AZ A BIZONYOS KIRÁLYI LÉGKÖR

Másnap reggel Daphne megkapta rabszolga-egyenruháját, egy rövid ruhát, amely épphogy a térde alatt végződött. Felöltözött és megcsinálta a haját. Korán elvitték a rabszolga-bányákba, ahová többnyire rabszolgák jártak dolgozni éjjel-nappal, segítve az értékes ásványok kitermelésében a földből.

Séta közben Daphne senkit sem látott a saját népéből, csak Sterling alacsony sorból származó embereit. Mit csinált a király Mercer népével? – tette fel magának újra a kérdést.

Amikor elindult az úton a bányák felé, minden szem rá szegeződött. Még rabszolga-egyenruhában is úgy nézett ki, mint egy királyi fenség. Az a méltóság és büszkeség vette körül. Úgy lépkedett, mint az a hölgy, akinek nevelték, a tartása a királyi származásról árulkodott. Nem szándékosan csinálta. A királyi vér ott csörgedezett az ereiben, akárcsak a királynak, még akkor is, amikor ő maga is rabszolga volt.

Ha nem lenne rajta a rabszolga-egyenruha, a rabszolgák meghajoltak volna előtte, ahogy elhalad, azt gondolva, hogy egy kiváltságos családból származó hölgy. De amint meglátták a rabszolga-egyenruhát, a gyűlöletük nyilvánvalóvá vált. Gyűlölték őt, anélkül is, hogy tudták volna: ő volt egykor Daphne hercegnő.

De ahogy leért a bányákba, a rabszolgák már tudták, ki ő, és rosszul is bántak vele – különösen a Kaelen nevű rabszolgahajcsár.

– Hadd ássa ki az új alagutat egyedül! – szólt Kaelen a rabszolgákhoz. Utálattal teli vigyorral nézett a lányra. – Biztosan ki tudsz tisztítani egy új alagutat a bányászathoz, nem igaz, Herceeeegnő!?

Mindenki kinevette. Néhány férfi kurvának nevezte. Ökölbe szorította a kezét, és emlékeztette magát, hogy túl kell élnie ezt a helyet. Túl kell élnie.

– Igen. Ki tudok. – Egyszer-kétszer már kiszökött a hálószobájából, hogy megnézze a rabszolgákat munka közben. Az apja arra is rákényszerítette, hogy végignézze a kínzásokat, mert ezzel akarta elég erőssé tenni ahhoz, hogy egy nap uralkodhasson. Sok kínzást végignézett, köztük…

Lehunyta a szemét, hogy elűzze az emléket. Hirtelen egy forró pofon csattant az arcán, a szemei kipattantak. Fájdalom hasított a testébe, ahogy Kaelen elébe állt. Olyan erővel rántotta meg a haját, hogy a lány felkiáltott.

– Legközelebb rendesen válaszolsz, különben nem fognak tetszeni a következmények. Világos voltam!? – vakkantotta, szorítása a lány haján erős maradt.

– Igen. Uram. – Könnyek égették a szemét, de pislogva visszatartotta őket. Esze ágában sem volt megadni nekik azt az elégtételt, hogy végignézzék az összeomlását.

A férfi tekintete a lány melleinek emelkedésére és süllyedésére szegeződött. Éhesen bámulta, és a tekintetétől a lány bőre is borsódzott. – Helyes. – Kényszerítette magát, hogy az arcába nézzen. – Most pedig munkára, te kurva!

Két órával később a karjai sajogtak attól, hogy egyedül vájta a földet. Kaelen utasította a többieket, hogy ne segítsenek neki. Nekik a régi bányákban kellett dolgozniuk, őt pedig egyedül hagyták az újban. Húsz rabszolga munkája, és ő egyedül csinálta. Túl sok volt neki.

Ahogy Daphne a kalapáccsal a kőkemény földet ütötte, a könnyek ismét gyorsan gyűltek a szemében. Hiányzott neki a személyes szolgálója, Sadie. Az ő Sadie-je. A rabszolgalány gyerekkora óta a szolgálója volt. Épp a kínzása kellős közepébe csöppent, amikor Sadie még csak tízéves volt, ő, Daphne, pedig tizenkettő.

Daphne könyörgött az apjának, hogy Sadie-t akarja személyes szolgálóként, de az apja visszautasította. Az apja sosem hallgatott rá. Soha.

És az anyjára sem hallgatott, amíg az élt. Hónapokba telt, mire az apja végül teljesítette a kérését, amikor látta, hogy a lánynak tényleg szüksége van egy személyes szolgálóra. Sadie volt az egyetlen személy, aki közel állt hozzá, olyan közel, amennyire egy szolgáló csak állhat egy hercegnőhöz.

– Hogy megy a munka itt bent? – Kaelen ismét belépett az alagútba, és nyögve szólalt meg mögötte.

– Dolgozom… uram – válaszolta rekedten.

– Két óra alatt csak ennyit csináltál? – vakkantotta körbenézve. – Te inkompetens bolond. – Bámulva a lány kemény munkáját, sértegetni kezdte.

