– Vissza kell mennem dolgozni, Mr. Sterling – mondom, próbálva leállítani őt.

– Te nem mész sehova. Még csak most kezdem.

Miért kell ilyet mondania? Hogyan tudnék így ellenállni neki? Ahogy az ajkai birtokba veszik az enyémet, az intenzívebb, mint bármi, amit valaha is éreztem. A tökéletes éjszakánk emlékei elkezdenek újra lejátszódni bennem. Képtelen vagyok küzdeni az ellen a forróság ellen, amit a bensőmben lángra lobbant.

– Megnézzük, mit viselsz a szoknyád alatt? – Miért is kellett ma szoknyát vennem?

A keze a térdemtől felfelé indul, közben húzva magával a szoknyát. Az ujjai mintha tűzből lennének. Úgy érzem, felgyújt. Mivel nem tudja tovább tolni a szoknyámat, letérdel, és annyira hátrahajt, hogy a fenekem az asztal szélére húzza. Beakasztja az ujjait a tangámba, és lassan lehúzza. Az orrához emeli, megszagolja, majd a zsebébe süllyeszti. Tudom, mit csinál, és határozottan nem kellene ezt tennünk, de nem akarom megállítani. Miért juttatja folyton eszembe A szürke ötven árnyalatát?

– Lássuk, milyen az ízed?

Kinyitom a számat, hogy tiltakozzam, de nem jön ki hang a torkomon. Félmosolyra húzódik a szája, és széjjelebb húzza a lábamat. Annyira közel hajol, hogy a feje a lábaim között van.

– Édes méz illatod van. Fogadom, hogy az íze is pont olyan. – Az akcentusa és a szavak, amiket kimond, olyan hatással vannak rám, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban felrobbanok.

Nem ad esélyt arra, hogy bármit is mondjak. A karjaival átöleli mindkét lábamat, és a szájához húz. A számba kell harapnom, mert attól félek, hogy különben a nevét fogom sikítani. A szopása és nyalása közepette már majdnem ott vagyok.

– Hmmm – hümmögi, miközben átlök a peremen.

Lehunyom a szemem, és kiélvezem az orgazmusomat. Létezik, hogy ez az orgazmus jobb, mint az összes többi, amit valaha adott nekem? És Isten a tanúm rá, hogy bőven adott belőlük a tökéletes éjszakánkon. Továbbra is remegésben tartja a lábamat. A feje köré fonom a kezem, próbálva megállítani őt, de ez csak arra bátorítja, hogy folytassa.

– Kérlek – mondom alig hallhatóan.

Elegendő távolságra húzódik hátra ahhoz, hogy ráfújjon, amitől csillagokat látok. Épp amikor azt hiszem, hogy elveszítem az egyensúlyomat, mert képtelen vagyok megtartani magam, feláll, magához szorít és megcsókol. Érzem a saját ízemet az ajkain, és be kell vallanom, hogy isteni ízem van. Ettől csak még jobban akarom őt. Akarom érezni magamban, hogy úgy a magáévá tegyen, mint azon az éjszakán.

– Lássuk, még mindig olyan szűk vagy-e, mint ahogy emlékszem? – kérdezi egy huncut mosollyal. Azt akarom mondani, hogy idegesítenek a kérdései, de csak még jobban megkívánom tőlük. – Talán ugyanúgy megváratlak, ahogy te is megvárattál engem. – Próbálom megtalálni a hangomat, de annyira kábult vagyok az isteni orgazmustól, hogy nem találom a szavakat. Közelebb hajol. – Azt hiszem, mára elég volt. Szedd össze a holmidat, és találkozzunk az előcsarnokban. Mára végeztél – adja ki a parancsot ellentmondást nem tűrően.

– Mr. Sterling – kezdem.

– Mr. Sterling az apám. Tizenöt perc múlva várlak az előcsarnokban – suttogja a fülembe, amitől megborzongok.

– Visszakaphatnám a bugyimat?

– Ezt én megtartom. – Úgy mondja, mintha csak az időjárásról beszélne.

– Nem hagyhatom el az irodáját nélküle.

– Tizenöt perc, az óra ketyeg. – Lesegít az asztaláról, és lehúzza a szoknyámat, miközben végigsimít a lábamon. – Készen állok a második körre. – Gúnyosan mosolyog. Pontosan ezeket a szavakat mondtam neki én is azon az éjszakán.

Egyáltalán nem erre gondoltam korábban, amikor a megbeszélésre készültem.

Harminc perccel korábban…

Már jó néhány órája dolgozom. Lassan minden szám egyformának tűnik. De a megbeszélés kevesebb mint harminc perc múlva kezdődik.

– Megvan minden? – kérdezi Caleb a fülkém előtt állva. Hátborzongató, hogy nem is hallottam odajönni. Bár Caleb amúgy is olyan hátborzongató, amilyen csak lehet egy ember.

– Éppen most nyomtatok ki mindent. Mindjárt indulok a kilencedik emeletre, hogy felhozzam – teszem hozzá, miközben már fel is állok.

– Nagyon kicentized. Ez egy fontos megbeszélés, és nem fogom eltűrni, hogy miatad rossz színben tűnjek fel. – Legszívesebben megmondanám neki, hogy azt ő maga is kiválóan elintézi, de kétlem, hogy ezt értékelné. Inkább veszek egy mély lélegzetet, és lakatot teszek a számra.

– Ott leszek, amilyen hamar csak tudok – mondom neki.

– Komolyan beszélek, Samantha. Nem engedhetjük meg magunknak a hibákat. Az új vezérigazgató tökéletességet vár. A munkád forog kockán.

