Az érzékeim annyira túlterheltek lehettek, hogy korábban fel sem tűnt. Előre sejtettem a következő szavait. Úgy éreztem, minden kezdődik elölről, mint Augustnál. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, amikor a hátam mögül egy vontatott hangot hallottam.

– Van rá valami okod, hogy a társamat tapogatod, Everett? – hallottam, ahogy valaki vontatottan beleszól. Ismeretlen hang volt, és megfordultam, hogy megkeressem a forrását, miközben hitetlenkedés öntött el.

Lehetetlen volt.

Két társat kaptam egyszerre.

A legtöbb ember már annak is örülhetett, ha egy társat kapott életében, nekem viszont valahogy három is jutott, és egy már elutasított. A második hím legalább olyan jóképű volt, mint Everett. Mindkettejüknek sötét haja volt, de amíg Everett apjához hasonlóan sötét szemekkel rendelkezett, a másiknak jéghideg kék szeme volt. Everett egyértelműen magasabb volt, ám a második hímből veszélyes aura sugárzott.

– Ez vicces, Andre, mert ő az én társam – mondta vontatottan Everett, és olyan csend lett a teremben, hogy a gombostű leejtését is meg lehetett volna hallani. Az arcom a szégyentől rózsaszínre gyúlt, mert éreztem a rám szegeződő tekinteteket.

Egy jelenlétet éreztem a hátam mögött, és egy pár kar landolt a csupasz vállamon. Megdermedtem, ahogy a mögöttem álló hím végighúzta az orrát a nyakamon. Ezelőtt még sosem voltam ilyen közel egy hímhez, nemhogy kettő közé szorítva.

– Hát nem vagy valami különleges, drágám – kötekedett Andre, és már most tudtam, hogy ő az a fajta fiú, akinek a nők a tenyeréből esznek. Megfordított, úgyhogy egyenesen rá meredtem, és a szeme teljesen megbabonázott. – Legalábbis gyönyörű vagy, elég kínos lett volna, ha nem. Áruld el a neved, szépségem.

– Most már a kóborokat szeded össze, Andre?

– Csak ha elég csinosak ahhoz, hogy megtartsam őket.

Mindenki nevetett, én pedig fizikai ütésként éltem meg a szavait. Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni, ezért kihúztam magam, és kibontakoztam a szorításából.

– Abban a tévhitben éltek, hogy bármelyikőtöket is akarom – köptem a szavakat, még mielőtt jobban átgondoltam volna. – Csak el akarok menni.

Megfordultam, hogy elsétáljak, de Andre hirtelen az intim szférámba tolakodott. Attól, hogy ilyen közel volt hozzám, a testem olyan módokon kelt életre, ahogyan nem is tartottam lehetségesnek. – Ezt nem gondolod komolyan, nem akarsz egy kicsit szórakozni?

– Nem – a hangom inkább néma könyörgésnek hatott.

– Hát az nagy kár – hajolt le, és ajkával a fülem kagylóját súrolta. Hangja forró volt, és a combjaim akaratlanul is összeszorultak tőle. – Én sajnos játszani akarok.

Alig volt időm felfogni, mi történik, mielőtt meglökött, és én egyenesen a rágcsálnivalós asztalnak repültem.

Az arcom égett a szégyentől. Láttam a telefonok vakuzását, ahogy az emberek rohantak megörökíteni a történteket. A társaim felettem álltak, és az egész iskolával együtt nevettek rajtam.

Andre odasétált hozzám, és nyújtotta a kezét. – Hadd segítsek, szerelmem.

Megfogtam a kezét, de az utolsó pillanatban elengedett, és én újra visszaestem. A nevetés még hangosabb lett, és dühös könnyek égették a szemhéjamat. Mégis hogyan számítottam arra, hogy Gammaként végzem majd, ha ez történik az első napomon? Eltökéltem, hogy nem fogok sírni, ahogy feltápászkodtam. Tiltakozásul összefontam a karom a mellkasom előtt, hogy megvédjem azt, ami a méltóságomból megmaradt, és Andre felé fordultam.

– Remélem, ettől most jobban érzed magad – mondtam hangosan és érthetően. Mindenki elcsendesedett, feltehetően azért, mert senki sem beszélt még vele így soha. – Jól esik, ha másokat zaklathatsz?

Arcát elöntötte a düh, és egy lassú lépést tett felém, de Everett az egyik kezét Andre mellkasára tette. – Fejezd be, Andre. Azt hiszem, épp eleget tettél.

Megdöbbenve fordultam Everett felé. Soha nem gondoltam volna, hogy pont ő fog kiállni mellettem, de még csak rám sem nézett. Az egyik asztalnak dőlt, karját a mellkasa előtt összefonta, arcán pedig távolságtartó kifejezés ült.

– Hirtelen szánalmat érzel iránta, Everett? – kérdezte Andre vontatottan, mire Everett végre felém fordította a tekintetét.

– Csak szeretnék kimaradni ebből a történetből. Hagyd elmenni, szerintem már épp eleget láttunk.

Valami megcsillant Andre szemében, de el is tűnt, mielőtt megfejthettem volna. Félreállt, utat nyitva előttem. Felemelt állal indultam el, mert semmiképpen sem akartam a tudtukra adni, hogy megbántottak. Már majdnem elmentem mellette, amikor kinyújtotta a kezét, és az ujjait a csuklóm köré fonta.

– Ennek még nincs vége, kis társam – mondta gúnyosan. Megpróbáltam kiszabadítani a kezemet, de a szorítása határozott volt. – Élvezni fogom, hogy ilyen sokat szórakozhatok veled.

A fogai közé csípte a fülcimpámat, én pedig utáltam, ahogy a testem reagált rá. Nem akartam hagyni, hogy övé legyen az utolsó szó, így vad pillantással fordultam felé.

– Rohadt sok szerencsét hozzá – sziszegtem, mielőtt végül kirántottam a kezem a szorításából, és kiviharzottam.

A diákok suttogása és a kameráik a nyomomban jártak, és tudtam, hogy holnapra én leszek a pletykatéma az egész iskolában.