ADAM

Az életem a lehető legborzalmasabb módon fordult fel az elmúlt két órában, mégis épp a nappalinkban fel-alá járkáltam egy pohár erős borral a kezemben, noha legszívesebben szétvertem volna az egész házat, porig romboltam volna az épületet, és a farkasomat az erdőbe űzve fákat csavartam volna ki tövestül.

De kénytelen voltam türtőztetni magam, és csupán a nappaliban fel-alá járkálni, csak időnként belekortyolva a borba, pedig semmi másra nem vágytam, mint hogy a poharat a falhoz vágjam, vagy ami még jobb, az ő arcába.

A lány puszta gondolatától is undorodott a lelkem, így a poharam tartalmát egyetlen hajtásra leküldtem. A bárszekrényhez léptem, és töltöttem magamnak még egy pohárral.

– Szerintem most már abba kellene hagynod az ivást – szólalt meg Brax a hátam mögött –, hagyd abba, hogy tiszta és logikus fejjel gondolkodhassunk egy megoldáson.

– Megoldáson? – válaszolt Carl a fivérének. – Hallottad Circét. Nincs megoldás. Egy életre hozzá vagyunk kötve. Magunkénak kell követelnünk és meg kell jelölnünk őt, ha trónra akarunk lépni.

– Hacsak meg nem hal – felelte Brax –, ez az egyetlen megoldás.

– És egyhamar biztosan nem fog meghalni. Ő a társunk – a tekintetem a kezemben tartott pohárra szegeződött, de tudtam, hogy most engem néz –, el kell fogadnunk.

A pohár szilánkokra tört a kezemben. Átléptem rajta, és visszasétáltam a tágas nappaliba.

– Nem, nem kell. És nem is fogjuk. Szó sem lehet róla, hogy egy emberlányt követeljünk a társunknak, hogy beengedjük az életünkbe és a házunkba, és… – Összerezzentem. Már puszta tény is elég volt ahhoz, hogy felforrjon a vérem, hogy odafent van egy szobában. Valószínűleg épp most néz körül, és magába szívja a luxus részleteit annak a szobának, amit a vérmágiája biztosított számára. Emberek… sosem sántikálnak jóban, és amíg nem látom őt holtan kikerülni ebből a palotából, nem fogok nyugodni.

– Ez egyszerűen nem fog megtörténni – vontam le a következtetést. – Kitalálok valamit, de ez lesz az egyetlen éjszakája ebben a házban.

– Adam – kezdte Carl a rá jellemző békítő hangon, én pedig már tudtam, mit fog mondani. Csak még jobban feldühített. – Őszintén sajnálom a veszteségedet, de már évek teltek el. El kell engedned a vak gyűlöletet és a haragot. Nem írhatod le az egész emberi fajt azért, amit egyetlen ember tett. Engem nem érdekel a lány odafent, és ha valami csoda folytán már nem lesz a társunk, akkor senkivé válik a számunkra. De jelen pillanatban ő a társunk. A jövőnk hozzá van kötve. Nem dobhatjuk csak úgy el magunktól azért, mert te gyűlölöd az embereket, főleg, hogy azért gyűlölöd az embereket, amit csak egyetlen ember tett. Nem tehetjük…

A farkasom és a dühöm gyorsabban cselekedett, mint ahogy gondolkodni tudtam volna. Az egyik pillanatban még tisztes távolban álltam Carltól, a következőben pedig vicsorogva kaptam galléron, és a levegőbe emeltem. Csakhogy ő egy tapodtat sem mozdult. A lábán maradt, hiába próbáltam felemelni. A szorításom csak még jobban ráfeszült a gallérjára, miközben a farkasom mérgesen meredt rá. Carl rezzenéstelen maradt. Csak nézett rám egy olyan egykedvű arckifejezéssel, ami még annál is jobban felbőszített.

Mindig is megértették azt a fajta robbanékony haragot, ami eluralkodott rajtam, valahányszor ez a téma szóba került, és ezzel az új csavarral pontosan érteniük kellett, mennyire megvisel a dolog.

Leengedtem a kezem.

– Sajnálom, és én most le is fekszem.

Meg sem vártam a válaszukat, sarkon fordultam, és a lépcső felé indultam. Már a lépcső aljánál jártam, amikor Brax hangja megállított.

– Aludjunk rá egyet. Biztos vagyok benne, hogy reggelre már tisztábban fogunk látni. És Adam, kérlek, ne csinálj semmi butaságot!

Persze, hogy tudta: egy ostoba terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Tudta, hogy ezt nem fogom csak úgy elfogadni, és nem hagyom, hogy ez a rémálom a kelleténél tovább húzódjon. Bólintottam, majd elindultam felfelé a lépcsőn.

