Daphnét végül azonnal elvitték a ketrecéből a király látogatása után. Olyan helyeket látott, amelyek nem a hideg, kietlen ketrece voltak, és ettől egy pillanatra jobban érezte magát. A szíve azonban egyre gyorsabban vert, ahányszor csak eszébe jutott az ok, amiért egy hét után először kihozták a cellájából.

Egy dézsába ültették, és a szolgálók megfürdették, pontosan úgy, ahogy a király utasította. Vicces, hogy szolgálók fürdetnek egy rabszolgát. De aztán megint csak nem volt meglepő, ha a rabszolga úti célja a király ágya volt.

Három szolgáló is foglalkozott vele. Az egyikük, a legidősebb, Bridget volt a vezetőjük.

Kibontották a haját, és kifésülték belőle a gubancokat, így hosszú, göndör zuhataggá vált. A ruháktól, amiket ráadtak, Daphne összerezzent. Alig volt rajta ruha; ennyi erővel akár meztelen is lehetett volna. Egy piros bőrszoknya, ami alig takarta a csípőjét, és egy piros bőrfelső, ami épphogy elfedte a mellbimbóit, és a köldöke felett meg is állt – ez volt minden, amit viselt.

Aztán adtak neki egy hosszú köntöst, amely eltakarta a majdnem teljes meztelenségét. Illatszert is permeteztek rá.

– Készen vagyunk – jelentette be Bridget.

Daphne megbámulta magát a tükörben, és egy pillanatra ismét úgy látta magát, mint régen, Daphne hercegnőként.

– Most már átmehetsz a király lakosztályába. Nem ajánlatos megvárakoztatni őt – jelentette ki Bridget nyersen.

Daphne nem szólt semmit. Kétségbeesetten meg akarta kérdezni ezektől az emberektől, hogy mi van az „ő népével”. Egyetlen embert sem látott a saját népéből azóta, hogy Leonidas király palotájába hozták.

Vajon ők is rabszolgák lettek? Vajon eladták őket szexrabszolgának? Szétosztották őket Sterling kiváltságos, gazdag családjai között? Végül is pontosan ezt tette az apja Sterling népével. Aggódott, de tudta, hogy nincs joga hozzá.

Sokkal sürgetőbb dolgok miatt kellett aggódnia. Mint például amiatt a tény miatt, hogy Sterling királya, aki lényének minden porcikájával gyűlöli őt, hamarosan elveszi a szüzességét.

A férfi lakosztályának bejáratánál állt, bámulta az ajtót, majd habozva bekopogott.

– Gyere be! – jött a nyers válasz. Mély hangja átzengte a lány testét.

Kinyitotta az ajtót és belépett. A fény bevilágította a szobát. A lakosztály aranyban fürdött. Ez volt a legszebb látvány, amit valaha látott, de a helyzet nem éppen kedvezett Daphne felfedező és értékelő hajlamának. Csak meredni tudott a hatalmas termetű férfira, aki a szoba egyik felét elfoglalta. Harmincöt évesen még sosem látott olyan férfit, aki hatalmasabbnak tűnt magánál az életnél is, mint Leonidas király.

Figyelte, ahogy a férfi egy tollat mártott az asztalon lévő tintatartóba, kihúzta, és folytatta a firkálást az előtte lévő tekercsen. Nehéz volt elhinni, hogy ez a férfi valaha is rabszolga volt.

Pedig az volt. Tíz teljes éven át kimondhatatlan kínzásokat tűrt el az apja kezei között. Most pedig mindezt visszafizeti.

A király végül felemelte a fejét, és Daphnéra nézett, kezében tartva a tollat, s nyíltan figyelte őt. A szemei, mint kezek, végigkúsztak a lány bőrén. Daphne megborzongott. A férfi szemei hidegek voltak. Tiszta megvetés töltötte el a vonásait. Daphne azon tűnődött, vajon ez a férfi tudja-e egyáltalán, milyen mosolyogni.

Lassan a király hátratolja a székét, miközben még mindig őt bámulta. – Vedd le a köntöst! – parancsolta.

Daphne habozott.

A férfi szemei veszélyesen megvillantak, és számítóan megnyalta az ajkait.

