A 18. születésnapomon a Holdistennő csúnyán rászedett.

Megtudtam, hogy az édesanyámat megerőszakolták, és az erőszaktevő az a TÁRS, akire éveken át vártam.

– Csak mondd meg, hol van az a szuka, hogy letudhassam ezt a bocsánatkérést.

Földbe gyökerezett a lábam, amint a tekintetünk találkozott. Felismertem, a Béta fia volt – August –, de ami még ennél is fontosabb, éreztem, hogy valami megmozdul bennem, általában szunnyadó farkasom felébredt, és ugyanazt a szót üvöltötte újra meg újra a fejemben.

– TÁRS...

Hátrahőköltem. – Nem, nem, ez nem lehet igaz.

Arcára undorodó vicsorgás ült ki. – Nem fogadok el egy ómegát a társamnak.

Szavai hallatán düh fogott el. – Én pedig nem fogadok el egy erőszaktevőt az enyémnek. Hogy merted bántani az anyámat? Én, elutasítlak, mint...

Olyan gyorsan mozdult, hogy szinte időm sem volt felkészülni. Egyik pillanatban még a szoba túlsó végében állt, a következőben pedig már a torkomra fonódott a keze. Karmoltam, kiserkentettem a vérét, és amikor még mindig nem engedett el, hátrahúztam a lábam, és telibe rúgtam a lábai között. Azonnal elengedett, de úgy káromkodott, mint egy kocsis.

– Te szuka – köpte a szavakat. – Hogy merészelsz te elutasítani engem?

– Semmi közöm nem akar lenni hozzád. De csak én utasíthatlak el. – Szemében harag villant. – Én, a leendő Béta, August, elutasítalak téged, te szánalmas ómega, Amara, mint a társamat.

A fájdalom lényem minden egyes rostján átsuhant, még a lélegzetvételt is megnehezítve, de összeszorítottam a fogam, és egyenesen az arcába bámultam.

– Elfogadom az elutasításodat, és gondoskodni fogok róla, hogy megfizess azért, amit az anyámmal tettél. Jegyezd meg a szavaimat, August.

Erre felnevetett. – Egy ómega vagy, ha esetleg elfelejtetted volna. A te szavad áll az enyémmel szemben, és mindenki az én pártomat fogja fogni. Csak próbálj meg ujjat húzni velem, és gondoskodom róla, hogy megbánd.

Igaza volt. Még ha fájt is beismernem.

Igazságot követeltem, bejelentettem az esetet a bíróságon. De a Béta apja közbelépett, és egy kifacsart „megoldást” ajánlott fel – elintézték, hogy átkerüljek egy elit Alfa-iskolába, ezzel gyakorlatilag elhallgattatva engem és megvédve őt a tettei következményeitől. Ha visszautasítom, az anyám élete veszélybe kerül.

Anyukámat egy nappal azelőtt engedték ki, hogy iskolába kellett mennem, és nem mondhattam el neki pontosan, mi történt. Az Alfa azt hazudta neki, hogy egy különleges ösztöndíjat nyertem. Volt elég okos ahhoz, hogy tudja, miről is van szó valójában, de egyikünk sem tehetett semmit. Nem mondhattam el neki, hogy megfenyegették. Úgy éreztem magam, mintha megvesztegettek volna, hogy maradjak csendben, és a puszta gondolattól is felforrt a vérem, de az ő élete forgott kockán.

Utánaolvastam az iskolának, és rájöttem, hogy minden évben a legjobb diákok magas pozíciókat kapnak a falkában. Mesésnek tűnt, de tudtam, hogy ha csak egyetlen évet is kibírok, ha a tőlem telhető legjobbat nyújtom, akkor talán évfolyamelső lehetek, lehetek Gamma, és végre igazságot szolgáltathatok az anyámnak.

Ez volt az egyetlen gondolat, ami józanul tartott, amíg az autó haladt velem. Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt normális tudtam maradni, miközben életemben először elhagytam az otthonomat, és egy olyan iskolába tartottam, amiről semmit sem tudtam.

