Hangos hangokat hallottam a szobámon kívül, valaki úgy sikoltozott, mint a fába szorult féreg. Tényleg nem akarom tudni, ki az.

A mamával elköltött finom ebéd után visszamentem a szobámba. Az ebéd alatt anya úgy tűnt, mintha máshol járna. Mintha szomorú lenne valami miatt. Történeteket meséltem neki az akadémiáról, valamint Lilianáról és Chiaráról.

Amikor megkérdeztem, mi teszi ilyen szórakozottá vagy szomorúvá, elmosolyodott, és eltussolta a dolgot. Egyszerűen az volt az érzésem, hogy valami az apámmal kapcsolatos. Megint megcsalta? Vagy rosszul bánt vele? Semmit sem volt hajlandó elmondani nekem.

Az én családomban teljesen normális, hogy a férfiaknak szeretőik vannak. Sőt, el is várják.

Egyszer tizenkét éves koromban, amikor a mamámat kerestem, nem találtam a hálószobájában, ahol a legszívesebben tartózkodik, sem pedig a földszinti könyvtárban, így úgy döntöttem, hogy megkérdezem Apát. Rányitottam őt egy másik nővel a dolgozószobájában; a ruha, amit a nő viselt, cseléd egyenruhának tűnt.

Később aznap elmondtam az anyámnak, hogy mit láttam. Ő egyszerűen elmosolyodott, és azt mondta, ez segít apámnak ellazulni.

Most, hogy belegondolok, a mama a legkevésbé sem tűnt meglepettnek vagy akár szomorúnak. Zavarta, de sosem volt szomorú.

Szóval, Isten ments, hogy a családból házasodjak.

Úgy döntöttem, megnézem, mi a fene folyik itt, kikeltem az ágyból, belebújtam a papucsomba, és lesétáltam a lépcsőn.

Mit is szoktak mondani? A kíváncsiság megölte a macskát. Nos, az én esetemben a kíváncsiság megölte Torit.

A lábam a lépcsőn tapogatózott, miközben az első emeleti nappali felé sétáltam.

Itt a hangok annyira hangosak voltak.

Ahogy ráléptem a legalsó lépcsőfokra, valami elszállt a Fejem mellett, és a falhoz csapódott. Tizenkét darabra tört.

Ez egy telefon volt?

„Mi a fene, Apa!!!” – visított egy magas hang, amit egy újabb üvegtárgy törésének hangja követett.

Most már a nappaliban két szőke alakot látok állni a szoba közepén.

Caterina és az ő egyformán ördögi anyja.

„Nekem kellene férjhez mennem, nem annak a kurvának!” – ordította Caterina.

Kit hív Rina kurvának? Ezt a nevet általában nekem szokták fenntartani.

Nem tudom, hogy úszhatja meg, hogy így beszéljen, különösen az apja előtt.

„Idősebb vagyok, mint ő. Az a semmirekellő! Nem mehet férjhez előttem! Ez sértés a becsületemre és a női büszkeségemre nézve!” – kiáltotta Katerina, és toppantott a lábával. Nos, ez is egy újdonság.

„Neked? Büszkeséged? Rina, komolyan?” – gúnyolódott Carmine. Ha közelebb lennék hozzá, kértem volna egy pacsit. Épp ugyanezt gondoltam.

„Mi folyik itt?” – kérdezte valaki a hátam mögül, és felnyikkantottam, amikor megfordulva megláttam az apámat.

„Vittoria” – mondta színtelen hangon.

Az apám jóképű férfi, jó kondiban van a negyvenes évei közepén. Világosbarna, rövidre nyírt haj, ahonnan én állok, látom, hogy több ősz haja van, mint régen, púderezve a halántékát. Éles, barna szemei, amitől mindig úgy éreztem magam, mintha ostorral csaptak volna meg, még most is engem vizslatnak.

Azt gondolná az ember, hogy egy kicsit is örülni fog nekem, miután majdnem három éve nem látott.

Kiskoromban mindig a kedvében akartam járni. Segítettem anyának elkészíteni a vacsorát, és igyekeztem jól teljesíteni a tanulmányaimban, hogy legalább egyszer rám mosolyogjon, de sosem tette. Mindig könyörögtem a figyelméért, de ő csak ennyit mondott, és szó szerint idézem: »Menj, és zavard az anyádat, Vittoria.« Ez összetörte a kis szívemet. De most már hozzászoktam.

„Apa” – válaszoltam ugyanolyan színtelen hangon.

Az anyám ott állt mellette.

„Te hülye Ribanc!” – Gyorsan megfordultam, és láttam, hogy Caterina felém tart, de az anyja, Silvia néni feltartóztatta.

„Nem most, kedvesem” – mondja Silvia néném.

„Szia, Rina” – köszönök egy halvány mosollyal, miközben a tekintetemmel végigpásztázom a szobát.

A szoba végében ült Marcello, Rina apja, a nagybátyám, a megszokott fekete öltönyében, fehér ingben és fekete nyakkendőben. Nem hiszem, hogy tizenhét éves életem során valaha is láttam volna őt másban, mint öltönyben. Bocsánat, tizennyolc, tulajdonképpen. Folyton elfelejtem, hogy nemrég töltöttem be a tizennyolcat.

A kanapé másik végén ül a fia, Carmine, Rina öccse, és a kedvenc unokatestvérem.

„Fel mered emelni rám a kezedet” – a tekintetemet visszakaptam Rinára, aki most a tökéletesen manikűrözött körmével mutogatott rám. Mindenki felém fordult.

Oké, azon gondolkodtam, hogyan húzhatnám ki magam ebből. Tudtam, hogy nem hagyja annyiban.

