Csütörtök este volt, és Vicky a szemét forgatta Emmára, aki izgatottan kuncogva méregette magát a pult mögötti tükörben. Miután megbizonyosodott róla, hogy a haja és a sminkje is kifogástalan, bepattogott a „The Red Lady” belső termébe. A „The Red Lady” az átlagnál jobb bár volt, noha a város züllöttebb negyedében helyezkedett el. A belső teret sötét fa, mély színű, gazdag szövetek és sárgaréz részletek uralták. Egy speakeasy romantizált elképzelésének tökéletes megtestesülése volt. És egyelőre itt dolgozott Vicky. Legtöbbször jó munkahelynek bizonyult. Rachel Monroe, a tulajdonosnő gondoskodott róla, hogy a bárban dolgozó lányokat ne zaklassák a vendégek. Hacsak ők maguk nem akarták. Tisztességes órabért fizetett, és a legtöbb este annyi borravalót lehetett összeszedni, ami egy menedzseri fizetéssel is felért. Az egyenruha, bár szexi volt és némiképp anyaghiányos, közel sem volt olyan vészes, mint más helyeken. A rövid, puffos ujjú selyemblúz kifejezetten elegáns lett volna, ha a mélyen dekoltált nyakkivágás nem mutat meg többet Vicky melleiből, mint bármelyik másik ruhadarabja. A kis fekete ceruzaszoknya rövid volt, de eltakarta a fenekét, feltéve, hogy nem hajolt előre csípőből. A vékony, fekete nejlonharisnya és a fekete körömcipő tette teljessé az összképet. Szexi, de ízléses. Az ok, amiért Emma a belső terem felé szökdécselt, a szokásos csütörtöki találkozó volt, amely épp csak elkezdődött. Egy csoportnyi férfi – mind szívdöglesztően jóképű – minden csütörtökön a belső teremben gyűlt össze. A pletykák szerint a maffia tagjai voltak, és semleges területen találkoztak. Mások szerint kémek voltak, akik titkokkal üzleteltek. Bárkik is voltak, az a lány, aki kiszolgálta őket, mindig vaskos borravalót kapott. Emiatt a lányok szinte verekedtek azért, hogy ki legyen a szerencsés. Mivel a férfiaknak nyilvánvalóan volt pénzük, a lányok másodlagos célja az volt, hogy valamelyiküket megfogják maguknak pasinak, vagy sugar daddynek. Vicky semmit sem akart a csütörtöki klubtól. Nem hiányzott az életébe egy csapat sötét és merengő férfi. És végképp nem hiányzott neki, hogy belekeveredjen valami illegális szarba. Vicky több mint boldogan, harc nélkül átengedte Emmának a kiszolgálásukat. Eközben Vicky a többi vendéggel foglalkozott. A csütörtökök nem voltak túl forgalmasak; volt néhány törzsvendég és egy-két új arc. Vicky besegített Rachelnek, aki a pult mögött állt. Épp a tiszta poharakat pakolta el, amikor Emma kirohant a belső teremből; könnyek csorogtak az arcán, tönkretéve a tökéletes sminket. Zokogott, Vicky és Rachel pedig azonnal odasiettek hozzá, és betessékelték a pult mögé.

– Mi történt? Mit csináltak veled? – kérdezte Rachel, és végignézett a síró Emmán, sérüléseket keresve.

– Gyűlölöm. Nem tudok oda visszamenni, kérlek, ne kényszeríts! – zokogta Emma.

– Kicsoda? Hozzád ért? Ha igen, ráküldöm Marcust, hogy intézze el – mondta Rachel sötét hangon. Marcus volt aznap este az ajtónálló. A klasszikus kidobó megtestesítője volt: akkora, mint egy ház, izmai pedig azzal fenyegettek, hogy szétszakítják a túl szűk inget, amit viselt. Arcán mindig sötét ábrázat ült, és a jobb arcán végighúzódó, csúnya sebhellyel együtt igazán ijesztő látványt nyújtott. Valójában kedves ember volt, csak nem sokat beszélt. De amikor mégis, azt azért tette, hogy tudassa az egyik vendéggel, hogy bajban van, vagy hogy valami kedveset mondjon a bárban dolgozó lányoknak. Vicky mindig biztonságban érezte magát azokon az estéken, amikor Marcus dolgozott.

– Nem – panaszkodott Emma. – Azt mondta, hájasak a combjaim, és ne flörtöljek, mert úgy nézek ki, mint egy szorulásos disznó – sírta. Vicky felsóhajtott, és átnyújtott Emmának egy tiszta rongyot, hogy letörölje az arcát. Rachel töltött neki kétujjnyi tequilát, és megitatta vele.

