3. fejezet.

Miután felfrissítette magát, Hazel a lépcsőt választotta a lift helyett, bár úgy érezte, mintha egy felhőkarcolót mászna meg. Inkább elviseli a fájó lábakat, minthogy újra abba a fojtogató fémdobozba zárják.

Ahogy leért az aljára, még mindig próbálva visszanyerni a lélegzetét, megpillantott egy sor szobalányt, akik étellel megrakott tálcákat cipeltek. Gyomra korgással válaszolt a látványra. Követte őket, feltételezve, hogy az étkező felé tartanak.

Amint belépett, földbe gyökerezett a lába.

A lélegzete is elakadt, ahogy befogadta az elé táruló pompát – üvegfalak, arannyal díszített bútorok, és egy csillár, ami úgy nézett ki, mintha egy királyi palotába tartozna. Axel otthonának minden egyes centimétere luxusról árulkodott.

– Tényleg be kellene szerezned egy mozgólépcsőt – motyogta Hazel, durván kifújva a levegőt, ahogy belépett, és látta, hogy Axel már eszik.

A férfi felemelte a tekintetét, hogy találkozzon a lányéval, de a figyelme azonnal lejjebb siklott – a bőrfelületre, amely a lány haspólója és a tépett rövidnadrágja között villant ki. Szeme elidőzött a lány idomain, ujjai alig észrevehetően rászorítottak a poharára, mielőtt felemelte volna, hogy lassan belekortyoljon.

– Bármit megteszek érted, kislá—

– Anyuci! – vágott közbe a lány, mielőtt a férfi befejezhette volna, csak túl későn jött rá, hogy impulzusból cselekedett.

Axel elvigyorodott. – A színlelés fog a sírba vinni, Anyuci. Élvezed, amikor így hívlak, nem igaz?

Hazel megforgatta a szemét, és figyelmen kívül hagyta, inkább az előtte lévő ételre koncentrálva. Szedett magának egy adagot, és nekiállt enni, némán ízlelgetve az ízeket.

Egy darabig csak az evőeszközök csilingelése törte meg a szoba csendjét.

Aztán a lány telefonja rezegni kezdett.

A képernyőre pillantott, és azonnal elmosolyodott – Armstrong volt az.

Axel szemei megrezdültek a lány reakcióját látva, a villája körüli szorítása pedig megszilárdult. Nem látta még így mosolyogni őt, legalábbis az ő jelenlétében nem. Az állkapcsa megfeszült.

– Szia, szívem – szólalt meg Armstrong hangja a hangszóróból, lágyan és szeretetteljesen.

Hazel halkan felkuncogott, és ivott egy kortyot a gyümölcslevéből, próbálva leöblíteni a torkán akadt falatot. De hirtelen feszélyezve érezte magát, tudva, hogy Axel figyeli őt.

– Elnézést – motyogta, megpróbálva felállni, de Axel éles pillantása a helyére szegezte.

– Hová mész? – Hangja mély, határozott – parancsoló volt.

Hazel nagyot nyelt.

– Halló? – jött újra Armstrong hangja, aggodalommal átitatva.

– Ülj le – parancsolta Axel.

Ez nem kérés volt. Ez egy parancs volt. Egy olyan parancs, aminek ő minden bizonnyal engedelmeskedni fog.

Hazel jobban tudta, mintsem hogy próbára tegye a férfit, amikor ezt a hangot használta. A vele töltött gyermekévek alatt hatalmas tudásra tett szert a férfival kapcsolatban. Szó nélkül visszaereszkedett a székébe, szorosan markolva a telefonját.

– Szia – mondta halkan a telefonba, próbálva úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Axel összeszorította az állkapcsát attól, ahogyan a lány beszélt a fiúhoz – olyan gyengéden, annyira másképp, mint ahogyan vele beszélt.

– Mi történik ott? Már Washingtonban vagy? Minden rendben? – kérdezte Armstrong.

Hazel kifújta a levegőt. – Túl sok kérdést teszel fel egyszerre – ugratta a lány, próbálva enyhíteni a feszültséget.

– Nem baj, kezdheted bárhol.

– Washingtonban vagyok, és minden rendben. De csak holnap tudunk találkozni – magyarázta, óvatosan megválogatva a szavait. – Apám ragaszkodik hozzá, hogy egy közeli rokonnál maradjak.

Axel szeme elsötétült ennek hallatán.

Armstrong mélyet sóhajtott, egyértelműen csalódott volt, de nem vitatkozott.

– Sajnálom – suttogta Hazel.

– Semmi baj – sóhajtott a fiú. – A suli utáni órák csak a mieink lesznek.

– Igen, pontosan – mosolyodott el a lány megkönnyebbülten. – Majd este még hívlak, jó?

– Jó, bébi. Szeretlek.

Axel villája megállt a levegőben. Az ujjai ökölbe szorultak.

Hazel habozott. Tudta, hogy Armstrong féltékeny típus, és ha nem válaszol, az csak problémákat szül. De ismerte Axelt is, és érezte a férfi tekintetének súlyát magán.

