– Add át őt! – morgott az új Alfa az apámra, miközben én az anyám mögött rejtőztem. Épphogy csak ki tudtam venni a szeme ragyogó kékjét. Amikor rám villantotta a tekintetét, elrejtettem az arcomat.

– Alfa, ő még csak tízéves! – hallottam, ahogy apám visszamorog, miközben szilárdan megvetette a lábát.

– Védelemre van szüksége.

– Nem kaphatod meg őt! – Az apám a régi Alfa Bétája volt. Odaállt az új Alfa, az anyám és közém. – Ő még csak egy gyerek!

– Ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Ugyanannyira gyűlölöm ezt, mint te, de már nem tudod megvédeni őt. Én biztonságban tarthatom, amíg felnőtté nem válik. – Mély hangja visszhangzott körülöttem, de egyáltalán nem féltem. Volt benne valami, ami hívogatott engem. Talán egy rántás a szívemben, egy mindent elsöprő érzés, hogy tudtam, én neki lettem teremtve.

– Akkor csak utasítsd el!

– Tudod, hogy ez nem így működik. Többé már nem. Várni fogok, amíg elég idős nem lesz. Gondoskodni fogok róla, hogy egészséges legyen és megkapjon mindent, de át kell adnod őt nekem.

Egy pillanatra minden elvesztette a jelentőségét körülöttem. Próbáltam megérteni, amit az imént mondott. Anya egy kicsit még hátrébb tolt. Próbált minél nagyobb távolságot tartani köztünk és közte.

– Sosem fog egy olyan seggfejhez tartozni, mint te! – sikoltozott anya, apám pedig ütésre emelte az öklét. Anya megragadott, és a kocsihoz rohant velem. Félig vonszolt, félig zokogott, miközben apám megpróbálta feltartóztatni az új Alfát. Bedobott a hátsó ülésre, és elhajtottunk. Ahogy kinéztem a hátsó ablakon, végig kellett néznem, ahogy az új Alfa darabokra tépi az apámat.

– Lilah, gyere már! – kiáltott be anya az ajtó túloldaláról, miközben kikászálódtam az ágyból. Újabb éjszaka, és ugyanaz a rémálom. Sóhajtva öltöztem fel.

A tükörbe nézve láttam, hogy napról napra betegebbnek tűnök. Próbáltam eldörzsölni a szemem alatti karikákat, és kikiáltottam neki, hogy mindjárt megyek. Kifésültem hosszú, hollófekete hajamat, majd a kulcscsontom köré húztam, hogy eltakarjam, milyen törékennyé váltam. Tudtam, mi történik. Tudtam, hogy a tőle való távolság tesz ilyenné. De tovább kellett mennünk. Sosem találhat meg.

Felkaptam a táskámat, és elindultam kifelé a hotelből. A táska kicsi volt, de sosem volt szükségünk sok mindenre. Sosem maradtunk egy helyen elég ideig ahhoz, hogy igazi vagyontárgyaink legyenek, csak a legszükségesebbeket tartottuk meg.

– Bocsánat, fáradt vagyok – motyogtam, miközben átadtam neki a táskámat.

– Rémálmok? – Nézett rám szánalommal. Ugyanezzel a tekintettel nézett rám a legtöbb reggelen.

Bólintottam, de nem rémálmok többes számban, hanem mindig csak az az egy. Ugyanaz az egy álom minden egyes éjszaka az elmúlt hét évben. Apám halálának újraélése, és az a tekintet, ahogy az új Alfa nézett rám. Mintha az elmém azon dolgozott volna, hogy megfejtse az Alfa szavai mögött rejlő jelentést, de minden egyes alkalommal volt valami apró eltérés. Lassan már azon tűnődtem, mennyi igaz mindebből. Vagy csak az elmém űz velem gúnyt.

Azóta az éjszaka óta folyamatosan úton voltunk. Beutaztuk az egész világot, keresve egy falkát, amely megvédene minket. Sosem maradhattunk sokáig. Amint meghallották annak a nevét, aki elől menekültünk, azonnal elküldtek minket. Mindig csak anya és én voltunk, és ez az elmúlt hét évben mindig is így volt. Én pedig így szerettem.

– Lilah, sajnálom, drágám. Aludhatsz a kocsiban. – Bedobta a táskámat hátulra, a sajátja mellé.

– Mi történik, amikor tizennyolc leszek? – A születésnapom már csak napokra volt. A nap, amitől annyira rettegtem. Azt fogja jelenteni, hogy a társi kötelék mindkét irányban működni fog. Azt fogja jelenteni, hogy gondolati kapcsolatba tud lépni velem. És sokkal nehezebbé teszi majd számunkra, hogy kicsússzunk a karmai közül.

A fülem mögé tűrt egy tincset a hosszú, hollófekete hajamból. Hűvös tenyerével megsimította az arcomat, de a tekintete lesoványodott vállaimra tévedt. Nem tett rá megjegyzést, ehelyett csak annyit mondott, hogy majd együtt megbirkózunk vele. Anya megpróbált meleg mosollyal biztatni, de mint minden más alkalommal, a mosoly nem ért el a mélykék szeméig. Hónapok óta nem; ő legalább olyan kimerült volt, mint én.

