AZ APUCI ÁGYÁN.

1. fejezet

Hazel arcán hosszú, durcás kifejezéssel sétált le a lépcsőn, miközben a szobalányok lehordták a táskáit és néhány apróbb holmiját.

Megállt a tiszta aranyból készült egyszemélyes fotel mögött, ujjai a támlára fonódtak, tekintete pedig végigpásztázott a házon – azon az otthonon, ahol egész eddigi életét leélte.

– Mi ez a lógó orr, Hazel? – törte meg apja hangja a gondolatait, ahogy a férfi a nappaliba sétált, kezében egy pohár gyümölcslevet lóbálva.

– Hiányozni fogsz te és Henry is – válaszolta durcásan.

Apja elmosolyodott, szélesre tárta a karjait, a lány pedig habozás nélkül a mellkasára borult. A férfi egyik karjával átölelte, miközben a másikkal óvatosan tartotta a poharat, nehogy kilöttyenjen a leve.

– Nem kell aggódnod, Hazel. Axelnél lakni pont olyan lesz, mintha velem laknál. – Keze gyengéden végigsimított a lány haján, hogy megnyugtassa, de szavai csak felerősítették a dühöt, amit Hazel olyan kétségbeesetten próbált elfojtani.

A gondolat, hogy Axellel kell élnie, még inkább felbosszantotta.

Hazel volt Mr. Marco legkisebb gyermeke és egyetlen lánya. Nemrég vették fel álmai egyetemére Washingtonban, és úgy tervezte, hogy a barátjánál fog lakni, aki már több mint egy éve ott élt. Apjának azonban más tervei voltak: ragaszkodott hozzá, hogy a lány fiatal legjobb barátjánál lakjon, akit még a főiskoláról ismert.

Természetesen megvoltak rá az okai. A döntése nem csupán a bizalomról szólt, hanem a lánya biztonságáról is. Hazel apró dereka, amely tökéletesen hangsúlyozta csípője íveit, úgy vonzotta a férfiakat, mint láng a rovarokat. Apja féltette a biztonságát, és nem akarta hagyni, hogy kéretlen közeledések célpontjává váljon.

Hazel fiatal volt és törékeny, hollófekete hajjal, mogyorózöld szemekkel és sápadt, fehér bőrrel. Telt orcáin természetes pír ült, telt ajkai pedig csak fokozták finom szépségét. Olyan gyönyörű volt, amivel számolni kellett, és ezt ő, mint apa, nem merte figyelmen kívül hagyni.

– Nem lehetne, hogy mégsem Axelnél lakom, Apa? – hangja halkan, szinte törékenyen csengett.

Apja halkan felsóhajtott. – Huszonkilenc éves korom óta ismerem Axelt. Ő a legjobb barátom, amióta a bátyja meghalt. Bízom benne, Hazel, és megnyugtat a tudat, hogy nála biztonságban leszel.

Hazel tudta, hogy felesleges vitatkozni. Ha apja egyszer elhatározta magát, azon nem lehetett változtatni.

– Még lekésed a géped. Induljunk – sürgette apja gyengéden.

A lány mély levegőt vett, tekintete utoljára még végigsiklott a kúrián. A szíve összeszorult. Hiányozni fog neki ez a ház. Hiányozni fog neki az apja.

Égető érzés szúrt a szeme mögött, de visszaparancsolta a könnyeket.

– Menjünk.

Apja megveregette a vállát, egy biztató mosolyt küldött felé, majd együtt kisétáltak a kijáraton. Beszálltak az autóba, és elindultak.

*******

A Washingtonba tartó repülőút gyors és Hazel számára teljesen békés volt.

Amikor a gép földet ért, Hazel kilépett a repülőből. A hűvös levegő a bőréhez simult, megemelve néhány hajtincsét. Pislogott egyet, majd még egyet, mielőtt az égre emelte a tekintetét.

Hirtelen boldogság öntötte el.

– Washington, jövök! – suttogta, és ezzel a szívében lévő minden fájdalom mintha egy csapásra elillant volna.

A telefonja csipogott, kiragadva őt a gondolataiból.

A legjobb barátnője, Tracy volt az.

– Hé, delfinek! – kuncogott Tracy a vonal másik végén.

Hazel megforgatta a szemét. – Ez a név pocsék, Tracy.

– Annak a Hazelnek, akit én ismerek, minden pocsék – kötekedett Tracy játékosan csipkelődő hangon.

Hazel felhorkant. – Megérkeztél már?

– Igen. Kint vagyok a reptéren.

– Változtak a tervek?

– Nem. – Hazel frusztráltan felsóhajtott. – Apám még mindig ragaszkodik hozzá, hogy Axelnél lakjak.

Bőröndjét maga után húzva talált egy helyet, ahová leülhetett.

