Bár erősen be volt nyugtatózva, Lori nem kipihenten ébredt. És az egész teste fájt. Pokolian.

Rémálmai is voltak. Egy síró baba, egy bepólyált baba egy kiságyban, aki csak sírt és sírt. És valahányszor megpróbált a baba felé nyúlni, úgy érezte, mintha az egyre távolabb sodródna tőle.

Másnap reggel sem érezte magát jobban, sőt, ugyanolyan rosszul volt. Még mindig semmi látogató. Csak egy telefonhívás és egy SMS a munkatársnőjétől, Birdie-től, aki afelől érdeklődött, mikor megy vissza dolgozni.

Nem mondta meg neki pontosan, miért hiányzik a munkából. Majd később ír a főnökének, hogy tájékoztassa.

Ugh. Legbelül rosszul érezte magát. Igazán rosszul.

Ami még rosszabb, akadt egy újabb problémája: a mellei. Hatalmasak voltak és kőkemények. Megérintette őket, és felszisszent.

A fájdalom, amit érzett, elképzelhetetlen volt.

Az ápolónő besétált a reggelizőtálcával, ami furcsa volt, hiszen Lori nem emlékezett rá, hogy előző este evett volna; vajon éhesen feküdt le?

Milyen hosszú ideig volt leszedálva?!

– Jó reggelt, Lori! Hogy érzi magát?

Lori megrántotta a vállát.

– Még rosszabbul. Borzasztóan fájnak a melleim.

– mondta, miközben a tálcája felé nyúlt. Nagyon éhes volt.

Csokoládépuding volt rajta, zöldbab és rántotta.

– Ó, ez előfordul! Sajnálom, de néhány napig nagyon fognak fájni.

– Micsoda? Miért?

– kérdezte, mire a nővér felsóhajtott.

– Nos, a teste már felkészült egy babára, szóval teje termelődik.

– De nekem nincs babám. Elvesztettem az enyémet.

– mondta Lori keserűen, miközben műanyag villáját a zöldbabba döfte, és vadul nekiesett.

– Igen. Tudom, hogy így történt. És ez tényleg borzasztó dolog.

A hangja együttérző volt, de Lori biztos volt benne, hogy ez a nő sosem lesz képes megérteni annak a fájdalomnak a nagyságát, amin éppen keresztülmegy.

– Tudok egy jobb megoldást a fájó mellekre, ha szeretné.

– mondta az ápolónő, reménykedve nézve rá.

– Mi lenne az?

– Van ezen az emeleten egy kisbaba, pontosan akkor született, amikor az öné, de az édesanyja sajnos nem élte túl. Egész éjszaka sírt. Adtunk neki tápszert, de nem fogadja túl jól. Ha felajánlaná az anyatejét, az segíthetne neki.

Lori ült ott egy darabig, és eszébe jutott a sírás az álmából. Vajon csak álmodta, hogy sír egy baba, vagy tényleg egy csecsemő sírt?

– Igen.

– mondta Lori habozás nélkül, mire a nővér tágra nyitotta a szemét.

– Igen? Biztos benne?

Lori bólintott.

– Biztos vagyok.

– felelte, a nővér pedig elmosolyodott.

– Köszönöm. Tudom, milyen nehéz ez most önnek.

– mondta, mire Lori gúnyosan felhorkant, és elfordította a tekintetét. Ó, fogalma sem volt róla.

– Akkor visszajövök a mellszívóval, aztán gyorsan beszélek a kislány családjával, hogy tájékoztassam őket.

A nővér kiment, Lori pedig csendben megreggelizett.

Húsz perccel később a nővér ígéretéhez híven visszatért a mellszívókkal, és arról beszélt, hogy a gyermek apja milyen gyorsan beleegyezett.

Az ápolónő elment a lefejt tejjel, mormolva valamit arról, hogy a tejet először átvizsgálják.

Lori visszafeküdt aludni, az orvos pedig visszajött, hogy megvizsgálja. A császármetszés hege egész szépen gyógyult, mondta neki. Lori motyogott valamit a kórházi számláról, mire az orvos közölte vele, hogy a Fuller házaspár már rendezte.

Remek. Mert kizárt, hogy ki tudta volna fizetni, egyetlen árva garasa sem volt.

Különben is benne volt a megállapodásban, hogy minden kórházi költséget ők állnak. Csak azt bánta, hogy nem engedték látni őt, mielőtt elvitték.

*****************

Gabriel nem hagyta el a kórházat, hiába nem hunyt le egy percet sem a szemét, nem ment el; egyszerűen nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egyedül hagyja a lányát.

Még nem választott nevet, részben azért, mert Suzie-val nem találtak ki egyet sem. Azt akarta, hogy a neve tökéletes legyen, bármivel is áll elő, annak tökéletesnek kellett lennie.

Miután a baba megszületett, és az orvos közölte vele, hogy Suzie nem élte túl, csendben intézkedni kezdett a temetéséről. Suzie-nak nem volt családja, legalábbis ő nem tudott róluk.

Az egyetlen családja a lánya volt.

Emlékezett, amikor először fogta a karjában; azonnal abbahagyta a sírást, amint gyengéden megsimogatta a fejét.

Olyan apró volt. Olyannyira apró, de amikor rá nézett, amikor igazán rá nézett, a világ megállt.

Semmi más nem számított abban a pillanatban, Gabriel azon nyomban tudta, hogy foggal-körömmel küzdeni fog érte, hogy megvédje.

Minden vizsgálat és adat szerint a kis Caine baba egészséges volt.

Jól volt, teljesen jól, biztosította őt az orvos számtalanszor, miközben könyörgött neki, hogy menjen haza és pihenjen egy kicsit.