Magamban felnyögtem. A férfi, aki elől menekültünk, a társam volt; az a férfi, aki megölte az apámat. Az Alfák Királya, falkák gyilkosa, egy pszichopata, egy Likán.

– Lilah. Együtt megbirkózunk vele. – Intett, hogy szálljak be a régi Hondába. Amikor becsúsztam mellé, megveregette a térdemet. Egy esetlen mosolyt villantott rám. Mert ő is ugyanolyan jól tudta az igazságot, mint én. Azon a napon, amikor betöltöm a tizennyolcat, nem fogom tudni figyelmen kívül hagyni a hívását.

A probléma az volt, hogy már most éreztem a vonzást felé. Éreztem azon az éjszakán is, annyi évvel ezelőtt. Tízévesen is valamilyen furcsa módon vonzott magához. Akkor is éreztem a húzást, valahányszor a közelben volt. Anya és én ebből tudtuk, hogy mikor kell továbbállnunk. Így tudtunk mindig egy lépéssel előtte járni. Ha nem lettem volna egy Luna és egy Béta lánya, egyáltalán nem is éreztem volna a kapcsolatot.

Anya évekkel ezelőtt magyarázta el nekem. Végül összeomlott, és elmondta, hogy ő egy Luna, egy Alfa másodszülött lánya. Tizenhét évesen találkozott apámmal, és néhány évvel később megszülettem én. Tudták, hogy más leszek. Hordoztam az ő vérvonalát és az apám vérvonalát is. Egy Luna és egy Béta. Csak azt nem tudták, mennyire más leszek, egészen addig, amíg Alfa Colt át nem vette az uralmat. Ekkor tudták meg, hogy én, egy vérfarkas, egy Likán társa vagyok. Olyasmi, ami a fajtánk történelmében még soha nem fordult elő.

– Mi van, ha megtalál minket? – Faggattam tovább, kétségbeesetten válaszokra vágyva.

– Megbirkózunk vele!

– Anya, nem mondhatogatod ezt a végtelenségig. Tudnom kell, fel kell készülnöm! – Legalább minden másnap lefolytattuk ugyanezt a beszélgetést. Néha azon tűnődtem, mitől fél ennyire. De mélyen legbelül nagyon is tudtam. Abban a pillanatban, hogy megtalál engem, anya gyakorlatilag már halott ember. Ő tartott távol tőle.

– Lilah, ő egy gyilkos. Ez minden, ami miatt aggódnod kell.

– Tudom, hogy megölte apát, de te magad is mondtad, hogy a társi kötelék furcsa szarságokra képes.

– Lilah, a nyelvedre! – szidott le.

– Hogyan kellene megszöknöm előle? Hiszen el sem tudom utasítani!

– Több tucat falkát irtott ki. Több százat ölt meg a fajtánkból. Ezt csinálják a Likánok.

– Ez nem segít rajtam. Azt akarom tudni, mit fog tenni velem?

Anya felfújta az arcát. Ez volt a jele annak, hogy befejezte a beszélgetést. Mindketten csendbe burkolóztunk.

– Tudnom kell, hogy meg tudjam védeni magam – motyogtam néhány mérfölddel később.

– Lilah, te még át sem tudsz változni! – szinte rámsikoltott. Tudtam, hogy ideje ejteni a témát.

Igaza volt. Még nem tudtam átváltozni. A farkas képességeim gyakorlatilag a születésnapomig egyáltalán nem léteztek. Még gyógyulni sem tudtam úgy, mint egy farkas. Ez egy hülye tervezési hiba volt. Változz át tizennyolc évesen. Találd meg a társad tizennyolc évesen. Mintha tinédzsernek lenni amúgy sem lenne épp elég nehéz!

Áthajoltam a hátsó ülésre, és a táskámért nyúltam. Keresgélni kezdtem benne a könyvet, amit éppen olvastam. Ha anya nem hajlandó beszélgetni, ennyi erővel csinálhatok valami mást is. Épp mikor megragadtam a könyvet, megéreztem a rántást a szívemben. Erősebben, mint korábban; mintha beszélni akart volna hozzám. A közelben volt, és engem hívott. Olyasmit tett, amit eddig még soha.

– Anya... – motyogtam, a kezemmel a mellkasomra szorítva. Mert ezúttal már fájt. Anya azonnal tudta, miről van szó, és a gázba taposott.

– Kösd be magad! – förmedt rám, miközben visszahuppantam az ülésbe.

– Jól vagyok – nyögtem fel, miközben áthúztam magamon a biztonsági övet. A rántás a szívemben felerősödött, és rájöttem, hogy egyre közelebb kerülünk hozzá. – Anya, fordulj meg! – pánikoltam be; egyenesen felé tartottunk.

Megpördítette a kocsit, és egy teherautó egyenesen felénk rohant.

– ANYA! Vigyázz!

