Jött a baba.

Az egész olyan furcsa volt. Az esése után sietve vitték a kórházba. Orvosok és nővérek rajzották körül, miközben elviselhetetlen fájdalmai voltak. Jött a baba. Ez volt az egyetlen gondolat, amit össze tudott szedni.

Jött a baba.

Miért? Hogyan?

Még három hete volt. Még három hét! De Jarednek persze fel kellett bukkannia, és mindent tönkretenni, ahogy mindig is szokta.

Mr. és Mrs. Fuller bizonyára azonnal beestek, amint meghallották a hírt; a gyógyszeres kábultság és a hasogató fájdalom közepette hallotta a hangjukat, távolról, aggodalmasan. Folyton a babáról kérdezősködtek, nem róla.

Nem tudta, mi történt, minden ködös volt. Kegyelem volt ez, Lori legalábbis így érezte. Kegyelem, hogy a sors úgy döntött, kitörli az emlékezetét.

Mert nem bírta volna elviselni.

***************

Másnap reggel ébredt fel, a kórterem fényei szinte vakítóan erősek voltak. Eltartott egy darabig, amíg a szeme hozzászokott a fényhez. Amikor végre alkalmazkodott, látta, hogy egyetlen teremtett lélek sincs a szobájában. Senki.

Nem mintha bárkit is várt volna. Még Mr. és Mrs. Fullert sem, ők túlságosan izgatottak lesznek az új babájuk miatt. Lesz elég dolguk.

Megpróbálta megmozdítani a karját, de mindene fájt. Olyan nagyon fájt.

Istenem, de fáj. – gondolta, miközben fájdalmában lehunyta a szemét. Nem tudta, meddig tartotta csukva, csak próbálta visszaerőltetni magát az alvásba, hogy szabaduljon a fájdalomtól.

Szerencsére pillanatokkal később egy sötét hajú ápolónő lépett be.

– Felébredt. Ez jó.

– mondta, és Lori próbált megszólalni, de a torka annyira kapart és kiszáradt. Megpróbált az éjjeliszekrénye felé nyúlni, ahol egy üveg víz állt, de ez az egyszerű mozdulat is hatalmas fájdalmat okozott neki.

– Ne aggódjon. Én ideadom.

– mondta az ápolónő, és elvette a vizesüveget.

Vizet öntött egy kis műanyag pohárba az éjjeliszekrény mellett, és úgy állította be Lori ágyát, hogy rendesen tudjon ülni és inni.

Lori ivott két kortyot, majd megállt.

– Mi történt?

– kérdezte, miközben körülnézett.

– Rögtön a császármetszés után elájult. Mindenkire ráhozta a frászt. Az orvos azt hitte, nem éli túl.

– mondta az ápolónő, majd visszatette a poharat az éjjeliszekrényre. Megvizsgálta az életjeleit, miközben a jegyzettömbjébe firkált.

– Emlékszik, mi történt?

– kérdezte a nővér, és Lori a fejét rázta.

– Úgy tűnik, nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy idejöttem... és a fájdalomra...

– mondta, az ápolónő pedig bólintott.

– Igen. Nagy fájdalmai voltak.

Abban a pillanatban belépett az orvos; magas volt, kopaszodó és szemüveges, Lori úgy érezte, homályosan ismerős. Bizonyára látta őt, amikor a kórházba ért.

– Jó reggelt, Ms. Wyatt! Hogy érzi magát?

– kérdezte, Lori pedig megrántotta a vállát.

– Nem tudom, hogy érezzem magam, mindenem fáj. Fájdalmaim vannak.

– mondta, és az orvos a nővérre nézett. Mintha olyan pillantást váltottak volna, amiről ő semmit sem tudott.

– Ms. Wyatt, nagyon kritikus állapotban volt, amikor tegnap este behozták.

Lori bólintott. Persze, hogy abban volt, hiszen koraszülése volt.

– Sürgősségi császármetszésre készítettük elő. A műtét sikeres volt. Sajnos azonban a baba meghalt, a jelentéseink szerint magzati distressz lépett fel nála, és légzési rendellenessége is volt.

Lori halálosan csendes maradt.

A baba nem élte túl?!

Micsoda?!

– Tessék?

– kérdezte halkan, mire az orvos felsóhajtott.

– Megtettünk mindent, amit csak tudtunk, de eleve nem volt sok esélye, ezt már akkor sejtettük, amikor megindult a koraszülés.

– tette hozzá az orvos, és Lori felnyöszörgött. A hang, ami elhagyta a száját, nem volt emberi. Még csak nem is úgy hangzott, mintha belőle jött volna.

– Hol van most?

– kérdezte, és az orvos ismét felsóhajtott.

– Egy bizonyos Mr. és Mrs. Fuller jött, hogy kikérjék a testet. Dokumentumokat hoztak, amelyek igazolták, hogy ön lemondott az anyai jogairól.

Még csak várni sem tudtak?!

Vagy hagyni, hogy lássa őt?

– De! De hiszen még nem is láttam! Nem engedték, hogy lássam!!!

– kiáltott fel, és az orvos meg az ápolónő ismét néma pillantást váltottak.

– Ms. Wyatt, ön sokáig eszméletlen volt, és jogilag minden joguk megvolt ahhoz, hogy magukhoz vegyék a testet.

Lori mozgolódni kezdett az ágyban, ügyet sem vetve a vakító fájdalomra.

– Hol van? Hol van most?! Látni akarom a fiamat!

