LIORA

A következő óra teljesen elmosódottan telt el.

Attól kezdve, hogy az őrök köpenyeket adtak a hercegeknek – amiből rájöttem, hogy az éjszaka kezdete óta meztelenek voltak –, egészen odáig, hogy beszálltunk a legcsodálatosabb autóba, amit valaha láttam, majd megálltunk a palotánál, végigvezettek a magas falak és csillogó padlók között, míg végül az Alfa Király és a Luna Királynő színe elé nem kerültünk.

Már néhány perce ott álltam előttük, de még levegőt sem mertem venni. Életnagyságúnál is hatalmasabbnak tűntek a trónszékeken, és az a lenyűgöző aura, ami áradt belőlük, elhitette velem, hogy egy senki vagyok a jelenlétükben. Volt egy másik nő is a teremben, aki a padlón ült, a bokáján és a csuklóján kaurikagylókból fűzött láncokat viselt. A körülötte lebegő kísérteties légkör túlságosan erős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni.

Próbáltam a tekintetemet a földre szegezni, láthatatlanná válni, hogy elfeledkezzenek a létezésemről, de aztán azon kaptam magam, hogy ismét felnézek, egyenesen Amber Lunára. Ő is engem nézett. Ezért kényszerített rá a hatodik érzékem, hogy felnézzek. Úgy figyelt, mintha egy kísérleti példányt vizsgálna, mintha meg akarná érteni minden apró részletemet, és rájönni, mire fel ez a nagy felhajtás körülöttem.

Miért is lett egy olyan közönséges ember, mint én, a három fia társa?

Nyugtalanító volt.

Aztán elmosolyodott, egy olyan mosollyal, ami szinte kettéhasította, és teljesen bevilágította az arcát. Még mielőtt megszólalt volna, már megnyugodtam.

– Nyugodj meg, gyermekem, nem fogunk beléd harapni, és úgy tűnik, mostantól közénk tartozol.

Neee. Legszívesebben azt ordítottam volna, hogy ez csak valami tévedés vagy elszámolás, hogy kizárt dolog, hogy bármelyikük társa legyek. Vissza akartam menni a kollégiumba, a szobám menedékébe. Milyen vicces, mindig is utáltam azt a szobát Dior miatt, de most sokkal inkább választanám Dior elviselhetetlen stílusát, mint ezt a rémálmot.

Igazából ölni tudtam volna azért, hogy most besétálhassak a szobámba, és lássam, ahogy Dior épp a cuccaimat rongálja.

– Szóval, rájöttetek már, hogy ő csak egy csaló?

Adam hangja jelezte a megérkezésüket. A fivérek beléptek a terembe, immár teljesen felöltözve, és helyet foglaltak a kanapén.

– Ő nem csaló. – A padlón ülő boszorkány volt az. Olyan áthatóan meredt rám, hogy a szőr is felállt a hátamon.

Csak el akartam menni innen.

– Pedig annak kell lennie – folytatta Adam, a hangjában rejlő megvetés tisztán kivehető volt. – Semmi esély rá, hogy mi az ő társai legyünk.

– Attól tartok, mégsem az, hercegem. Ő a maga társa, ahogy a fivéreié is. Olyan hatalmas és példátlan aurát hordoz, amilyennel még a királyi nőstény farkasok sem rendelkeznek. Ezért volt képes az Asztrál-erdőben járni, ezért jött elő a szent telihold, amit évszázadok óta nem láttak, hogy elvezesse őt önhöz. Ő az önök társa, a királyi Luna Hercegnő.

Olyan volt ez, mintha egy halálos ítéletet olvasott volna fel nekem. Minél több időt töltöttem ebben a teremben, annál inkább elvesztettem a kapcsolatomat a valósággal.

Minden, amit rólam mondott, lehetetlen, hogy igaz legyen. Én nem hordozok magamban hatalmas aurát. Mindössze az évek fájdalmát, szenvedését és éhezését hordozom.

– Nos, ez egy nagy baromság, és helyre kell hoznod...

– Válogasd meg a szavaidat, Adam! – szólalt meg az Alfa Király halk hangon, aminek azonban akkora súlya volt, hogy mindent elnyomott a teremben. – Tisztelettel fogsz beszélni Circével!

Adam bocsánatkérően meghajolt, de a kifejezésében semmi bűntudat nem látszott. A kezeit ökölbe szorította, és a szemében lévő vakító düh alapján úgy tűnt, mintha legszívesebben megölné Circét és engem is, csak hogy kiszabaduljon ebből a tiltott kötelékből.

– És mi van, ha nem akarjuk ezt a köteléket? – kérdezte Carlton. – Visszautasíthatjuk őt?

– Nem. Az Alfa hercegeknek nincs meg az a szabadságuk, hogy visszautasítsák a társukat, és ezt a különleges társat végképp nem. A Holdistennő nem téved, és ha ezt az emberlányt rendelte mellétek, és tette lehetővé, hogy rátaláljatok egy véletlenszerű éjszakán, akkor ő az igazi mindhármótok számára. Ha nem jelölitek meg és nem követelitek magatoknak, az súlyos következményekkel járna, nemcsak rátok, hanem az egész falkára nézve is. Ez nyílt szembeszegülés lenne a Holdistennő közvetlen parancsával, aminek súlyos ára lenne.