Belenyomódott az oldalunkba. Hallottam, ahogy anya felsikolt, amit az üveg csörömpölése követett. A saját csontjaim émelyítő roppanása visszhangzott a fejemben, miközben kirepültem az ablakon. A gumik csikorogtak az aszfalton. Pillanatokkal később szirénák hangja visszhangzott körülöttem.

Képek és zajok villantak be. Anya a nevemet kiáltotta a sikolyai között. A vér szétfröccsent a földön. A saját szívdobogásom lüktetett a fülemben. Léptek zaja közeledett, ahogy az emberek felém rohantak. Anya hangja egyre távolabbivá, egyre gyengébbé vált. Annyi évnyi menekülés után, itt fogok meghalni.

A tölgyfával keveredő pézsma illata hatolt be az érzékeimbe, de furcsa módon megnyugtató volt. Ő volt az, egyszerűen tudtam. Alfa Colt végül megtalált. Hét, majdnem nyolc éven át menekültem előle. És az életem most csak úgy véget ért.

– Minden rendben, elkaptam. – A hangja mély volt. Egy olyan hang, amire annyi év távlatából is emlékeztem. A szívem hevesen vert a mellkasomban, ahogy felidéztem a pillanatot, amikor utoljára láttam őt.

– TÁRS! – morgott fel, ahogy leguggolt mellém. A kezei végigsimítottak rajtam, a sebeimet kutatva. Ahogy a hátamra fordított, hangosan fújtatott, szinte felnyögött.

A kezét a csípőmre tette.

– Au – motyogtam, ahogy egy megrázkódtatás futott végig rajtam az érintésétől.

– Sajnálom – motyogta vissza. Szinte csalódottnak tűnt, amiért fájdalmat okozott nekem. Biztos csak képzelődöm.

Újra megérintett, a csontomra nyomva a kezét. Olyan erősen nyomta le, ahogy csak tudta. A fájdalom hulláma futott végig rajtam, ahogy a csípőm a helyére roppant. Majdnem elhánytam magam, és egy sikoly szakadt ki a torkomon.

Az arca egészen közel hajolt az enyémhez, amikor megszólalt. Éreztem a csokoládé illatát, amit nemrég evett. – Rohadt nagy szerencséd, hogy nem bénultál le – mondta bosszúsan.

– Anya... – motyogtam, mire ő felsóhajtott. Felemelte a fejét, és a roncs irányába nézett. Én nem láttam semmit, és rájöttem, hogy már percek óta nem hallottam a hangját.

– Sajnálom, Lilah. Ő nem élte túl. – Az én kényszerem, hogy megfordítsam a kocsit, okozta a halálát. – Sajnálom, de ez most fájni fog.

A kezei a vállam alá csúsztak, valaki más a bokámat ragadta meg. Valamilyen deszkára emeltek. Ahogy felemeltek, azon kaptam magam, hogy egyenesen a kobaltkék szemeibe nézek. Halványan elmosolyodott, de a szeme teli volt szánalommal. Miért törődött velem ennyire? Valószínűleg úgyis meg fog ölni.

Ahogy elhaladtunk a roncs mellett, megláttam anyát. Szemei csukva, feje hátrahanyatlott, vér szivárgott a szájából, miközben a mentősök próbálták kiszabadítani. Az elmúlt hét évben csak mi ketten voltunk. Most pedig egyedül maradtam. Egyedül kell megbirkóznom Alfa Colttal.

– Hová viszel? – motyogtam lassan, próbálva megbizonyosodni róla, hogy még értelmesen beszélek, miközben minden pörögni kezdett velem.

– A legközelebbi falkakórházba, aztán pedig haza.

Hét évig futottam előle. Hét évig menekültem bármi elől, amit a jövő tartogatott számomra. De ő egyáltalán nem tűnt dühösnek. Idegtépően nyugodt volt.

– Most pedig csukd be a gyönyörű, szürke szemeidet.

– Nem. – Képtelen voltam megmozdulni, még ha akartam volna is. Mintha a testem ellenem dolgozott volna.

Egy mosoly játszadozott az ajkain. Rájöttem, hogy valószínűleg még soha senki nem mondott neki nemet. Nos, legalábbis azóta nem, hogy az apám nemet mondott neki. Elvégre ő volt az Alfák Királya, mindenki engedelmeskedett neki. Mindenki úgy tett, ahogy ő parancsolta.

– Csinálsz te egyáltalán valaha olyasmit, amit mondanak neked? – vonta fel a szemöldökét, miközben beemeltek a mentőautó-szerű jármű hátuljába. Becsúszott mellém. Megmondta a másik férfinak, hogy hová vigyenek minket.

Úgy döntöttem, hogy nem válaszolok. Leginkább azért, mert azzal küzdöttem, hogy ébren maradjak.

– Néhány nap múlva nem lesz más választásod, mint hogy hallgass rám. Hogy válaszolj a kérdéseimre.

– Kopj le.

Ezúttal az ajkai egy őszinte mosolyra húzódtak, ahogy nevetni kezdett.

– Érdekes társ leszel te! – motyogta, mielőtt elvesztettem az eszméletemet.