– Én is szeretlek – mondta halkan, mielőtt bontotta volna a vonalat.

Hosszú, súlyos csend következett.

– Ki volt az? – kérdezte végül Axel, szeme még mindig a tányérján pihent, miközben bekapott még egy falatot – túlságosan is lazán, túlságosan is érzelemmentesen. De Hazelt nem lehetett átverni.

– Semmi közöd hozzá – csattant fel a lány, kissé eltolva magától a tányérját.

Axel arckifejezése olvashatatlan maradt, de a hangja egy veszélyes oktávval lejjebb ereszkedett.

– Minden jogom megvan ahhoz, hogy megkérdezzem. Az én házamban vagy, ami az én dolgommá teszi, hogy vigyázzak rád.

Hazel fújtatott egyet, és összefonta a karjait. – Kinek másnak mondanám, hogy »szeretlek«?

Axel elvigyorodott, de nem volt benne semmi humor. – A lányok kiszámíthatatlanok manapság. Felőlem akár kísérletezhetsz a leszbikussággal is.

Hazel majdnem megfulladt a gyümölcslétől. – Nem vagyok leszbikus, Axel. A barátommal beszéltem.

Axel szorítása a villán erősebbé vált. Összeszorította az állkapcsát, az ujjpercei elfehéredtek.

A barátja.

Ez a szó keserű ízt hagyott a szájában.

– Szóval van barátod? – A hangszíne megfejthetetlen volt, de Hazel érezte a hangulatváltozását.

– Igen. Van ezzel valami probléma? – Vonta fel a szemöldökét a lány, kihívóan.

Axel felhorkant. – Mióta ismered?

Hazel kissé oldalra billentette a fejét. – Nagyjából két éve.

Axelből egy humortalan kuncogás tört fel. – Remélem, igazán jól beletrafál a dolgokba.

Hazel gyilkos pillantást vetett rá. – Nem minden a szexről szól, Axel.

Axel vigyorgott. – Akkor miről szól?

Hazel ökölbe szorította a kezét. – Elviselhetetlen vagy.

Axel lustán hátradőlt. – A barátod bizonyára egy szent – tűnődött. – Mert ha az enyém lennél, soha nem engednélek úgy elaludni, hogy ne emlékeztetnélek rá, kihez is tartozol.

Hazel lélegzete elakadt.

Utálta, hogy ennyire nyers. De ami még ennél is rosszabb, utálta, hogy a szavaitól a gyomra olyan módon csavarodik össze, amit nem ért.

– Hányszor szexeltetek már? – kérdezte Axel megtévesztően laza hangon.

Hazel arca lángba borult. – Semmi közöd hozzá!

Axel oldalra hajtotta a fejét. – Szóval... egyszer sem?

Hazel ajkai kissé szétnyíltak, de egyetlen szó sem hagyta el azokat.

Axel hosszú pillanatig meredt rá, mielőtt kifújta a levegőt, és egy lassú, elégedett mosoly kúszott az arcára.

– Szűz vagy.

A szavai nem kérdésként hangzottak. Kijelentés volt. Egy felismerés.

Hazel ujjai rágörbültek a villájára. – És mi van, ha az vagyok?

Axel nem válaszolt. Csak figyelte őt, miközben elméjében kimondatlan gondolatok cikáztak.

Amióta a lány megérkezett, most először érezte hálásnak magát, hogy az apja a gondjaira bízta.

Mert egyetlen más férfi sem fog hozzáérni.

Nem azelőtt, mielőtt ő megtenné.

Később aznap este Hazel úgy döntött, hogy felmegy az emeletre pihenni.

De amint meglátta a hosszú lépcsősort, felnyögött. Már így is kimerült volt, és a gondolat, hogy mindezt újra meg kell másznia, elgyengítette a lábát.

Mégis nekiveselkedett. Lépésről lépésre. Amíg—

Egy pár erős kar hirtelen fel nem kapta.

A lány levegő után kapott, beszívta a férfi kölnijének halvány illatát, ahogy Axel könnyedén a karjaiba vette.

– Axel. – A hangja egy feszült zihálássá formálódott. Tiltakozni akart, de a teste elárulta, és beleolvadt a férfi ölelésének melegébe.

– Olyan gyenge vagy, Anyuci – suttogta a férfi, rekedtes hangja a lány fülét cirógatta. – Ha még ezekkel a lépcsőkkel sem tudsz elbánni, hogy fogsz elbánni a farkammal, mi?

Hazel szíve a bordáinak csapódott.

És az elméje száguldani kezdett.

A farkával? Milyen... milyen hatalmas lehet?

Axel karjai szorosabban fonták körbe a lányt, ujjai súrolták a combja meztelen bőrét.

Hazel nagyot nyelt, kizökkenve a gondolataiból.

Utálta őt.

Utálta, hogy ilyen könnyen a bőre alá férkőzött.

De ami a legrosszabb volt...

Utálta, hogy mennyire tetszik neki.

Hogy mennyire vágyik még többre.