De akkor miért sírt még mindig! Már eleget hallotta a sírását ahhoz, hogy felismerje a hangját. A nővér azt mondta, éhes. Csak éhes; elfogadta a tápszert, de úgy tűnt, az nem volt elég neki. Farkaséhes volt.

Gabriel tudta az okot. Ő nem csupán egy baba volt, hanem egy kölyök, egy vérfarkaskölyök, így telhetetlen lesz. A kölykök általában ilyenek voltak növekedés közben. Sajnos Suzie teje, ami táplálta volna, odaveszett.

Odaveszett.

Ő mindig mellette lesz. Mindig.

– Jó hírek, Mr. Caine.

Egy ápolónő lépett be a privát váróterembe, ahol olyankor tartózkodott, amikor a lánya a csecsemőosztályon szunyókált.

A nővér már korábban is bejött, hogy elmondja, találtak számára egy donort. Egy nőt, aki hajlandó felajánlani az anyatejét.

A nővér biztosította afelől, hogy miután átvizsgálták az anyatejet, odaadják a kislányának.

Megkönnyebbült, hatalmas megkönnyebbülést érzett. Nem lesz ugyanolyan, mint az édesanyjáé, de azért mégis valami...

Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy észre sem vette, amint a bétája és a házvezetőnője belép.

– Ó, Gabriel! Hallottam a hírt! Annyira sajnálom!

– mondta Mrs. Grace, miközben odafutott hozzá, és megölelte.

Gabriel felsóhajtott, és pár másodpercig megpihent az ölelésében, mielőtt elhúzódott volna.

– Sajnálom, Gabriel. Mélységesen sajnálom. Suzie nem érdemelte ezt. Anya akart lenni.

– mondta Draco.

Gabriel bólintott.

– Köszönöm. A jelenléte hiányozni fog. A lányának már most hiányzik...

– mondta, és Mrs. Grace leült mellé.

– És hogy van a kislánya?

– Jól. Nagyon is egészséges.

Mrs. Grace mintha felsóhajtott volna.

– Ó, hála az istennőnek. Mellesleg olyan fáradtnak tűnik, már vártuk, hogy visszajöjjön a házba. Miért nem megy haza, vesz egy zuhanyt, és pihen egy kicsit?

– kérdezte, Gabriel pedig megvonta a vállát.

– Nem akarom itt hagyni egyedül. Különben is, csak pár óra, és elmegyünk. Csak el akarunk intézni néhány dolgot, különösen ami Suzie testét illeti.

Suzie-nak tudomása szerint nem volt családja. Ha volt is, sosem említette őket.

Nem volt más választása, mint magára vállalni a temetés intézését, és a családi kriptájában eltemetni a nőt. Megérdemelte ezt a megtiszteltetést.

– Tudom. De szüksége van a pihenésre. És pár óra múlva telihold lesz. Grace maradhat, és figyelhet a babára.

Gabriel felsóhajtott.

Hogy is felejthette el? Telihold lesz, a felfokozott érzelmek és a stressz, amin épp keresztülment, sokkal rosszabbá fogja tenni ezt a teliholdat.

Dracónak igaza volt.

Bólintott.

– Rendben. Rád bízom a dolgot, Grace. Elmegyek beszélni az orvossal.

– mondta, majd felállt, és kiment a váróteremből.

**Két nappal később.**

.

Megkapta az engedélyt. Elmehetett, noha még mindig fájdalmai voltak.

Találkozott egy Grace Miler nevű nővel, ő tűnt az anyját elvesztő kislány gondozójának.

Háromnaponta eljönnek majd hozzá a tejért. A nő volt olyan kedves, hogy mellszívókat, tejtároló zacskókat, mellbimbóvédőket és mindenféle dolgot adott neki, ami megkönnyíti a fejést.

A megállapodás elég rugalmas is volt, Lori bármikor, magyarázat nélkül felbonthatta. Ez tetszett neki.

Aztán a nő megkérdezte, szeretné-e látni a kislányt, Lori pedig kerek perec visszautasította.

Túl sok lett volna. Már így is túl sok volt, hogy ennyit ad. Csak azért csinálta, mert tudta, hogy a babának őszintén szüksége van a segítségére. És segíteni akart, de nem, nem fog kötődni hozzá.

Megpróbálta felhívni Fullerékat, de nem vették fel. Csak egy átkozott magyarázatot akart tőlük! És egy helyszínt.

A kisbabája sírját. Látni akarta a kisbabája sírját.

De nem, még ezt a jogot sem adták meg neki.

Máshogy hagyta el a kórházat, mint ahogy bejött, az egyetlen különbség ezúttal az volt, hogy egyedül volt. És visszament a szar életébe és a szar munkájába.

Üresnek érezte magát. Üres volt. A hasa drasztikusan leapadt, a terheshas, ami öt nappal ezelőtt még megvolt, sehol sem volt már, akárcsak a baba, aki egykor a méhében volt.

És kimerültnek is látszott. Emlékezett, ahogy a fürdőszobatükör előtt állt azon a napon, amikor kiírták, és kongott benne az üresség. Sápadt volt, sápadtabb, mint amilyen mediterrán bőre valaha is volt, és az ajkai is vértelenek voltak.

Ahogy a sminket próbálta felvinni, hogy elrejtse kísérteties megjelenését, hamar rájött, hogy semmi sem elég erős ahhoz, hogy eltakarja a beesett szeme alatti sötét táskákat.

Semmi értelme nem volt! Nem tehetett semmit, ami működött volna! Bárki, aki rávetett egyetlen pillantást is, láthatta, hogy rejteget valamit.

Hogyan fog valaha is felépülni ebből?