KAT

– Tökéletesen fest, Katerina hercegnő.

Az ölemben szorosan ökölbe szorult a kezem. Tudatos erőfeszítésembe telt, hogy lélegezzek és megnyugodjak.

Tökéletes. Úgy néztem ki, mint egy baba. Olyan, akit közszemlére tesznek, makulátlan és érintetlen. A haszontalan fajta. Halvány porcelánbőr a legfinomabb sminkkel, olyan szakértelemmel felvive, hogy teljesen hibátlannak tűnt. Nagy kék szemek, olyan szempillákkal, amelyeknek nem volt szükségük műszempillára. Telt vörös ajkak, a megszokott, udvarias mosollyal.

– Köszönöm – válaszoltam, bólintva a sminkesnek.

– Már várják önt lenn. Szóljak a bátyjának, hogy kísérje le?

A kezem ismét ökölbe szorult. A Lordswood-kastély biztonságosabb volt bármelyik erődnél. Még egy poloska sem juthatott be szigorú átvizsgálás és engedély nélkül, de még ez sem lett volna elég ahhoz, hogy a belső várba bejusson.

Mégis úgy kísérgettek mindenhová, mint egy gyereket.

Mégis, mindennek jó oka volt. Minden áldozat megéri majd a végén.

– Nem lesz rá szükség. Köszönöm, Alanna – mondtam, miközben felálltam.

– De az Alfa azt mondta…

– Biztos vagyok benne, hogy megleszek – szakítottam félbe, megtartva a mosolyt, amely oly mélyen belém ivódott, mintha az arcomhoz nőtt volna.

Kisimítottam a ruhám hosszú szoknyáját és megigazítottam a testtartásomat, bár ez a fűzőnek köszönhetően könnyen ment. Olyan merev volt, mint a deszka; akkor sem tudtam volna meggörnyedni, ha akarok.

Csak egy futó pillantást vetettem a tükörbe, bólintottam az engem öltöztető nők csapatának, és elindultam kifelé az öltözőmből. Tényleg tökéletesen néztem ki, ezt meg kellett hagyni nekik. Egyetlen szőke hajszálam sem állt rosszul, a vállam egyenes volt, a fejemet magasan tartottam. És minden egyes ruhadarab a testemen többet ért, mint amennyit a legtöbb ember egy év alatt keres.

Én voltam a trófea.

Akit arra neveltek, hogy irigyeljék. Hogy teljessé tegye az igazi társa életét. Hogy dísztárgy legyen.

Egy fogoly.

A mosolyom lehervadt, és a lépteim megtorpantak a hálószobám ajtajánál. Igazságtalan voltam. Az életem kiváltság volt; hálásnak kellett lennem. A szüleim szerettek és mindent megadtak nekem, drága bátyám, Kostas pedig porig égetné értem a világot, ha arra kérném.

– Minek egyáltalán vesződni vele? Hamarosan tizennyolc lesz; kötve hiszem, hogy egyhamar az ölébe hullik egy igazi társ. Túl magasra tették a lécet; ő csak egy omega.

A vállam megfeszült. Biztosan azt hitték, hogy már elmentem.

Omega. Gyenge. Arra ítélve, hogy behódoljon minden farkasnak, teher a számára rendelt társnak, mégis a legféltettebb kincs a falkámban. Az irónia nem kerülte el a figyelmemet.

– Csend! Ha túl akarod élni itt, tartsd meg magadnak az ilyen gondolatokat.

– De mindenki azt mondja…

– Ebédidő előtt már kint is leszel a kastélyból, ha befejezed ezt a mondatot. Kostas herceg gondoskodik róla, hogy soha többé ne tedd be a lábad a komplexum kapuján.

Ezután csend lett, de én azt akartam, hogy a nő befejezze, amit mondani akart. Mindenki mit mond? Az időm nagy részében a belső kastélyban ragadtam, és senki sem mert egyetlen oda nem illő szót sem szólni. A pletykák alig jutottak el a fülemig, de ha mégis, azok csak az unalmas fajtából valók voltak.

Visszafojtottam egy dühös szuszogást. Nem volt hölgyhöz méltó. Anyám rohamot kapna, ha meghallaná.

Újra kihúztam magam, és egyedül léptem ki a széles folyosóra. Odakint még csípős volt a levegő, ahogy a tavaszt köszöntöttük, de a szárnyamban minden szoba kellemesen meleg volt. Apám utálta, ha akár csak szipogtam egyet is. Télen alig engedett ki.

De itt volt a tavasz. A virágok bontani kezdték szirmaikat. És ez hosszú sétákat jelentett a kertekben, valamint a Tavaszi Bált. Egy kis izgalom a hosszú tél után. Bármi jobb volt, mint egyedül ülni a gondolataimmal.

Lépteim egyenletesek voltak, ahogy a folyosó végén álló, csupa fekete gyakorlóruhát viselő két őr felé közeledtem, és majdnem elnevettem magam, amikor felém fordultak és megmerevedtek. A pánik az arcukon megfizethetetlen volt.

