[Genevieve]

A tükör egy olyan lányt mutatott, aki a saját kárára volt túlságosan is vakmerő.

Bőröm alatt finom, lélegzetelállító várakozás zsongott. Eljött a nap. Bár Theodore hivatalosan nem avatott be a terveibe, a cselédfolyosókon az elmúlt héten visszhangzó suttogások nem sok mindent bíztak a képzeletre. Meg fogja kérni a kezem apámtól.

Ha meglepetést akart, én több mint hajlandó voltam eljátszani a mit sem sejtő, piruló jövendőbeli menyasszony szerepét.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mióta a Ravenscroft Birtok utoljára bármi ünnepségfélének adott otthont. A hatalmas uradalom utolsó igazi összejövetele az a komor alkalom volt, amikor apám másodszor is megnősült, és elvette Beatrice-t. Egy nőt, akinek folyton csücsörítő, vérvörös ajkai sokat elárultak arroganciájáról. Mostohaanyám és az ő ugyancsak feljogosítottnak tűnő lánya, Arabella számára nem voltam más, mint egy folt az arisztokratikus gobelinjükön. Egy „vadóc”. Egy dicsőített szolga, aki csak a helyet foglalja.

Talán tényleg szokatlan voltam. Inkább a meleg konyhákban kerestem vigaszt a falka személyzetével, minthogy a saját rokonaim mérgező viperafészkében navigáljak. De a gúnyos mosolyuk már régen nem hatolt át a páncélomon. Hogy miért? Mert Theodore volt a horgonyom. Ő volt a család, amitől erőszakkal megfosztottak. Már a puszta gondolat is – az éjszakába nyúló beszélgetéseink, a fáradságos hónapok, amiket azzal töltöttem, hogy kereskedelmi útvonalakat térképeztem fel és szövetségeket kötöttem, hogy az *ő* falkájának jólétét építsem – minden sértést elviselhetővé tett.

Egy utolsó, remegő sóhajjal elsimítottam szerény ruhám szoknyáját. Nem nyüzsögtek körülöttem szobalányok, hogy a megjelenésemmel bajlódjanak, és ez így volt a legjobb. A sminkemet természetesre hagytam, a hajamat pedig lazán feltűztem, és szinte kilebegtem a hálószobámból.

De abban a pillanatban, ahogy kiléptem a nagy folyosóra, mintha zuhanni kezdett volna a hőmérséklet.

A személyzet tagjai, akik mellett elhaladtam, nem a megszokott meleg mosolyukkal fogadtak. Ehelyett elfordították a tekintetüket. Arcuk feltűnően sápadt volt, és olyan komor tétovázás tükröződött rajta, ami egyenesen kiszívta a levegőt a tüdőmből.

Ez egy fenyegető kivégzés csendje volt.

Lépteim megbicsaklottak, de a szalon nehéz tölgyfa ajtajai már ott magasodtak előttem. Kinyitottam őket, ám fojtogatóan hideg légkör fogadott.

Minden naiv, pezsgő öröm, amit magamban tápláltam, egy pillanat alatt hamuvá aszalódott.

Apám és Beatrice hajthatatlan szobrokként álltak a bal oldalon. A jobb oldalon Theodore állt. A szívem a szokásos, szánalmas módon megremegett a láttán – mígnem a jelenet igazán tudatosult bennem.

Theodore állkapcsa megfeszült, tekintete makacsul a márványpadlóba fúródott. Nem volt hajlandó rám nézni.

És a karjára tapadva, úgy vigyorogva, mint egy macska, aki épp most mészárolt le egy galambot, ott állt Arabella.

– Theodore? – A szó felsértette a torkomat. – Mi…

Mielőtt egy újabb lépést tehettem volna, Beatrice előresiklott, arcára a védjegyévé vált, megjátszott mosoly ült, úgy viselkedve, mint egy áthatolhatatlan barikád. – Na, Genevieve, drágám. Történt… egy apró változás az útitervben.

– Ülj le! – Apám hangja fagyott ostorként pattant végig a szobán.

Térdeim ösztönösen megadták magukat, és a legközelebbi heverőre roskadtam.

Theodore végre megmozdult. Egyetlen, gyötrelmesen lassú lépést tett előre. A szemében lévő abszolút érzelemhiánytól megfagyott a vér az ereimben.

– Azért jöttem ma, hogy megkérjem apádtól Arabella kezét, Genevieve.

Szavaiban nyoma sem volt remegésnek. Hideg volt. Távolságtartó. Végleges.

Ajkamat szóra nyitottam, de az oxigén nem volt hajlandó a tüdőmbe áramlani. Arabella szándékosan mélyebbre simult az oldalába, szemeiben gonosz diadal táncolt.

– Látod – folytatta Theodore kihagyás nélkül –, Arabella egyszerűen… jobban illik hozzám. Megtestesíti azt a kifinomult eleganciát, ami egy Alfa lányától elvárható. Őszintén szólva, ha kezdetben nem utasította volna vissza a közeledésemet, sosem néztem volna feléd.

*Reccs.*

Ez volt a beomló mellkasom hangja.

Minden hazugság volt. A suttogott ígéretek, a lopott érintések, az a kimerítő munka, amit a falkája jövőjébe fektettem – ez csupán egy ugródeszka volt számára, hogy áthidalja a szakadékot afelé a nővér felé, akire valójában vágyott.

Könnyek gyűltek a szemem sarkába, savként marva, de hajthatatlanul visszatartottam őket. – Szóval, én csak a kényelmes helyettesítőd voltam. Erről van szó? – nyögtem ki.

– Sosem szerettelek – jelentette ki, elvágva az utolsó törékeny fonalat is, amely még egyben tartotta a józan eszemet.

Beatrice fölém magasodott, keze leereszkedő ritmusban paskolta a vállamat. Szinte vibrált a szadista kárörömtől. – Drágám, ne áltassuk magunkat. Tényleg azt hitted, hogy egy ilyen vadóc dolog, mint te, egy feltörekvő Alfa mellett állhat? Mint idősebb nővér, az a helyes, ha félreállsz. Arabella tekintélyes jövőt érdemel.

Ugyanez a gyötrelmes körforgás ismétlődött. Ha Arabella akart valamit, ami az enyém volt, ezüsttálcán kínálták fel neki.

Hevesen ellöktem Beatrice leereszkedő kezét, kétségbeesett távolságot teremtve magam és árulásuk bódító bűze között. *Jól van.* – gondoltam. *Hadd vigye.* Arabellának fogalma sem volt arról, hogyan kell egy falkát irányítani. Még a saját vizét sem tudta elhozni, nemhogy kereskedelmi útvonalakról tárgyalni. Az idő elkerülhetetlenül letépi majd a maszkot Theodore becses új menyasszonyáról.

Semmire sem vágytam jobban, mint hogy a szobám szentélyébe meneküljek, hogy magányomban gyászoljam meg illúzióim halálát.

De Beatrice még nem fejezte be a kés forgatását. Szeme nyugtalanító, ragadozó izgalommal csillogott, ahogy lenézett rám.

– Különben is, semmi okod ilyen nyomorúságosan szánalmasan festeni – dorombolta, hangjából csöpögött a baljós szándék. – Apád és én már biztosítottunk számodra egy sokkal kiválóbb férjet.

A gyomrom hevesen zuhanni kezdett. Az árulásnál is sokkal borzalmasabb érzés siklott végig a gerincemen, egyenesen a csontjaimba mélyesztve mérgező agyarait.