Sűrű csend telepedett a teremre. Nagyot nyeltem. Csak néztem, ahogy az események kibontakoznak, és vártam, hogy a láthatatlan rendező elkiáltsa magát: „Ennyi!”, hogy aztán visszatérhessek a normális életembe.

– Én nem akarom ezt – minden fej felém fordult a teremben, és ekkor jöttem rá, hogy én voltam az, aki megszólalt. – Nem akarom a társuk lenni, csak vissza akarok menni az iskolába.

– Sajnálom, Liora Cole, Anna és Ben lánya, az első ember, aki az Alfa hercegek társává lett. Ebbe nincs beleszólásod.

– Azt akarja mondani, hogy nincs beleszólásom a saját életembe?

– A Holdistennő döntött így.

– Én nem szolgálom a Holdistennőt. Ember vagyok. Nem kell úgy táncolnom, ahogy ő fütyül.

Circe csak mosolygott rám.

– Szóval azt mondja, nincs kiút ebből a kötelékből? – kérdezte Carlton újra. Gyors pillantást vetett Adamre, aki a harag helyett inkább megtörtnek tűnt, mintha élete legrosszabb ítéletét hallotta volna. – Kell lennie egy kiútnak.

– Az egyetlen kiút a halál! – kiáltott fel a boszorkány, és egy röpke pillanatra a szemei teljesen kifehéredtek, a csuklóját és bokáját díszítő kaurikagyló-láncok pedig megzörrentek, pedig meg sem moccant.

– Hacsak ő meg nem hal, egy életre hozzá vagytok láncolva.

– Elég volt! – Luna Amber felállt. – Circe, elmehetsz.

Circe is felállt, meghajolt, és kaurikagylói egyetlen hangot sem adva, kisétált a teremből.

Az Alfa Király is elhagyta a termet, a hercegek pedig felálltak, ahogy kiment, miközben én azzal küzdöttem, hogy feltápászkodjam a helyemről.

– Én... nekem vissza kell mennem az iskolába – nem kifejezetten valakihez beszéltem, csak éreztem a késztetést, hogy bejelentsem, mielőtt elmegyek.

Csak Luna Amber mosolyodott el a szavaimon. Odasétált hozzám, fekete köntöse lobogott utána.

– Mostantól közénk tartozol, gyermekem, és a palota immár az otthonod. A kijelölt szobalányod elvezet a szobádba, és ő fog segíteni, hogy a következő napokban jól beilleszkedj.

Kinyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de ő már hátat fordított és elment. Alig egy percig, ami évtizedeknek tűnt, a csendes hercegekkel maradtam, amikor egy szobalány lépett a terembe, bókolt a hercegeknek – akik tudomást sem vettek róla –, majd kivezetett a szobából.

– Hagyj minket magunkra! – alig tettünk tíz lépést a termen kívül, amikor a hang felhangzott mögülünk. Adam volt az, aki most ott tornyosult felettünk. A szobalány elsietett, én pedig kétségbeesetten verő szívvel maradtam ott, egyenesen rettegve Adamtől.

Mit fog most tenni?

– Sajnálom – szólalt meg komor hangon, ami szinte kiütötte belőlem a levegőt.

Várjunk... mi?

– Nagyon sajnálom, ahogy az iskolában bántam veled, és hogy zöld utat adtam a gyerekeknek a zaklatásodhoz. Tudom, hogy ezzel próbálsz visszavágni, de kérlek, ezt vissza kell csinálnod! – közelebb lépett, úgyhogy a falhoz szorított.

– Kérlek! Ez rosszabb számomra, mint egy halálos ítélet. Megöl engem – és tényleg úgy is hangzott, mintha megölné. Az arca tiszta gyötrelmet tükrözött. A szemei könnybe lábadtak, az egész teste remegett. Bármilyen fájdalom is volt ez, nem egyszerűen érzelmi természetű.

– Tényleg megöl. Nem lehetek egy ember társa. Nem nézhetek úgy egy emberre, mintha ő lenne a társam. Ez szörnyű ítélet a számomra. Kérlek, csináld vissza, bármiféle fekete mágiát is használtál, hogy hozzánk láncold magad. Kérlek!

Eldcsuklott a hangja, és magam is meglepődtem, de megsajnáltam. Éreztem a gyötrelmét és a fájdalmát, éreztem a nyomorúságát, és az én szemem is könnybe lábadt.

– Én nem csináltam semmit.

– Ha bocsánatot kell kérnem tőled az egész iskola előtt, megteszem. Csak kérlek, csináld vissza ezt az egészet. Szabadíts ki ebből a béklyóból!

– Nem tudom, hogyan kell. Én tényleg nem csináltam semmit!

Hangosan kifújta a levegőt, majd a kezébe temette az arcát. Amikor felemelte a fejét, láttam, ahogy az őrület újra formát ölt az arcán. Azonnal meghátráltam.

– Szóval nem fogsz tenni semmit?

– Nincs mit tenni. Tudom...

– Jó! – hátrált el tőlem, haragja még mindig csendes és fojtott volt. – Akkor legyen a te akaratod szerint, de készülj fel a következményekre.

Ezzel sarkon fordult és elviharzott, engem pedig ott hagyott hevesen verő szívvel és reszkető testtel.