– Vastagabb bőrt kell növesztened, drágám – mondta Rachel Emmának. – Menj, mosd meg az arcod, és szedd össze magad, aztán segíthetsz nekem itt kint. Tudom, hogy nem akarsz a belső teremben dolgozni, Vicky, de ez van, peched van. Emma, legalább az italrendeléseket felvetted? – Emma bólintott, és átadta a noteszét, miközben a mosdó felé menekült. – Sajnálom – mondta Rachel Vickynek. Vicky megvonta a vállát. Egyetlen estét ki tud bírni, különösen, ha a borravaló tényleg olyan jó, mint ahogy mindenki mondta. Rachel az Emma noteszén lévő firkák alapján elkezdte megpakolni a tálcát, és mielőtt Vicky feleszmélt volna, már a belső terem felé tartott. A szoba félhomályos volt. A terem közepén lévő kerek asztalnál hat férfi ült, és kártyáztak. Mindannyian felnéztek rá, amikor belépett, a legtöbben gúnyos félmosollyal. Vicky rájött: tudják, hogy ők űzték el Emmát, és valószínűleg most vele is ugyanezt fogják megpróbálni. Nos, megpróbálhatják, de kudarcot fognak vallani. Végignézett a tálcáján lévő italokon, majd az asztal körül ülő férfiakon. Már egészen pontosan ki tudta következtetni, ki mit iszik a bárban. A három whiskyt könnyedén letette három férfi elé, akárcsak a sört. Senki sem tiltakozott. Lenyézett a tálcájára, és egy Old Fashioned-t talált, majd megtorpant – az ott egy Cosmopolitan? Rachel talán hibázott? A két megmaradt férfira nézett. Az egyik egy vele egykorú, barna hajú férfi volt, jóképű, arcán kegyetlen félmosollyal. El tudta képzelni róla, hogy az Old Fashioned-t rendelte, hogy lenyűgözzön másokat. A tekintetét az utolsó férfira vitte, és a gyomra görcsbe rándult. Bassza meg, rohadt dögös volt. Szőke haja úgy volt beállítva, mintha egyáltalán nem foglalkozott volna vele, jégkék szemei feszülten figyelték a lányt. Ahogy a sötét öltöny rásimult a testére, Vicky sejteni vélte, hogy elég jó formában lehet alatta. Kizárt, hogy egy ilyen férfi Cosmopolitant rendeljen. Letette a rózsaszín italt a barna hajú férfi elé, az utolsót pedig Mr. Jégkék Szem elé.

– Parancsolnak még valamit, uraim? Esetleg valami harapnivalót? – kérdezte.

– Mi történt a csinos kis barátnőddel? Nekem tetszett – mondta Mr. Cosmopolitan. Vicky ekkor már tudta, hogy ő volt az, aki megríkatta Emmát.

– Megkértem, hogy cseréljünk – mondta Vicky, arcára fagyasztva a profi mosolyt; már a vérébe ivódott, hogy munka közben mindig mosolyogjon.

– Nem hiszem, hogy láttalak már itt korábban, babababa. Új vagy? – kérdezte egy férfi, aki elég idős volt ahhoz, hogy az apja lehessen, és vigyorogva méregette.

– Nem, csak eddig még nem volt szerencsém csütörtök esténként önöket kiszolgálni. Ezért kértem meg a barátnőmet, hogy cseréljünk – mondta nekik Vicky.

– Örülök, hogy így tettél, jó lesz valami ilyen ínycsiklandón legeltetni a szemem az este folyamán – mondta a férfi. Vicky nem tehetett róla, de az egyik szemöldöke felszaladt. Mit gondol ez az ember, hogy még mindig az ötvenes években élünk?

– Ez igazán kedves – mondta, és megfordult, hogy kimenjen.

– Még ne menj el. Gyere, ülj az ölembe, és hozz nekem szerencsét – szólt egy hang. Mennyei hang volt, erős, sötét és telt, egy csipetnyi rekedtséggel. Olyan dolgokat művelt Vickyvel, amire egyetlen hangnak sem szabadna képesnek lennie. Megfordult, és meglátta a gúnyos mosolyt Mr. Jégkék Szem arcán.

– Biztos benne, hogy szerencsét hoznék önnek? – kérdezte.

