~Cressida~

Az üvöltések egyre közelebbről hallatszottak, amitől Cressida szíve hevesen dobolt a bordakosarában.

„Hagyjatok békén! Kérlek! Csak hagyjatok békén!” – sikoltotta Cressida, ahogy megérezte, hogy apja harcosainak dübörgő mancsai egyre jobban megközelítik. Futott, ahogy csak bírt, viseltes ruhájában és egy pár régi gumicipőben navigálva az erdőn át.

A faágak a karjába és az arcába csapódtak, megkarmolva finom, gyöngyházfényű bőrét. Hosszú, barna haja kibomlott abból a kócos kontyból, amit még azelőtt készített, hogy besprintelt volna az erdőbe.

Cressida mézszínű szemei rémülten tágultak ki, amikor észrevette a mögötte ringatózó fákat. Tudta, hogy utolérik, és a menekülésbe vetett reményei szertefoszlottak.

Bárcsak már át tudott volna változni farkasalakjába, hogy elkerülhesse nyomorúságos sorsát, de Cressida még nem érte el a felnőttkort. A legtöbb hím farkas húszéves korában változik át, míg a nőstények huszonegy évesen.

Cressida csakis alfa-vérének erejére és gyorsaságára támaszkodhatott.

„Gyere vissza, Cressida! Eszedbe ne jusson elfutni!” – hallotta a távolból apja utasításait. „Megparancsolom! Maradj veszteg! Hallgass az alfádra!”

A teste azonnal felismerte apja alfa-parancsát, és a térdei kocsonyává váltak, minden egyes lépéssel egyre jobban elgyengülve.

„Nem! Kérlek!” – könyörgött Cressida. Könnyek gyűltek a szemébe, beismerve, hogy a terve kudarcot vallott.

Elesett, és lefelé gurult a nedves lejtőn. Amikor a teste végre megállt a csúszásban, kétségbeesetten talpra állt. Ám legnagyobb megdöbbenésére apja, Tiberius Hawthorne alfa, a Ravenscroft Falka vezére állt előtte a mostohatestvérével és három másik harcossal együtt.

Cressida sírva fakadt, és térdre rogyott apja előtt. Így könyörgött: „Kérlek, apa. Ne adj oda. Keményebben fogok dolgozni a falkáért. Mindent megteszek, amit csak mondasz. Csak… csak ne adj oda!”

Nem volt elég, hogy a saját családja megfosztotta a kiváltságaitól és rabszolgává tette? Szolgálólányt csináltak belőle: főzött, takarított, és fel-alá rohangált, bármit is talált ki az apja és a mostohacsaládja. És most az apja a legkegyetlenebb dolgot tette: menyasszonyként felkínálta őt egy könyörtelen alfának, miközben még csak húszéves volt!

Az arról szőtt álmai, hogy megtalálja az igazi társát, teljesen szertefoszlottak.

„Nem érted, Cressida! A falkánk veszélybe kerül. Ez az alfakirály parancsa!” – fedte fel az apja. „Azt akarod, hogy a családod szenvedjen? Én? A mostohaanyád és a testvéreid? A barátaid? És mi lesz az ő szüleikkel?”

Tiberius horkantott egyet, és emlékeztette: „Mindketten tudjuk, hogy a király követelései megmásíthatatlanok. Nincs ellenszegülés!”

Apja egyetlen hangos vicsorgással magához hívta az embereit. „Vigyétek!”

Percekkel később visszadobták az otthonuk padlására, ami az elmúlt három évben a szobája volt. Mostohatestvére, Darius, gyakorlatilag úgy lökte a padlóra, mintha csak egy rongydarab lenne.

Azonnal észrevette, hogy a fiú zihál. Kéjvágy áradt Dariusból, ahogy meglátta a lány tehetetlen állapotát és a szeme elé táruló hosszú lábait.

Cressida teste reakcióként azonnal megrezdült, szemei ijedten tágultak ki. Gúnyosan így szólt: „Rajta! Használj ki, és akkor meghalsz!”

Nem ez volt az első eset, hogy a mostohatestvére megpróbálta rátenni a kezét. Legutóbb Darius hirtelen éles fájdalmat érzett a mellkasában, ami megakadályozta abban, hogy rátámadjon.

„Mi a faszt csinálsz?! Hát nem tanultad meg a leckét?!” – érkezett meg az apja. Látva az előtte lezajló jelenetet, torkon ragadta Dariust, és a falhoz nyomta.

