[Genevieve]

A kérdés még el sem hagyta az ajkamat, Beatrice máris mohón bevitte a halálos csapást.

– Arthur Alfa a Winterbourne falkából.

Rémisztő csengés hasított a fülembe. A név nem csupán a levegőben lógott; hevesen zuhant le, mint egy guillotine. Elfelejtettem, hogyan kell lélegezni. A vér olyan gyorsan futott ki az arcomból, hogy azt hittem, a térdem a padlódeszkákon fog ripityára törni.

*Arthur Sterling.*

Három hónappal ezelőtt még nevetség tárgya lett volna a puszta gondolata is egy frigynek a mi jelentéktelen falkánk és a Winterbourne falka abszolút titánja között. Arthur maga volt a Háború Istene. Lélegzetelállítóan halálos, aki könyörtelenül terjesztette ki a területeit, és megtizedelt minden inkompetens Alfát, aki elég bolond volt ahhoz, hogy az útjába álljon.

De ez még a katasztrofális autóbaleset előtt volt.

Most az árnyak között visszhangzó suttogások hátborzongató képet festettek. Egy súlyosan torz, kerekesszékbe zárt, lebénult fenevadról beszéltek. Egy bukott királyról, akinek a kínjai valami kiszámíthatatlan és vérszomjas lénnyé változtatták a vérmérsékletét. Amióta cselekvőképtelenné vált, már két leendő menyasszonyt terrorizált addig, hogy elmenekültek, mielőtt még az oltárhoz értek volna. Senki sem tudott megbirkózni azzal a szörnnyel, amivé lett.

– De… miért pont én? – nyögtem ki, a hangom idegenül csengett a saját fülemnek. – Bizonyára nem tudok többet nyújtani, mint azok a nők, akiket már elüldözött.

– Mert ezt a megállapodást maga az Alfa Király rendelte el – hárította el Beatrice a manikűrözött kezének könnyed legyintésével.

*A Király.* Hirtelen aljas, megdöbbentő értelmet nyert a dolog. Arthur gyors terjeszkedése fenyegette a koronát. Összeboronálni egy haldokló falka páriájával a Király végső sértése volt – egy kiszámított lépés, hogy Arthur semmiféle politikai hatalmat ne nyerjen a Lunájából.

– A Király egy meglehetősen… megdöbbentő fejpénzt tűzött ki erre a frigyre – csillant meg Beatrice szemében a szűretlen kapzsiság. – Természetesen egy ekkora lehetőséget nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Mint idősebb nővérnek, ez a te vitathatatlan kötelességed. Hadd legyen Arabelláé Theodore; mi pusztán csak átrendeztük a sakkbábukat.

*Átrendezték a sakkbábukat.* Elcserélték az életemet, a jövőmet egy zsák királyi érméért. Mindig is úgy bántak velem, mint egy kísértettel, aki a falka peremén kísért, de haszonszerzésből eladni egy megnyomorított, erőszakos Alfának?

Már puszta a merészség is lángra lobbantotta bennem a szunnyadó tüzet. – Nem kényszeríthettek, hogy a vágóhídra menjek – köptem a szavakat, és sarkon fordultam a nehéz tölgyfa ajtók felé. – Tartsátok meg az átkozott pénzeteket!

– És mi lesz Percivallal?

Apám jeges hangja megbénította a végtagjaimat.

Megpördültem, a mellkasom zihált. – Hogy merészeled a bátyámat belekeverni ebbe!

Nem Arthur volt a három hónappal ezelőtti szörnyű baleset egyetlen áldozata. Az ikerbátyám, Percival is a roncsok között rekedt. Most egy steril szobában feküdt, és a következő lélegzetvételéhez is teljesen a speciális gépektől függött.

– Percival már három hónapja egy vegetáló teher – jelentette ki apám, az arca nélkülözött minden atyai melegséget. – És az orvos tegnap megerősítette, hogy Beatrice egészséges fiúörököst hord a szíve alatt. Valóban azt akarod, hogy kihúzzam a dugót a testvéred létfenntartó gépéből?

Egy elfojtott zokogás szakadt fel a torkomból.

Nem titkolta, milyen szörnyetegnek adnak át. Fegyverként használta azt az egyetlen embert, akit az életemnél is jobban szerettem. *Menj hozzá a fenevadhoz, biztosítsd a Király aranyát, és Percival életben marad.* Hibátlan, démoni ultimátum volt.

A térdeim végül felmondták a szolgálatot, de a lelkem már jóval azelőtt megtört, mielőtt a testem a padlóhoz ért volna.

– Jól van – remegett a hangom, teljesen kiüresedve. – Megteszem.

[Arthur]

Mérföldekkel arrébb, a magánirodája holdfényben fürdő tágas terében Arthur Sterling egyenesen állt.

Sehol egy kerekesszék. Arcának pusztítóan jóképű vonásai teljesen sértetlenek voltak, éles ellentétben a területeken jelenleg keringő hátborzongató legendákkal. A hatalmas, padlótól a mennyezetig érő ablakokon bámult ki, testtartása halálos dominanciát sugárzott.

Sebastian, a mindvégig hűséges Bétája lazán nekitámaszkodott a mahagóni íróasztalnak. – Tehát egy újabb bátor lélek egyezett bele, hogy eladja neked az életét.

– Miért? – kérdezte Arthur sötét, bársonyos, erőszakot ígérő morgással.

Sebastian cinikusan vállat vont. – A pletykák szerint a Király vérdíja elég tekintélyes volt ahhoz, hogy elvakítsa a családját. A pénz kivételesen bátorrá teszi az embereket, Alfa.

Arthur türelmetlenül fújta ki a levegőt, ajkát elegáns gúnyos mosoly görbítette. Szándékosan hangszerelte meg ezt a látszatot, bénulást színlelve, hogy előcsalogassa az árulókat, akik három hónappal ezelőtt szabotálták a járművét. A Király folyamatos beavatkozása ezekkel az elrendezett házasságokkal csak szánalmas kellemetlenség volt.

– Nem számít – fordult meg Arthur, zafírkék szemeiben veszélyes szándék villant. – Gondoskodj róla, hogy minden a Király kis elrendezése szerint menjen. Nem szeretnék hálátlannak tűnni.

Az asztala felé sétált, a küszöbön álló megaláztatást tervezgetve.

Arthur könnyedén rombolta le az előző két nő elszántságát. Most is a terror színházát fogja megrendezni, gondoskodva arról, hogy ez a vakmerő, új menyasszony ugyanúgy darabokra hulljon. Eltökélt szándéka volt, hogy még a fogadalmak elhangzása előtt megtöri a lány lelkét, és pontosan megtanítja neki, mibe kerül egy szörnyeteggel játszadozni.

Sötétedésre már az életéért fog menekülni.