Daphne mozgásra kényszerítette a kezeit. Lehúzta testéről a köntöst, s csak a lenge egyenruhájában maradt.

A férfi szemei egy pillanatra sem hagyták el az arcát. – Tisztázzunk egy dolgot, rabszolga. Ha legközelebb hozzád szólok, és nem válaszolsz, nos, előveszek egy ostort, és húsz csapással elcsúfítom a hátadat. Világos voltam?

Daphne szemei gyötrötté váltak. Azonnal elrejtette, hogy a férfi ne lássa, mennyire megviselték a szavai.

– Igen… Gazdám – mondta, próbálva elrejteni a dacát. Egy szó, amelynek elvileg az alávetettséget kellett volna kifejeznie, színtiszta lázadást sugárzott.

Ha a férfi észrevette is, nem szólt semmit. Felállt, körbesétált az asztalon, majd nekidőlt, és hideg tekintettel rászegezte a szemét.

– Vetkőzz! – Egyetlen szó. Egyetlen parancs.

A lázadás szertefoszlott ezzel az egyetlen szóval. – Kérem – suttogta impulzívan. De tudta, hogy már el is követett egy hibát.

Mint egy párduc, közelebb lopózott hozzá, és a lánynak minden erejét össze kellett szednie, hogy ne lépjen hátra.

Olyan erővel rántotta meg a lány haját, hogy annak feje hátravágódott, és az ajkába harapott, nehogy felkiáltson a fájdalomtól. A férfi szemében nyoma sem volt a megbánásnak, csak olyan nyers gyűlöletnek, amitől megfagyott a vér a lány ereiben. – Vagy levetkőzöl, vagy hívom az őröket, hogy segítsenek.

A lány kezei a felsője nyakához tévedtek, és elkezdte kibontani a ruhát összetartó köteleket. Amikor teljesen levetkőzött, hagyta, hogy a ruha a földre hulljon. Pánikot és tehetetlenséget érzett a helyzetében. Egy kérdés bukkant fel a fejében, ami teljesen eluralta az elméjét.

Meg kellett kérdeznie. Még ha ez büntetést is von maga után, ezt meg kell kérdeznie. – Miért pont én? – suttogta.

Kék, érzelemmentes szemek találkoztak az övéivel. A férfi felvonta a szemöldökét.

– Miért nem az apám? Miért én? – kérdezte rekedten.

A férfi csendben maradt, és felemelte a kezét, hogy megsimítsa a lány arcát. Felemelte az állát. – Miért én, Daphne?

– É-én nem értem.

– Az apám ült a trónon, amikor az apád megtámadott minket. Az anyám Norával, a terhes húgommal volt, én pedig mindössze húszéves voltam. Miért ölte meg mindannyiukat az apád, és ejtett engem fogságba? – Hangja mély, halálos és érzelemmentes volt.

Volt egy húga, aki terhes volt? Könnyek égették Daphne szemét, mert ez cseppet sem nézett ki jól a számára.

– Az elmúlt tizenöt évben ezt a kérdést tettem fel magamnak. „Miért én?” – hördült fel. – Miért öli meg az egész családomat, és csak engem taszít a pokolba?

Daphne szótlan maradt. Szorosan összezárta a száját. Erre nem tudta a választ.

Hideg szemek követték a nyakát, ahogy nyelt egyet.

– Tudod, mi a legnagyobb dühöm, amikor rád nézek?

Daphne tehetetlenül megrázta a fejét.

A férfi megsimogatta a nyakán lévő nyakörvet – a nyakörvet, amely megbélyegezte. – Te vagy az egyetlen gyermeke. Miért kellett neki csak egyetlen gyermek? Te nem vagy elég ahhoz, amit elterveztem, Daphne. Te egyedül nem tudod elviselni a gyűlöletemet és a haragomat. Te egyedül nem bírod el azt a sok démont, amit szabadjára kell engednem.

Hideg rázta végig Daphne testét a férfi minden egyes kimondott mondatánál. Mindegyik hangsúlyozta azokat az érzéseket, amelyek évekig nőttek benne – érzéseket, amelyeket mélyen magában táplált.

Halott szemei végül újra találkoztak a lányéival. – Te, Daphne, talán nem leszel elég… de megteszed. Most pedig feküdj az ágyra!