Alig értem fel a második emeletre, amikor megcsapta az orromat az illata, az az édes, földöntúli illat, amitől a farkasom vadul próbált előtörni, amitől a lábaim önálló életre kelve az ő szobája felé akartak indulni, és az a vonzás… Istenem! A tenyerem magától ökölbe szorult, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne vágjak bele a falba.

Egyben beértem a szobámba, és kétszeresen is magamra zártam az ajtót, hogy megküzdjek önmagammal. Csak a zuhany alatt engedtem el magam igazán. Újra és újra belebokszoltam a falba, amíg a bütykeim csúnyán fel nem horzsolódtak, amíg a farkasom fel nem vonyított tiltakozásképpen. Gyűlöltem őt, mert hogy meri érezni a társköteléket iránta? Egy ember iránt?

Éjfél is elmúlt, mire végül visszatértem a szobába. A szemeim alig maradtak nyitva, annyira álmos voltam. A csésze kávé sem segített. A testem egyenesen azért ordított, hogy pihenjek, miután több mint százhúsz órát ébren töltöttem. Nem akartam aludni. Tudtam, mennyi rettegést jelent számomra az alvás… Tudtam…

Lezárult a szemem… Küzdöttem, hogy nyitva tartsam, de nem ment. Én csak…

Egy vértócsában feküdtem; nem, egy véróceánban. Fulldokoltam benne, és akárhogy is kapálóztam, akárhogy próbáltam úszni, nem ment. Haldokoltam. A vér beáramlott a számba, megtöltötte a tüdőmet, és a mélybe rántott.

Riadtan ébredtem.

A testhőmérsékletem magas volt. A szívem hevesen vert, és az egész testem remegett. Gyűlöltem. Gyűlöltem, hogy ilyen gyengének érzem magam. Én voltam az Ezüsthold falka leendő Alfakirálya, és tessék, itt remegtem egy rémálom miatt, mint egy kibaszott ötéves, miközben a rémálmom okozója valószínűleg békésen aludt mindössze pár szobával arrébb.

Az éjjeliszekrényemre néztem, és láttam, hogy még öt percet sem aludtam. Még öt percet sem tudtam aludni, és mégis el kellett volna fogadnom őt a társamnak. Szó sem lehet róla. Inkább meghalok, minthogy ezt hagyjam. Inkább megteszem az elképzelhetetlent, minthogy ezt hagyjam.

Ezzel kikeltem az ágyból, és átsétáltam a lány szobájához. Nem kellett tudnom, pontosan melyik szobát kapta, hogy megtaláljam, mert a farkasom egyenesen hozzá vezetett. A mesterkulccsal nyitottam ki az ajtaját, és küzdenem kellett az azonnali vonzalom ellen, amit iránta éreztem.

Úgy festett, mint egy galamb, békésen aludt az ágyon, a takarót a mellkasáig húzva. Az a racionális érvekre süket részem, amely a farkasomhoz tartozott, és amelyet nem tudtam irányítani, semmi másra nem vágyott, mint hogy befeküdjön mellé az ágyba, és átölelje.

Kizártam a gondolatokat, az ágyhoz léptem, és fölébe kerekedtem. A behatolásra kipattant a szeme, és kinyitotta a száját. A sikoly, amely épp elhagyta volna az ajkát, a torkára forrt, abban a pillanatban, amint a tenyerem a nyakára fonódott. A szeme elkerekedett, amikor rájött, mire készülök. Kapálózott alattam, és a kezével tapogatózva próbálta lefejteni az enyémet a nyakáról.

Nem ő volt az egyetlen, aki érezte a fájdalmat. Minél jobban szorítottam, annál nagyobb erő préselődött a szívemnek, és annál jobban elhomályosult a látásom… biztosan a társkötelék az, ezért még erősebben szorítottam, mielőtt a fivéreim is megéreznék, és berontanának a szobába. Végül abbahagyta a kapálózást alattam, és amikor a kezei élettelenül lehanyatlottak, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Megtörtént. Többé nem leszek hozzáláncolva.

Lemásztam róla, és a lábaim abban a pillanatban felmondták a szolgálatot, amint földet értek. A testemben lüktető fájdalom túlságosan elsöprő volt. Ez nem olyan érzés volt, mintha elszakadt volna egy kötelék; ez maga volt a pokol. Mintha az egész testemet tűzbe és borsba mártották volna. Küzdöttem, hogy talpra álljak, küzdöttem, hogy járni tudjak, mert minél többet léptem, a testem annál inkább ólomnak tűnt, és a látásom annál jobban elhomályosult. Üggyel-bajjal eljutottam a szobámig, de amint beléptem, a lábaim összecsuklottak, én pedig a földre zuhantam.

Ezúttal nem tudtam nyitva tartani a szemem, és elnyelt a sötétség.