KAT

A tükör repedt volt, és túl kicsi ahhoz, hogy sokat mutasson, de a zöld szemű, vörös hajú nőnek, aki visszabámult rám, nem volt szüksége teljes tükörképre ahhoz, hogy tudja: pokolian jól néz ki. Zöld szemem csillogott a pixie frizurám egyenetlen frufruja alatt, és széles mosolyra húzódott a szám.

Visszafordultam a hátam mögötti rendetlenség felé. Az ágy egyik felén ruhák tornyosultak, a másikon tankönyvek és akták, és valahol mindezek mögött ott volt a működésképtelen konyhám.

Nem számított. Végre elköltözöm ebből a szarfészekből.

Egy visítással a tiszta foltra huppantam az egyszemélyes matracomon, és századszorra is a kezembe vettem a borítékot.

A bónuszom.

A hatalmas, zsíros, sorsfordító bónuszom.

Heti nyolcvan óra, vér, veríték és könnyek majdnem két éven át, és azok a fejesek a Nem-Humán Ügyek Hivatalánál végre felfigyeltek rám. A nevem ugyan nem szerepelt az aktán, de én oldottam meg az ügyüket. Én voltam a kibaszott hősük. Megérdemeltem.

Különben sem azért dolgoztam ilyen keményen, hogy pusztán felírjam a nevem valami aktára. Véghezvittem a lehetetlent. Véglegesítés a diplomaosztó előtt? Pipa. A legfiatalabb újonc? Szintén pipa.

Az a sok otthoni tanulás végül is kifizetődött.

A mosolyom megingott. Összeszorult a mellkasom. Könnyek fenyegettek, de elhessegettem a gondolatokat. A mai egy jó nap volt. Befejeztem a túlélést, készen álltam élni.

Felkaptam a kulcsaimat, a táskámat és a sisakomat, belerúgtam az útban lévő szennyes ruhákba, és elindultam kifelé. Gondolom, hétfőig, a hivatalos munkakezdésig kezdenem kell majd valamit ezzel a kuplerájjal. Már a legutolsó irodai szettemet hordom.

Vagy bassza meg, egyszerűen veszek új ruhákat.

Nevetésem betöltötte a folyosót, ahogy a lépcső felé sétáltam. Még mindig nevettem, amikor leértem a mélygarázsba. Annyi ruhát fogok venni, hogy ne kelljen minden héten ugyanazokat felvennem. Egy lakást, ahol kényelmesen el lehet férni. Egy franciaágyat vékony, csomós matrac nélkül!

Kat Munroe felfelé tartott.

– Jól nézel ki, Kitty Kat.

Megforgattam a szemem, de nem fordultam hátra, miközben átvetettem magamon a táskámat, és felvettem a sisakomat. Bőr forrónadrág, hozzáillő dzseki, combig érő csizma és egy felső, ami akár melltartónak is elment volna. Sehol egy fűző.

– Hová megyünk ma este?

A hang közelebbről szólt, így oda kellett néznem. Nem azzal jutottam el idáig, hogy hülye vagyok.

Két srác, a szokásos gyanúsítottak léptek elő két pillér mögül, mintha csak egy Zs-kategóriás film gonosztevői lennének. Hosszú hajú, kigyúrt alakok. Az a fajta emberi hulladék, akiket a Hivatal általában átpasszolt a helyi ügynökségeknek. Kár, hogy ők maguk nem foglalkozhattak emberekkel, különben felnyomtam volna őket, amiért ekkora seggfejek.

– Todd. Sam – bólintottam oda nekik köszönésképp. – Csak megyek bevásárolni. Ti meg miért egy sötét mélygarázsban ólálkodtok?

A két bajkeverő elvigyorodott, és közelebb lépett.

– Megígérted, hogy lógunk majd együtt, Kat – húzta az igét Todd. – Csak nem szeged meg a szavadat?

– Felejtsd el a bevásárlást – tette hozzá Sam. – Majd mi adunk neked valami sokkal finomabbat.

Hátborzongató. Ez a szar működött valaha bárkinél is?

– Talán majd holnap este – mondtam, azzal a motorom felé fordultam, és átlendítettem a lábam az ülésen.

A két srác már ott is termett a két oldalamon, mielőtt még rámarkolhattam volna a gázkarra.

– Folyton csak koptatsz minket, Kitty Kat – mondta Todd, és megragadta a kormányt. – Azt hiszed, ez a végtelenségig fog működni?