– Királyi fenség, kérem, várjon itt a kísérőjére – mondta egyikük egy apró meghajlással.

Tudtam, hogy amint meglátnak, telepatikus kapcsolatba lépnek a bátyámmal, de felkészültem. Felgyorsítottam a lépteimet, elmentem mellettük, és befordultam a következő folyosóra, ahol több másik őr várakozott. Túlzás volt, de mit tehet egy lány? Több őrt osztottak be mellém, mint a király és a királynő mellé. Meddig juthatok el ezúttal? Talán az előcsarnokig?

Félig kocogva mentem el az őrök mellett, és már majdnem a lépcsőnél voltam, amikor megjelent a bátyám feje, ahogy felsietett a tetejére.

A fenébe. Majdnem sikerült.

Sóhajtva lelassítottam a lépteimet, és találkoztam a bátyám sötét tekintetével.

– Nem vártál meg, Katerina – mondta.

– Két folyosón mentem végig egyedül, Kostas. Ha még erre sem vagyok képes, hogyan fogok valaha is gondoskodni a társamról?

Ahogy az várható volt, a homlokráncolása elmélyült, és én majdnem felkuncogtam. A bátyám jóképű férfi volt. Teljesen az ellentétem. Tornyosuló termet, barna szemek, göndör, barna haj, és semmi törékenység nem volt benne. Harcos volt, a Lordswood falka bétája, aki megfélemlítő aurájával csak apám mögött maradt el. Azt mondták nekem, hogy ez még akkor is igaz, ha egy alfákkal teli teremben áll.

– Neki kell majd gondoskodnia rólad – mondta határozottan Kostas. – És ne feledd, ez a kastély marad az otthonod.

Hát persze. Hogy is felejthetném el, hogy a párosodási ceremónia után is ugyanazok között a falak között fogok élni? Talán egy új arc megváltoztatná a dolgokat. Kizökkentene a monotóniából. Csak bizonyos számú nyelvet és hangszert tudtam megtanulni, és kezdtem belefáradni a sok jogi, pénzügyi és közgazdasági könyvbe. Talán ha már meglesz a társam, megengedik, hogy a gyakorlatban is alkalmazzam a tanulmányaimat.

Vagy akár tanulhatnék valami mást, például a falka többi tagjával együtt edzhetnék. Na, ez egy olyan álom volt, amibe érdemes volt kapaszkodni.

Kostas belém karolt, és elindultunk.

– Emlékezz, mit mondtam a mai napról – mondta. – Vannak mások is a listán, de ez egy jó jelölt.

Ezt mondták mindegyikről. Ötéves korom óta találkozgattam „jelöltekkel”, először játszódélutánok álcájában, később pedig nyíltan, mint potenciális jövőbeli társaimmal. Az elmúlt hetekben mindennap volt egy randevúm, néha naponta kettő is.

Anya pániküzemmódban volt. A szüleim készen álltak arra, hogy megpecsételjék a sorsomat.

Ellenállva a késztetésnek, hogy újra sóhajtsak, felmosolyogtam a bátyámra.

– Ha azt mondod, ő a megfelelő számomra, akkor biztosan így van – mondta.

– Persze, hogy az. Fényes jövő áll előtte. Jelenleg osztályelső, és kiemelkedő az edzéseken. Csak egy ilyen valaki lehet az igazi társad – mondta Kostas, és a homlokráncolása eltűnt.

Rám ragyogott, és éreztem szeretete és védelme melegségét. Minden aggodalmam ezekkel a randevúkkal kapcsolatban elszállt, ahogy megszorítottam a karját.

– Fogadok, hogy kiváló tagja lesz a falkánknak.

Talán a párosodás mégsem lesz olyan rossz. Tudtam, hogy a szüleim nem fognak nyomást gyakorolni rám, hogy túl korán gyereket vállaljak. Csak szerettek volna megbizonyosodni arról, hogy minden eshetőségre készen biztonságban vagyok. Az egész falka tisztelni fog valakit, akit ők jóváhagytak, és egy igazi társ sosem bántana.

Lassan leereszkedtünk a nagy lépcsőn az előcsarnokba. Majdnem dél volt, így a szolgálóknak javában az ebédet kellett volna készíteniük, vagy a hatalmas kőépület több száz szobáját takarítaniuk. De csend honolt. Túlzott csend. Egy „hangulat”, amit kétségkívül az anyám hangszerelt meg. Ennek az új randevúnak nagyon fontosnak kellett lennie, ha így megállította az életet.

Vagy anya egyszerűen csak kétségbeesett volt.

– Ma süt a nap. Az udvaron találkozunk vele – mondta Kostas.

Levegő után kapva megálltam, és megragadtam a bátyám karját.

– Tényleg? – kérdeztem, visszatartva a lélegzetem.

– Gyönyörű napunk van – mondta lágyan Kostas egy engedékeny mosollyal. – Az első rügyeket a leendő társaddal kellene látnod. Már szóltam nekik, hogy készítsék elő a köpenyedet.