– Értettem. Most, ha megbocsát, hadd folytassam a munkát – mondom, pár lépésre állva tőle. Nem mozdul, és nagyon illetlenül bámul rám. Szinte már a szemével vetkőztet. – Caleb – kezdem.

– Fenn találkozunk – mondja, és végre elindul.

Fogalmam sincs, mit követtem el, hogy egy olyan főnököt érdemeltem, mint Caleb. Mivel kisvárosi vagyok, és a büfében dolgoztam, olykor meggyűlt a bajom az egyetemista srácokkal, amikor egy átdorbézolt éjszaka után bejöttek reggelizni, de ők soha nem hoztak annyira kényelmetlen helyzetbe, mint Caleb. Vajon direkt csinálja? Harper szerint csak túlreagálom, mert kisvárosi lány vagyok, de egyáltalán nem lehet normális az, amiket mond vagy tesz. Mintha tényleg azt hinné, hogy rendben van, ha ilyen. Egy nyálkás perverz, akitől a legszívesebben távol tartanám magam.

– Miért oly sietősen? – kérdezi Simon, amikor belébotlok.

– El kell hoznom a prezentációkat és a mappákat egy megbeszélésre.

– Kell segítség?

– Nem, köszönöm.

– Biztos vagy benne? – Kedvelem Simont, de mostanában a szokásosnál is barátságosabb.

– Ígérem. Mennem kell.

– Oké. Szólj, ha szükséged van valamire – mondja, és félreáll, hogy el tudjak menni.

Gyorsan a lifthez megyek. Ahogy nem túl türelmesen várakozom, az órámat nézem. Ezt tényleg nagyon kicentiztem. A nyomtatási osztályunk általában elfoglalt, és tíz emelettel lejjebb van onnan, ahol lennem kellene. Szerencsére nem kell sokat várnom a liftre, és teljesen üres.

Amikor leérek az emeletre, és kinyílik a liftajtó, hallom, ahogy az elemzők elég hangosan beszélgetnek. Ebből tudom, hogy a nyomtatás torlódik, és ezt most nem engedhetem meg magamnak. Átfűzöm magam mindenkin, egyenesen a kötészeti állomáshoz, abban bízva, hogy ott vannak az anyagaim.

– Samantha, erre! – hallom meg Maya hangját.

– Szia – köszönök, miközben nem kerüli el a figyelmemet, hogy néhányan forgatják a szemüket.

– A cuccod körülbelül húsz perc múlva lesz kész. Még nyomtatódik. – Az órákra pillantok. Ez pont a megbeszélés kezdetére fog esni.

– Tudok valamiben segíteni? Calebnek a felsővezetéssel van találkozója.

– Bár bízhatnál bennem. Ígérem, olyan gyorsan csinálom, ahogy csak tudom.

– Értékelek mindent, amit értem teszel.

Elmosolyodik, én pedig félreállok. Nincs értelme zargatnom. Attól nem fog gyorsabban haladni. Odasétálok a falhoz, és várok. A zsebembe nyúlok a telefonomért, és rájövök, hogy nincs nálam. Ez nem jó. Ha Caleb küld egy e-mailt, vagy ami még rosszabb, felhív, és én nem veszem fel, sosem fogom hallani a végét. De az sem segít rajtam, ha elhagyom ezt a szintet. Nincs más választásom, mint megvárni, amíg minden elkészül.

Öt perccel a találkozó előtt Maya felhívja magára a figyelmemet.

– Sajnálom – mondja Maya, és minden lehetséges módon bocsánatot kér. A gép leállt, és mindent kézzel kellett csinálnia.

– Köszönöm. Jövök neked eggyel – mondom, majd felkapom az összes mappát és dossziét.

– Sok szerencsét! – mondja, miközben távozom.

Biztos vagyok benne, hogy ki fognak rúgni, tekintve, hogy a megbeszélésnek már el kellett volna kezdődnie. A lifthez rohanok, és várom. Miért van az, hogy amikor az ember siet, minden olyan lassan történik? Egy örökkévalóságnak tűnő idő után megérkezik a lift, és beszállok. És persze – mivel az élet szívás – minden emeleten megáll.

– Ugye most szórakoztok velem? – mondom magam elé, mire a liftben néhány ember úgy néz rám, mintha őrült lennék.

Végre megérkezem a megfelelő szintre, odamegyek a recepcióshoz, aki útbaigazít, hova kell mennem. Megköszönöm, majd elindulok, miközben próbálom egyensúlyozni az összes dolgot a kezemben, és igyekszem elkerülni, hogy bárkibe vagy bármibe beleütközzek. Ahogy közeledem, végre meglátom az ajtót, amin be kell mennem. Valakinek az árnyékát látom, aki épp kinyitja nekem az ajtót. Nem is lehetnék hálásabb. Nem akarok bekopogni az ajtón. De a két bal lábammal egyenesen beleütközöm az ajtót tartó személybe.

A megismerkedésünk első éjszakája óta minden áldott éjjel az ő hangjáról álmodom. Azt hiszem, ő is felismerte ezt, mert úgy néz rám, mintha fel akarna falni. Hirtelen úgy kezd beszélni hozzám, mintha csak tegnap este lettünk volna együtt. Ő olyan nyugodt és összeszedett. Én viszont teljesen szétesem. Ilyet akkor sem lehetne kitalálni, ha akarnék.

Nem tudom, mi üt belém, de veszek egy mély lélegzetet, megigazítom a szoknyámat, és elhagyom az irodáját, majd a lift felé indulok. Úgy érzem, mindenki engem néz, de ezzel nem törődhetek. Csak arra tudok gondolni, hogy Alistair mindazt teszi velem, amit a megismerkedésünk első éjszakáján tett. Jó ég, teljesen elment az eszem. Azt akarom, hogy a főnököm főnökének a főnöke ismét a magáévá tegyen.