– Sajnálom, csajszi. De őszintén szólva, ez egyáltalán nem is olyan rossz ötlet. Rengeteg lány fizetne azért, hogy vele lehessen. – Tracy újra felkuncogott, amitől Hazel ingerültsége csak tovább nőtt.

– Én nem vagyok »rengeteg lány«, és egyáltalán nem akarok vele élni – fújtatott Hazel, teljes undorral forgatva a szemét.

– Úgy sejtem, a velem való együttélés ellen tiltakozik éppen.

A rekedtes, mégis csábító hang hasított a levegőbe, Hazel pedig megfagyott.

Egy röpke másodpercre az egész teste megdermedt. Hideg borzongás futott végig a gerincén, ujjai lazítottak a telefon szorításán.

Ismerte ezt a hangot.

Még anélkül is biztos volt benne, hogy megfordult volna.

Hogy is felejthette volna el Axel hangját? Ugyanezt a hangot, ami valami furcsa okból mindig az élvezet apró görcseit ébresztette a gyomrában – egy élvezetet, amit soha nem mulasztott el tagadni.

– Ez az ő hangja volt? – Tracy hangja a telefonból rántotta vissza a valóságba.

Hazel nyelt egyet, próbálta lenyelni az ideges gombócot a torkában. Szó nélkül bontotta a vonalat, kezével szorosabban markolta a telefont, miközben lassan megfordult.

A levegő megakadt a torkában.

A teste megdermedt.

A lélegzete elakadt.

Axel állt előtte, lassú, kimért léptekkel közeledve.

Hazel tekintete végigpásztázott a férfi magas, kidolgozott alakján. Két méter magas volt, hosszú, hollófekete haja hátrafonva. Éles, határozott állkapcsa olyan egyenes volt, mint a kés éle. Ajkai – rózsaszínek, teltek és enyhén kipirultak – megfejthetetlen kifejezéssé görbültek. Minden mozdulata dominanciát sugárzott, és ahogy a szél fellibbentette a zakóját, a lány megpillantotta széles vállait és tökéletesen tónusos karjait.

Harminchárom éves korára Axel sokkal félelmetesebb – és sokkal vonzóbb – férfivá érett, mint ahogy azt valaha is elképzelte volna.

A szíve hevesen vert, ahogy a férfi megtette az utolsó lépést felé; a levegő most sűrűvé vált közöttük.

Kölnijének illata – mély, férfias és mámorító – körülölelte a lányt, amitől a gyomra összeszorult.

– Kislány – suttogta a férfi, hangja gazdag és selymes volt, kizökkentve őt a transzából.

Hazel azonnal kihúzta magát, és megforgatta a szemét.

– Már nem az a kislány vagyok a gimiből. Felnőttem.

Egy pillanatra megállt a levegő.

Axel szürke szeme végigsiklott a testén, befogadva a változást.

Megváltozott.

Már nem az a kis Hazel volt, akit egykor ismert.

Most egy nő volt – teltebb idomokkal, nehezebb mellekkel és olyan apró derékkal, ami még a leginkább fegyelmezett férfit is kísértésbe ejtené.

A férfi tekintete kissé elsötétült, és Hazel pontosan tudta, mire gondol.

– Nem gondolod, hogy rossz dolog, hogy a szemeiddel mindjárt letéped rólam a ruhát? – csattant fel a lány, csettintve egyet a férfi arca előtt.

Axel pislogott, ajkai lassú, csábító vigyorra húzódtak.

– Azt hiszed, a kezeimmel jobb munkát végeznék? – ugratta szándékosan provokatív hangon.

Hazel éles levegőt vett, és dobbantott a lábával. Még szemtelenebb lett, mint volt.

– Ugye nem szándékozol örökre itt tartani? – morgolódott a lány.

– Nem, kislány. – Axel oldalra billentette a fejét. – Csak szeretnélek még egy kicsit bámulni.

– Nem vagyok kislány – nyögte a lány.

Axel vigyorgott. Tetszett neki. Tetszett neki az aranyos, mérges arca. És szórakoztató lesz még egy kicsit ugratni őt, csak azért, hogy újra láthassa.

– Mivel túl nagy vagy már a »kislányhoz«, hívjalak talán Anyucinak?

Hangja leereszkedett, szinte csak suttogás volt – egy olyan suttogás, ami váratlan borzongást küldött végig a lányon.

Hazel szíve kihagyott egy dobbanást.

– Ne bámulj engem ennyire, Anyuci – vigyorgott Axel. – Még a végén belémszeretsz.

Mielőtt a lány egyetlen szót is szólhatott volna, a férfi megfogta a kezét, és maga után húzta.

Egy biccentéssel jelezte a testőreinek, hogy fogják meg a bőröndjét és a többi holmiját.

És ezzel Hazel új élete Axellel meg is kezdődött.