A motorom volt a büszkeségem és az örömöm. Csillogó piros és fekete, polírozott krómmal, és a motorja úgy dorombolt, mint egy fenevad. Étkezéseket és lakbért hagytam ki miatta. Hogy meri ez a rohadék rátenni a kezét?

– Megígérjük, hogy élvezni fogod – tette hozzá Sam, és ráfogott a kormány másik felére.

Ebből elegem volt.

Levettem a sisakomat, végigszántottam az ujjaimmal a hajamon, aztán rámosolyogtam az egyikre, majd a másikra. A televízió nagyszerű találmány. Sokkal tanulságosabb, mint a hegyekben álló könyvek apám könyvtárában. Három év alatt megtanultam, hogy nem a nyers erő az egyetlen módja a győzelemnek.

De azért az is határozottan segít.

Meglendítettem a sisakomat, és keményen Todd fejéhez csaptam. Aztán egy ütés Sam bordáira elérte, hogy káromkodva hátratántorodjon. A motor felhördült alattam, és kilőttem, mielőtt a vesztesek egyáltalán reagálhattak volna. Nevetésem visszhangzott a mélygarázsban, egybeolvadva a motor morgásával.

Három évvel ezelőtt valaki előlépett volna az árnyékból, hogy elintézze ezt a kettőt.

De én már nem voltam az a lány.

Nem lehettem.

Hasítottam a péntek esti forgalomban, miközben a mellkasomat mardosta a fájdalom. Mint mindig, most is marcangolt a bűntudat. Vajon felhagytak a keresésemmel? Jól vannak? Vajon utálnak engem?

Ha most visszamennék, vajon elfogadnák az új énemet?

A város vakító fényei villóztak körülöttem, miközben leparkoltam a motoromat, és levettem a sisakomat. Nem rágódhattam ezen. Végre megkapom azt az életet, amit magamnak terveztem. Nem most volt itt az ideje a megingásnak.

A Pulse úgy magasodott Greenville belvárosában, mint egy jelzőtűz; a széles ajtók előtt már kígyózott a sor. A tömeg kifolyt a járdára, és már kintről éreztem a basszus lüktetését. Amikor rám került a sor, büszkén vettem elő a személyimet, még mielőtt kérhették volna, és vigyorogva néztem a kidobókra.

Huszonegy. A születésnapom. Az emberi világban mostantól elég idős voltam ahhoz, hogy ihassak.

A kidobó a személyim és az arcom között járatta a tekintetét, majd halkan füttyentett.

– Boldog születésnapot, Kathrine Munroe.

– Naná, hogy az – mondtam egy kacsintással.

A bársonykötél felemelkedett, és már be is engedtek a fenevad szívébe. A basszus, a testek és a neonfények egyszerre csapódtak belém. A levegő elektromos volt, pulzáló energia hatotta át a teret. Káosz volt, és én minden másodpercét imádtam. Átverekedtem magam a tömegen a pult felé, a testem a zene ritmusára ringott. Ez volt a szabadság. A szöges ellentéte minden bálnak, amin valaha is részt vettem.

Egyetlen dolgot kivéve.

Annyi ember, annyi nevetés, én mégis nagyon is egyedül voltam.

Végre nekitámaszkodtam a pultnak, és megvártam, amíg az elfoglalt csapos észrevesz, majd átcsúsztattam neki egy húszast a pulton.

– Whiskyt. Tisztán! – kiáltottam túl a zenét, mielőtt hátradőltem, és végigpásztáztam a klubot.

Bármennyire is szerettem a korlátlan alkoholfogyasztás szabadságát, nem ezért voltam itt. Túl elfoglalt voltam azzal, hogy a diplomámat és a gyakornoki munkámat zsonglőrködve egyensúlyban tartsam, és most még ennél is elfoglaltabb leszek. Ez a hétvége volt az egyetlen alkalom, amikor igazán elengedhettem magam.

Az egyetlen alkalom, amikor érezhettem... valamit.

Kostas dührohamot kapna, ha tudná. Ahelyett, hogy ettől pánikba estem volna, izgalom futott végig a gerincemen. A magam ura voltam. Saját magam hozhattam meg a döntéseimet.

Végigpásztáztam a termet, a tekintetemmel átsiklottam a fiúkon, akik keménynek próbáltak tűnni a tánctéren, a férfiakon, akik a falaknak támaszkodva kéjjel bámulták a nőket, a túl hangosakon, a figyelemhajhászokon.

Egészen addig, amíg a tekintetem meg nem akadt rajta.