Figyelmen kívül hagytam szavainak optimizmusát, és félig-meddig végigvonszoltam őt az alsó szint folyosóin. Az udvar. Mennyire hiányzott. Még ha a randevú nem is úgy alakul, ahogy terveztük, kárpótol érte, ha a szabadban ülhetek, és a napfény az arcomat éri.

– Anyának és apának hivatalos dolga van, így csak később, teázáskor találkoznak vele. A kísérőid már várnak – mondta Kostas, majd egy kuncogás kíséretében hozzátette: – Lassíts. Ne legyél ennyire mohó.

Igen.

Illedelmesnek kellett lennem. Én voltam Őkirályi Fensége, Katerina Lordswood, Királyföld hercegnője. Semmi kifogásolhatót nem szabadott találni rajtam.

– Sajnálom, bátyám.

Lehajtottam a fejem, ahogy a kísérőim közeledtek, és egyikük a vállamra terítette a meleg köpenyemet.

– A közeledben leszek, úgyhogy ne félj – suttogta Kostas, és a homlokomra puszilt, mielőtt hátralépett volna.

Szavaitól hideg rázott végig a hátamon, de elhessegettem. Kimegyek a szabadba!

Ébredésem óta az első őszinte mosoly húzódott végig az arcomon, ahogy az ajtók kinyíltak, és hónapok óta először éreztem a napot közvetlenül a bőrömön. Nem bántam, hogy a hidegbe kilépve enyhén csípte az arcomat a fagy. Alig vártam, hogy találkozzam a szüleim randilistájának következő férfijával, csak hogy sétálhassak egyet a kertekben.

A lépteim meglepően egyenletesek maradtak, a kezemet magam előtt összekulcsolva tartottam, a fejemet pedig lehajtva. Egy hölgy kecsesen lépdel. Egy Omega alázattal.

A tavacska melletti kikövezett ösvényen haladtunk a fő ülősarok felé, amíg el nem értük a kedvenc cseresznyefámat, közvetlenül az udvar közepén. A mosolyom kiszélesedett. A fa virágzott. Hamarosan az egész udvart betölti majd a virágok csodás illata.

Egy kisfiú állt mellette, csodálta a fát, a keze a zsebében volt. Öltönyt viselt, mint a legtöbb látogató. Kíváncsi voltam, kik lehetnek a szülei. Talán őket szórakoztatta éppen a király és a királynő.

Megálltam mellette, és vettem egy mély lélegzetet.

– Fenség – mondta a fiú, egyet hátralépve és meghajolva.

– Nem kell ennyire formálisnak lenni – mondtam rámosolyogva.

Göndör hajú, pattanásos volt, és az arca alapján nem lehetett több tizenkét vagy tizenhárom évesnél. Valószínűleg még nem alakult át, de az alfa vére tagadhatatlan volt. Néhány éven belül a farkasom az övének lenne kénytelen behódolni, a királyi vérvonalam ellenére.

Elkaptam róla a tekintetem, és elfojtottam ezt a gondolatot.

Csak boldog gondolatok. A mai egy jó nap.

– Hogy hívnak, kisfiú? A szüleiddel vagy itt? – kérdeztem.

Vajon az én hangszínem is átváltott arra a bosszantó hangra, amit a felnőttek használnak a kisbabákkal? Kicsit összerezzentem, amikor megláttam az állkapcsa rándulását és azt, ahogy ökölbe szorul a keze. Még a szürke szeme is hidegebb lett. A haragja szinte olyan volt, mint egy pofon a hideg arcomon. Furcsa. Biztosan túl fiatal volt még ahhoz, hogy megtanuljon uralkodni magán. Az alfák számára ez fontosabb volt, figyelembe véve, hogy már az aurájuk is mekkora kárt okozhat a gyengébb farkasokban.

– Nem vagyok kisfiú, Fenség. Tizenöt éves vagyok. A nevem Justin.

Várakozóan nézett rám. Vajon ismernem kellene? A családja az udvarhoz tartozott? Apám üzleti szövetségesei? Olyan régóta memorizáltam neveket és arcokat, hogy néha egyszerűen összefolytak.

Mégsem lehettem udvariatlan.

– Örülök a találkozásnak, Justin. Talán hamarosan újra látjuk egymást. Én azért vagyok itt, hogy találkozzam valakivel. A bátyám nem fog örülni, ha itt talál téged.

Majdnem felkuncogtam arra a gondolatra, hogy Kostas hogyan reagál majd, amikor rájön, hogy valaki átcsúszott rajta. A belső udvar szent hely volt. A tekintetem végigcikázott a gondozott téren, alig várva, hogy találkozzam az ezredik randipartneremmel, és körbevezessem. Annak ellenére, hogy Kostas ilyen hamar kiengedett, az időm korlátozott lesz. A legtöbbet fogom kihozni belőle.

– Velem fog találkozni, Fenség. Én vagyok a randipartnere.

A mosolyom lehervadt.

Az arcom eltorzult, mielőtt megállíthattam volna, a szemem tágra nyílt, ahogy a fiúra néztem, akinek valószínűleg még mindig az anyja törli az orrát.

Mi. A. Kurva. Élet?