekintve, hogy vékonyabb vagyok, mint Blue, ám némi tűzés után sikerült egy kicsit jobban magamra igazítanom.

Adott hozzá egy pár régi, fehér magassarkút is. Eléggé kopottak, de a ruha alatt olyan jól elrejtőznek, hogy szinte lehetetlen észrevenni. – Indulás! – ordítja apám, mire én azonnal megmozdítom a hátsómat.

Alig néhány perccel később leérünk, és elindulunk kifelé a bálba.

Gyönyörű az éjszaka, és a helyszín olyan gyönyörűen van feldíszítve, hogy néhány percig csak áhítattal bámulom a környezetemet. Ahogy átsétálunk a birtokon, többször is megállítanak minket olyanok, akik apámmal akarnak beszélni. Persze, Blue és Rowan is bekapcsolódnak a beszélgetésekbe, de én csendben maradok, hacsak nem szólnak hozzám. Ismerem a szabályokat.

Eközben észreveszem, hogy Lexi nyugtalannak tűnik, és ezt egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni. – Jól vagy, Lex? – Nyüszít a fejemben, amitől elfog a szorongás. – Nem tudom, Bon. Valami más. – Mielőtt bármi mást is kérdezhetnék tőle, a legcsodálatosabb illat csapja meg az orromat. Fahéjra emlékeztet, és úgy érzem, teljesen elakad tőle a lélegzetem.

– Itt van a társunk! – morogja Lexi, megijesztve engem. Micsoda? Ó, várj... ó, ne! – Kérlek, mondd, hogy csak szórakozol velem, Lex! – Érzem a boldogságát, de engem csak a puszta rettegés kerít hatalmába. Bfordulunk a sarkon, hogy az asztalunk felé vegyük az irányt, amikor az illat hirtelen még erősebben csap meg. Körbenézek, próbálva rájönni, honnan jön, amikor a tekintetem megakad egy srácon, aki néhány lépésre áll tőlem. Csakhogy nincs lehetőségem sokáig nézni őt, mert csak annyit mond: A faszba, ne! Aztán futásnak ered. Megfordul, és menekül előlem. A társam... elmenekül.