– sikoltozta, miközben egyik lábát a hideg márványpadlóra tette; már maga a mozdulat is hatalmas fájdalmat okozott neki, de valahogy megcsinálta.

Az ápolónő mellé sietett, erős karjaival lefogta, és megpróbálta visszahúzni az ágyra.

– Most nem szabad mozognia, Ms. Wyatt, még nem elég erős hozzá!

Közel hajolt Lorihoz, mire Lori minden erejével ellökte a kezét.

Az orvos egyetlen pillantást vetett a nővérre.

– Szedálja le. Pihennie kell.

– mondta, miközben kisétált a szobából.

Abban a pillanatban egy másik ápolónő is besietett. Lori még mindig sírt, sikoltozott és csapkodott a nővér felé. A másik nővér odarohant és leszorította. Kevesebb mint egy percen belül álmosság tört rá, és minden elsötétült.

*******************

Gabriel Caine a kórházi osztály folyosóin fel-alá sétált; ideges volt, kissé rémült és egy kicsit dühös. Suzie őrült volt. Nagyon is őrült. Nem szólt neki, hogy beindult a szülés. Még csak napok múlva lett volna kiírva, Gabriel azt hitte, egyelőre biztonságban van.

Kifejezetten a lelkére kötötte, hogy hívja fel, ha úgy érzi, jön a baba, mert épp eléggé bűntudata volt amiatt, hogy magára hagyta, amikor már ilyen közel volt a szülés időpontja. Sajnos a nő úgy döntött, nem hallgat rá.

Épp New Yorkban volt, amikor Grace hívása befutott.

New Yorkból egyenesen hazasietett. Amilyen gyorsan csak tudott, odaért, időben érkezett, a baba már úton volt, de még nem jött a világra.

Aggódott, és őszintén szólva a falkája is ugyanígy aggódott.

Bár Suzie és ő alig voltak többek idegeneknél, a maga módján mégis törődött vele.

Gabriel a Kanadában tartott éves Alfa-találkozón ismerte meg Suzie-t. Egy másik, kisebb falkához tartozott, de a vacsora alatt egész este epekedve bámult rá. Nem ismerte a nőt, nem sokat tudott róla, csak annyit, hogy vérfarkas, méghozzá alacsonyabb rangú.

Úgy tervezte, hogy a legjobb formáját hozza, ezért figyelmen kívül hagyta minden közeledését, ám a nő később utolérte egy bárban, ahová a parti után ment; mindketten sokat ittak, és végül egy szállodai szobában kötöttek ki.

Másnap meztelenül ébredt, és már akkor megbánta a tettét. Mielőtt a nő felébredt volna, elhagyta a hotelszobát, hagyott neki némi készpénzt az éjjeliszekrényen, hogy haza tudjon utazni.

Még egy telefonszámot sem hagyott neki.

Három hónappal később Gabriel épp egy futásból tért vissza, amikor a bétája a kezébe nyomta a telefont, mondván, sürgős hívása van egy ismeretlen nőtől, akit Suzie-nak hívnak. Akkorra már teljesen megfeledkezett róla, és csak udvariasságból fogadta a hívást.

Suzie azt állította, hogy terhes, és bár Gabriel először felháborodott, aztán lenyugodott. Kifizette a repülőjegyét Denverbe, és csináltatott vele egy DNS-tesztet.

Pozitív lett, a baba az övé volt. Suzie hevesen ragaszkodott hozzá, hogy megtartja, Gabriel pedig beleegyezett; neki sem voltak más szándékai.

Persze enyhén csalódott volt magában. Nem sűrűn fordult elő, hogy a világ egyik legtekintélyesebb falkájának alfája törvénytelen gyermeket nemzen. Még a saját családja is meglepődött.

Suzie hamar beköltözött, amivel neki nem is volt problémája, csupán a nő tudtára adta, hol a helye. Igen, ő volt a gyermeke anyja, de soha nem lesz a párja vagy a Lunája, ezek a pozíciók betöltetlenek maradnak, amíg a párja fel nem bukkan.

Suzie hajlamos volt ezt figyelmen kívül hagyni, és megpróbált parancsolgatni a bétáinak, ő mégis eltűrte a túlkapásait, mert ő volt a gyermeke anyja.

Csak rövid időre, egy üzleti útra utazott el, amikor megkapta az ijesztő hívást, hogy beindult a szülés.

Az orvos kilépett a műtőből, és fürge léptekkel közeledett, miközben lehúzta véres kesztyűjét.

Az arckifejezése komor volt, Gabriel szíve pedig hevesen vert.

– Mr. Caine... Sajnálom.

Gabriel összeszorította az állkapcsát, és felkészült a hírre.

– Az anyát elveszítettük. De van egy gyönyörű kislánya.

Bár bűntudatot érzett miatta, a feszültsége egy kicsit feloldódott az utolsó rész hallatán.

– Ms. Garcia közvetlenül a szülés után szívrohamot kapott, fogalmunk sem volt a kórelőzményéről; ha tudtuk volna, talán megmenthettük volna.

Gabriel bólintott, továbbra is szavakat keresve.

– Láthatom most a lányomat, kérem?

– kérdezte, és az orvos bólintott.

Nem sokkal ezután a nővér kitolta a babát a műtőből, Gabriel pedig közelebb lépett, hogy megnézze.

A baba sírt, mintha ölnék, és Gabriel szíve megszakadt a hang hallatán. Az éles hangra.

A lánya anya nélkül fog felnőni.

Suzie nélkül fog felnőni.

Szíve mélyén Gabriel úgy érezte, máris cserbenhagyta őt.