A Maffiában egy nálad rangban vagy korban feljebb állót megütni egyszerűen... helytelen. Valójában sosem csinálják, egyáltalán nem.

Ezért bánt ő és az anyja, Silvia olyan rosszul velem és az anyámmal, és úszták meg mindig.

Arra gondoltam, eljátszom a tudatlant, és úgy teszek, mintha őrült lenne.

„Miről beszélsz? Épp most érkeztem” – mondtam azzal a fajta értetlenséggel az arcomon, amit olyankor használok, amikor takarodó után osonok vissza a kollégiumba, és a biztonságiak elkapnak.

Kizárt, hogy beismerjem, megütöttem az unokatestvéremet. Nemcsak a tiszteletlenségért kapnék büntetést, hanem meg kellene magyaráznom, miért voltam abban a bizonyos éjszakai klubban.

„Ne merészelj hülyének tettetni magad, láttalak egy klubban két éjszakával ezelőtt!” – csattant fel, dobbantva a lábával, amin majdnem elnevettem magam. Igazán érett. Olyan nevetségesen nézett ki sárga nyári ruhájában és piros magassarkú papucsában.

„Egy éjszakai klubban? Egy éjszakai klubban voltál?” – hápogtam meglepetést színlelve. Hűha, mikor lettem ennyire meggyőző hazudozó?

„Egy éjszakai klubban voltál?” – kérdezte Marcello halálos hangon. Most mindenki Caterinára nézett.

„Mm n-nem, term-természetesen nem, Apa” – dadogta, felismerve a hibáját.

Küzdöttem a mosoly ellen, ami az ajkamat húzta, vigyorognék, ha ez nem árulna el.

„Ne merészelj hazudni nekem, Caterina, mit mondtam a kurválkodásról?” – meredt rá Marcello.

Bajba akart keverni engem. Most a kocka megfordult.

„Ennek a ribancnak a hibája” – mutatott rám.

„Hogy lenne ez az én hibám?” – kérdeztem.

„Ennél fontosabb dolgunk is van, Marcello, fegyelmezd meg a lányodat később” – mondta Apa mögülem, miközben a kanapé felé sétált, hogy helyet foglaljon. Anya követte, és engem is magával húzott. Odaültetett maga mellé a kanapéra.

Undorodó hangot ad ki a hajam állapota láttán, majd végighúzza az ujjait az arcom körül lógó tincseken. Ez hiányzott, az aggodalmaskodása miattam. És én úgy teszek, mintha zavarna.

„Hajápolásra van szükséged, drágám” – mondta, amikor végre elütöttem az ujjait.

„Hé, Tori, jól nézel ki” – mondta Carmine. Ő mindig kedves volt velem, ellentétben az anyjával és a nővérével.

„Köszönöm, Carmine” – mosolyogtam.

„Vittoria?” Felnéztem Marcellóra, amikor megszólított.

Rámosolyogtam. Nem igazán tudtam, mit mondjak.

Mindenki egy pillanatra elcsendesedett. Kínos volt... Igazán.

„Hogy haladnak a tanulmányaid?” – kérdezte Marcello. Láttam rajta, hogy küzd, mit is mondjon. Marcello nem sokat beszélt velem, szó szerint meg tudnám számolni, hányszor szólt hozzám, pedig születésem óta egy házban éltünk.

„Jól, uram” – válaszoltam.

„Az jó” – mondja egy pillanattal később, fekete haja hátrafésülve.

Visszatértünk a kínos csendhez, és amikor már nem bírtam tovább, kiböktem: „Na, ki megy férjhez?” – kérdezem, ezzel is témát akarván váltani.

Mindenki rám szegezte a tekintetét. Miért nézett rám mindenki?

„Mondjam el neki én, vagy ki akarja megtenni a megtiszteltetést?” – gúnyolódott Rina.

Mi baja van? Mármint a pofonon kívül, de azt megérdemelte.

„Mit mondjatok el?” – nézek körbe.

„Férjhez mész, Tori. Az, aki férjhez megy, te vagy” – mondta Carmine.

Lefagytam. Egy nevetés szökött ki az ajkamon.

„Ez vicc volt, ugye?” – kérdeztem vékony hangon, amikor a többiek nem csatlakoztak hozzám.

Senki sem szólt semmit.

Hazudnak. Muszáj nekik.

„Anya?” – mondtam, az anyámra nézve, és felálltam a kanapéról.

„Annyira sajnálom, kicsim” – válaszolta, szemei könnyektől csillogtak.

„Kérlek, mondd, hogy ez hazugság” – könyörgök.

„Mind hazudtok!” – kiáltottam.

Most már könnyek csordultak végig az arcomon.

„Nagyon sajnálom, Tori–”

„EZ ŐRÜLTSÉG, ANYA! Őrültség! Mind megőrültetek!!!” – ordítottam.

„Ne beszélj így az anyáddal–” kezdte Apa, de én félbeszakítottam.

„Nem érdekel. Ez hülyeség. Nem megyek férjhez! Halljátok?” – köptem a szavakat.

Mama már sírt. Marcello unottnak tűnt, Apa dühös volt, Carmine arca kifejezéstelen. Rina és az anyja úgy tűnt, élvezik ezt, persze, hogy élvezik.

„Vigyázni fogsz a nyelvedre, Vittoria” – mondta Apa.

„Épp csak most jöttem haza, miért küldtök el megint?” – sírtam. Nem várom meg a válaszukat. Megfordulok, elsétálok, és a szobámba futok.

Ez nem történhet meg. Egyszerűen nem.

Nem megyek férjhez.