A szóban forgó iskola egy hatalmas birtok volt egy masszív kastéllyal. Ez volt a legnagyobb épület, amit életemben láttam, tornyokkal kiegészítve. A szemem csészealjnyira tágult, és hallottam, ahogy az őrök felkuncogtak a reakciómon, de nem is vettem róluk tudomást.

Diákok mászkáltak mindenfelé, és éreztem a kíváncsi tekintetüket, ahogy kiszálltam az autóból.

– Csak nézzétek meg... el tudjátok képzelni? Egy undorító ómega van köztünk?

– Mit gondolsz, hogy jutott be? Biztos úgy feküdte fel magát a csúcsra.

A legtöbbjük arcán gúnyos mosoly ült, és a nevetésük a nyomomban járt. Nem sok ómega volt a falkánkban, így tudták, ki vagyok. Kívülállónak éreztem magam a gombos ingemben és a szoknyámban.

– Szia, te biztosan Amara vagy – egy mögöttem felcsendülő hangra összerezzentem, és amikor megfordultam, egy velem egykorú fiatal fiút találtam, aki engem nézett.

Szőke volt, haja a válláig ért, szeme pedig a zöld élénk árnyalatában pompázott. Vonzó volt, de a maga cuki, iskolás fiús módján. A szeme kedvesnek tűnt, és olyasvalakinek látszott, aki egy tündérmesében a herceg lehetne.

Csak úgy sütött róla a pénz, attól kezdve, ahogy a haja be volt sütve, egészen a kezén lévő drága óráig. Mégis mosolyogva nyújtotta felém a kezét. Egy darabig csak vizslattam, azon tűnődve, vajon őszinte-e a gesztus, mielőtt elfogadtam volna.

– Cyrus vagyok, és én leszek a diákkísérőd – magyarázta. – Ma van az orientációs bál.

Ekkor vettem észre, hogy egy méretre szabott öltönyt és nyakkendőt visel, majd a terem felé vezetett. Már azelőtt meghallottam a hangos zenét, hogy megpillantottam volna a termet, és ma már sokadszorra, a döbbenettől ismét tátva maradt a szám. A terem nagyobb volt, mint a házam, és a padlótól a mennyezetig fel volt díszítve. Asztalok és székek álltak mindenfelé, ahol a diákok ültek és beszélgettek egymással. Egyetlen tanárt vagy kísérőt sem láttam a környéken, csak diákok voltak, akik ittak és nevettek.

– Azt hittem, azt mondtad, ez egy orientációs vacsora – suttogtam Cyrusnak, aki csak megrántotta a vállát.

– A tényleges orientációs rész hat és hét óra között zajlik. Ez az afterparty, és csakis ez számít. – Azzal elsétált, esélyt sem adva arra, hogy bármi mást mondjak.

Nem voltam biztos benne, mit érzek azzal kapcsolatban, hogy korábban nem mondta el az igazat. Jobban szerettem volna jelen lenni a tényleges orientáción. Magamra maradtam, és a következő három órában, amíg ott ültem, senki sem jött, hogy mellém üljön.

Amikor ez már kezdett szánalmassá válni, feltápászkodtam, hogy arrébb menjek. A következő dolog olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem tudtam fogni. Épp indulni készültem, amikor megéreztem egy pár kezet a lapockáim között, és valaki előrelökött, egyenesen egy férfi karjaiba. Nem voltam benne biztos, hogy a sok alkohol miatt nem éreztem-e korábban az illatát, de most, hogy közel voltam, mindenütt ott volt.

– Én... – a szavak elhaltak a nyelvemen, amikor rájöttem, ki tart a karjaiban. Nem volt egyetlen ember sem a falkában, aki ne ismerte volna Everettet. Hírhedt playboy volt, de ami a legfontosabb, az Alfa fia. Harag lángolt fel bennem, mert pontosan úgy nézett ki, mint az apja, de tudtam, hogy ha túl akarom élni ezt a helyet, távol kell maradnom tőle. – Sajnálom, mennem kell.

– Várj – szorította meg jobban a karomat. – Biztosan viccelsz.

Déjà vu érzésem támadt, amikor megérintett. Ezt az érzést már átéltem korábban, és majdnem elnyomtam egy sikolyt. Az istennőnek igen kegyetlen volt a humorérzéke.

TÁRS.