– Könyörülj meg a barátunkon. Vidar egész este csak veszít. Nem mintha ronthatnál a helyzetén – mondta Mr. Cosmopolitan. Vickynek nem volt udvarias kiútja. Ügyelt rá, hogy a mosolya a helyén maradjon, miközben Vidar felé sétált. Különös név – gondolta, miközben a férfi megragadta, és az ölébe húzta. Csodálatos illata van – futott át Vicky agyán, mielőtt leállíthatta volna magát. Vissza kellett rántania az elméjét a valóságba.

– Hogy hívnak? Vagy hívjalak csak felszolgálónak? – kérdezte Vidar.

– Akár úgy is hívhat, de sokkal valószínűbb, hogy figyelek önre, ha Vickynek szólít – felelte. Úgy látta, a férfi ajka megrezdül, mintha mosolyogni akarna. De ehelyett csak morgott egyet. Egyik karjával átkarolta a lány derekát, hogy a helyén tartsa, miközben a másik kezével kártyázott. Vicky még sosem látta ezt a játékot, és fogalma sem volt a szabályokról.

– A Vicky nem egy kicsit régimódi? A nagyanyámra emlékeztet – kérdezte Mr. Ötvenes Évek.

– Ez a nevem, és határozottan nem az ön nagyanyja vagyok – mondta Vicky. Az asztal körül halk kuncogás futott végig.

– Ezt mondhatod még egyszer – jegyezte meg a Vidar mellett ülő férfi. Végigmérte a lány testét, és a tekintete megakadt a mellein. Vicky legszívesebben forgatta volna a szemét, de inkább a figyelmen kívül hagyás mellett döntött. A játék folytatódott. Vicky nem értette a szabályokat, de úgy tűnt, mintha két, háromfős csapatban játszanának. És úgy tűnt, Vidar csapata nyerésre áll. Három egymást követő győzelem után Vidar és a csapattársai nevetve ugratták a többieket az asztalnál.

– Úgy tűnik, te egy igazi szerencsehozó talizmán vagy, Vicky. Gyere, ülj az én ölembe – mondta Mr. Cosmopolitan, és úgy veregette meg a combját, mintha a lány valami átkozott kutya lenne. Vidar keze egy pillanatra szorosabbra fogta a lány csípőjét, aztán elengedte.

– Kész felüdülés lenne. Lehet, hogy szerencsét hoz, de eléggé súlyos darab – mondta Vidar a többieknek, mire ismét felnevettek. Kibaszott idióta – gondolta Vicky. Szándékosan jobban ringatva a csípőjét sétált körbe az asztalnál. Ha a férfi gúnyt akar űzni belőle, és megpróbálja elérni, hogy rosszul érezze magát, hát megmutatja neki, miről marad le. – Mielőtt elkezdjük a következő kört, kérek egy új italt – tette hozzá Vidar. Vicky épp azelőtt állt meg, hogy ráült volna a másik férfi ölére. Már a gondolattól is viszketett a bőre, hogy az ölébe üljön, de próbálta nem kimutatni. Most viszont volt egy ürügye, hogy miért ne tegye.

– Természetesen, ugyanazt, mint az előbb? – kérdezte.

– Igen.

– És mindenki más? – kérdezte Vicky. Mindannyian rendeltek még egy kört ugyanazokból az italokból, Vicky pedig elindult a pult felé. Rachel méregetni kezdte, ahogy odasétált hozzá.

– Minden rendben megy? – kérdezte Rachel. Vicky megvonta a vállát.

– Mindegyik egy seggfej, de nem tudok mit csinálni. Nem én vagyok a kibaszott anyjuk – mondta. Kihasználta azt a percet, amíg Rachel elkészítette az italokat, hogy vegyen egy mély levegőt és lenyugodjon. Azt mondogatta magának, koncentráljon arra, hogy ne veszítse el a türelmét. Egyetlen vendéget sem jó kioktatni vagy kiabálni vele, mert az valószínűleg a kirúgásához vezetne. Ha ezt egy szobányi maffiózóval teszi, az életéért is aggódhatna.

– Emma megnyugodott. Akarod, hogy őt küldjem be? – kérdezte Rachel.

– Nem. De köszönöm az ajánlatot. Meg tudom csinálni. Ez csak egyetlen este az életemből. Túl tudom élni – mondta Vicky mosolyogva, és még kacsintott is egyet Rachelnek, miközben egy tálcányi itallal indult vissza a belső terembe. Biztos kézzel osztotta ki őket, és remélte, hogy mindenki megfeledkezett arról, hogy Mr. Cosmopolitan ölébe kellene ülnie.