A túlsó falnak dőlt, félig árnyékban, félig a villódzó fényekben. A sötét inge épp csak annyira volt kigombolva, hogy sejtetni engedje az alatta húzódó izmokat, a nadrágja pedig elég szűk volt ahhoz, hogy megdobogtassa a szívem. Semmi rikító szín, mint a körülötte lévő férfiak többségén. Semmi figyelemhajhászás.

Ritkán pislogott, miközben a tömeget figyelte. Csak mozdulatlanul állt. Mintha várna valamire. Mintha vadászna.

A testem úgy lobbant lángra, mintha végre megtaláltam volna azt a hiányzó darabot, amit oly régóta kerestem.

Felkaptam a whisky-met, és habozás nélkül egyenesen felé indultam. Minél közelebb értem hozzá, a testem annál hevesebben reagált rá. Olyan régen éreztem már bármit is, ami csak halványan is hasonlított volna ehhez, hogy majdnem bepánikoltam.

De elnyomtam magamban ezeket a gondolatokat. Ennek semmi köze nem volt a fenevadamhoz. A gátlószerek három évig működtek, és ezután is így lesz.

A férfi feje hirtelen felém fordult, és basszus... Nem tudtam visszatartani a zihálást. Gyönyörű volt. Rövidre vágott haj, parázsló, viharszürke szemek és borosta. Nálam idősebb volt, az biztos. Tapasztaltabb. Láttam azon, ahogy a tekintete lassan végigcsúszott rajtam, mielőtt újra találkozott volna a szememmel. Olyan volt, mint egy simogatás. A gyomromban azonnal szétáradt a forróság. Hogy képes erre egy férfi pusztán a tekintetével?

Megálltam előtte, és felhajtottam az italom maradékát. Folyékony bátorság.

– Látsz valami kedvedre valót? – doromboltam.

Az ajka épphogy csak mosolyra húzódott.

– Talán.

A hangja mély volt és selymes, és megpendített bennem valamit. Hallottam már korábban? A munkában? Vagy az egyetemi előadásokon?

Megdöntöttem a fejemet, hogy felnézzek rá. Biztosan emlékeztem volna, ha valaha is találkozom valakivel, aki olyan, mint ő. A körülötte lévő klub káosza ellenére megőrizte a hidegvérét. Visszafogott volt. Ha ez nem egy emberi klub lenne, azt gyanítottam volna, hogy ő valami más. Vajon egy kis hétvégi kalandra vadászott?

Több mint készen álltam arra, hogy a zsákmánya legyek.

Közelebb léptem, és engedtem, hogy a tekintetem úgy falja fel őt, ahogy ő tette velem. Igen. Igen, ő tökéletes lesz.

– És mit fogsz tenni ez ügyben? – kérdeztem.

– Te mondd meg – válaszolta a férfi.

Ez volt az én végszavam. Pontosan emiatt a pillanat miatt tanulmányoztam azokat a szaftos tévéműsorokat.

– Szeretnélek megvenni éjszakára.

A szemöldöke enyhén felszaladt, és az ajka ismét mosolyra húzódott.

– Nagyon szókimondó vagy.

Megvontam a vállam. – Ma van a születésnapom. Ünnepelek. Ha nem érsz rá, találhatok mást is.

A kis vigyor lehervadt az arcáról, és a levegő megváltozott. Lassan ellépett a faltól. Megfontoltan. Nagyon is a zsákmányának éreztem magam. A szívem a mellkasomnak verődött, amikor kilépett a fényre.

Istennő. Közelről még dögösebb volt. Éles állkapocs, magas, széles vállak. Mindenütt a bőrömön éreztem a jelenlétét.

– És pontosan mit vársz el tőlem, szülinapos lány? – húzta az igét.

A lélegzetem elakadt. Elektromos áramütések cikáztak végig a gerincemen, és majdnem hátraléptem.

De hát pontosan ezt akartam.

– Lepj meg – suttogtam.

A férfi megnyalta a száját. Aztán az üres poharamért nyúlt, és letette a mellettünk lévő asztalra.

– Gyere velem.

És így tettem. Úgy követtem az idegent a tömegen keresztül, mintha nem néztem volna meg több száz igaz történeten alapuló dokumentumfilmet arról, hogy mi történhet velem. Nem azért, mert részeg voltam.

Ez nem a lázadásról szólt.

Hanem arról, hogy mióta eljöttem otthonról, most először készültem megtenni valamit, amit soha többé nem tehetnék meg nem történtté.

Készültem odaadni magam valakinek, aki nem az igazi társam.