Daphne nem szólt semmit, mint egy engedelmes rabszolga, és folytatta az ásást, még akkor is, amikor az izmai tiltakoztak a mozdulatok ellen. Forróságot érzett a hátán, mielőtt Kaelen teste az övéhez nyomódott volna. A férfi lehelete a fülét csiklandozta. Félretolta a haját a másik vállára, szabadon hagyva a csupasz nyakát.

– Belefáradtál már a rabszolgamunkába, Hercegnő? – nyögte kéjjel, miközben a nyakörvét simogatta.

Daphne teste megmerevedett. – Hagyjon békén… kérem.

A férfi kezei a melleire vándoroltak, és a vékony réklin keresztül megmarkolta azokat. – Te nem mondod meg nekem, hogy mit csináljak, Hercegnő.

Daphne nem tudott sikoltani vagy reagálni, mert azzal csak még jobban megnehezítette volna a saját dolgát. A férfi megfogta a mellbimbóit, és olyan erősen megcsípte, hogy a lány teste megrezzent. Ő felnevetett, a lány pedig felnyöszörgött, a mellbimbói borzasztóan fájtak.

– Megkönnyíthetem az ittlétedet a bányákban. – A férfi a fenekéhez dörgölte az erekcióját. – Csak annyit kell tenned, hogy odaadod a pinádat, amikor csak akarom.

– A király rabszolgája vagyok. Mindketten tudjuk, hogy csak azt sz-szolgálhatom ki, akit a király akar és megenged. – Minden tőle telhetőt megtett, hogy elrejtse az iszonyatát.

A férfi tovább dörgölőzött hozzá, és egy torokhangú nyögést hallatott. – A királynak nem kell tudnia róla.

A szorítása a mellein már túlságosan is fájdalmassá vált számára ahhoz, hogy elviselje, és a könnyek kicsordultak a szeméből. Erősen az ajkába harapott.

– Hol van a király rabszolgája!? – Bridget hangja hallatszott kintről.

Daphne megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy Kaelen abbahagyta az érintését, mintha a lány bőre megégette volna. Megszakított minden testi kapcsolatot a lánnyal.

– Gondold át alaposan, amit mondtam, Hercegnő. Az ittléted nem lesz könnyű. Arról én gondoskodom. Különben is, jobban teszed, ha belemész, mert így is, úgy is meg foglak baszni. – Megfordult, és kisétált.

Daphne letörölte a könnyeit. A szörnyeteg nem hagyott neki választást, még akkor sem, ha úgy tett, mintha hagyna.

– Hol van a király rabszolgája? – hallatszott ismét a nő hangja.

– A korábbi hercegnőre gondol? – kérdezte vontatottan Kaelen.

– Igen.

Daphne leejtette a kalapácsot, megkönnyebbülve, hogy tarthat egy kis szünetet, még ha csak egy másodpercre is. – Itt vagyok! – kiáltott ki az alagútból.

– A király a lakosztályában várja a jelenlétedet. Ne várakoztasd meg! – jött a nyers parancs.

A megkönnyebbülése gyorsan elillant. Daphne azon tűnődött, vajon nem cseberből vederbe esik-e.

Daphne belépett a király lakosztályába, és látta, hogy a férfi teljesen elkészült; tudta, hogy udvarba megy.

– Hívattál, Gazdám – köszöntötte.

A férfi nemtetszéssel bámult rá, végigmérve a piszkos ruháját és még piszkosabb kezeit. Tekintete megállapodott a lány arcán, és Daphne tudta, hogy a férfi valószínűleg látta a piros nyomot attól a pofontól, amit Kaelentől kapott.

A férfi elfordult tőle. – Hagyjatok magunkra! – parancsolta a szolgáknak, köztük Cedricnek is. Mindannyian meghajoltak és kimentek. Ő folytatta az öltözködést. – Tűnj el és mosakodj meg, Daphne. Az udvarba megyünk. Ne tartson tovább öt percnél – utasította a lányt.

– Az udvarba? – Rettegés markolt Daphne gyomrába. A rabszolgák csak rossz okokból mentek az udvarba. A király rabszolgája pedig csak azért megy az udvarba, hogy…

– Ma lesz a bemutatásod a király rabszolgájaként. – Ezekkel a nyers szavakkal igazolta a félelmeit.

A gyomra a lábujjáig zuhant, és az arca összeroskadt. A nap az imént vált rosszból még rosszabbá. Kétségbeesetten szeretett volna könyörögni neki, hogy ő nem akarja, hogy „bemutassák” – hogy meg akarja spórolni magának ezt a bemutatást. De tudta, hogy csak az idejét vesztegetné, és büntetést vonna a fejére.

Daphne könnyezve sietett a szobája felé. Azon tűnődött, vajon hány kiváltságos család érkezik az ország minden tájáról.

Hány király jön el, hogy „bemutassák” neki?

Hány király fog ma vele szexelni?