Miközben puszta kézzel fojtogatta Dariust, Tiberius hozzátette: „Tudod, hogy el van átkozva! Maradj távol tőle! Ő lesz Lucius alfa menyasszonya, és most nem akarjuk, hogy megsérüljön!”

Miután kidobta Dariust a szobából, Tiberius ismét Cressidára fordította a figyelmét. Így szólt: „Holnap Lucius alfa bétája jön érted. Hozzámész Lucius alfához, akár tetszik, akár nem!”

Cressida gyötrődött. Miközben a padlón maradt, könnyei megállíthatatlanul hullottak.

A múlt emlékei villantak fel előtte; ahogy az apja éjszakánként homlokon csókolta elalvás előtt, ahogy először tanította meg az önvédelemre, ahogy régen a kicsi lányának hívta, és még sok más. Apja szemébe nézett, és azon tűnődött, hová tűnt az ő apukája.

Kezével felé nyúlt, remélve, hogy egy apró része még mindig létezik. Ezt kérdezte: „Apa, kérlek. Egyáltalán nem is érdekellek téged? Érezz egy kis együttérzést irántam. Régen te voltál az az apa, aki egykor szeretett engem. Mit tettem, hogy ez megváltozott? Mit tettem?! Hogyan bánhat így velem az apám?!”

Cressida zihált, majd hozzátette: „Mióta elhidegültél tőlem, annyira vágytam rá, hogy érezzem egy apa szeretetét. Miért, apa? Kérlek, add, hogy megértsem! A lányod vagyok, a saját húsod és véred! Mégis jobban bánsz a mostohatestvéreimmel, mint velem!”

Apja megdermedt. Kezei ökölbe szorultak. Úgy tűnt, mérlegel, de hamarosan így válaszolt: „Miattad hagyott el az anyád. Miattad halt meg a legjobb barátom. Mégis el kellett viselnem, hogy ennyi éven át ebben a falkában tartsalak, mert ezt ígértem az anyádnak – hogy megtartalak, amíg vissza nem tér!”

Tiberius alfa bosszúsan felsóhajtott, majd folytatta: „Anyád megesküdött, hogy visszajön, de sosem tette. Már régen visszatért volna, ha szeretett volna téged, de sosem jött el. Én reménykedtem. Még a múlt hétig is, annak ellenére, hogy újraházasodtam, egy kis részem még mindig reménykedett, de úgy tűnik, a sors máshogy akarta felnyitni a szememet. Nem volt megírva, hogy ebben a falkában maradj. És talán anyád sosem akart visszajönni érted.”

Állkapcsát megfeszítve vicsorgott: „Reginald király parancsára hozzámész Lucius alfához, és ez a te sorsod.”

Apja rácsapta az ajtót, kétségbeesésben hagyva őt.

Holnap egy másik falkába viszik, és egy héten belül férjhez adják a nemzet legkönyörtelenebb Alfájához. Túl fogja élni egyáltalán?

Cressida kisírta a lelkét, dühöt és reménytelenséget érezve.

Apja szavai egész éjjel a fejében jártak. Az anyja elhagyta őt. Ez igaz volt. Arra gondolt: „Az én hibám volt, hogy anyám elment? Tényleg nem is szeretett engem? Ő is azt hitte, hogy el vagyok átkozva?”

Talán igaz volt, mert nyolc év telt el azóta, hogy az anyja eltűnt, és sosem jött vissza érte. Egyetlen szót sem hallott felőle; sem egy levelet, de még csak a szellemének jelenlétét sem érezte. Az anyja elhagyta őt, és ez volt a valóság.

Tudva, hogy apja őt hibáztatja a legjobb barátja haláláért, összeszorította az állkapcsát, és úgy érezte, mintha egy kéz szorítaná össze a szívét. Amióta ez megtörtént, a férfi sosem magyarázta meg neki az okát annak, hogy miért vált egyre hidegebbé. Ez volt az első alkalom, hogy az apja végre beszélt arról a napról, arról a szörnyű napról, ami a borzalmas helyzetét még sokkal rosszabbá tette.

Az orra alatt ezt motyogta: „Miért hárítaná rám a hibát? Hogy lett volna az én hibám? Azt sem tudtam, mi történt Elias bétával! Sosem hitt nekem?”

Cressida nem tudta, meddig sírt azon az éjszakán, de amikor a könnyei elapadtak, erőt vett magán, felkelt, és megpihent az ablak előtt. Felnézett az égre, és megkérdezte a Holdistennőt: „Istennő, elhagytál engem? Miért szolgáltatsz ki egy olyan férfinak, akiről azt mondják, hogy félelmetes és kegyetlen? Ez lenne a sorsom?”