A kártyajáték javában zajlott, és mivel senki sem figyelt rá, Vicky megfordult, hogy kimenjen.

– Hová mész? Szükségem van egy kis szerencsére – szólt utána Mr. Cosmopolitan. Vicky megfordult, és rámosolygott, miközben odasétált hozzá. A férfi újra megveregette az ölet, Vicky pedig helyet foglalt rajta, bár legszívesebben visszautasította volna. Tudta, hogy megtehetné. Rachel soha nem kényszerítené őket olyasmire, ami kényelmetlen számukra. De ha már ki kell szolgálnia ezeket a férfiakat, akkor gondoskodni fog róla, hogy a lehető legnagyobb borravalót zsebelje be belőle. Hacsak nem teszik rá a kezüket – ha megpróbálják, meg fogják bánni. Csak a kártyajátékról beszélgettek.

– Vicky, ez minek a rövidítése? Csak nem a nyilvánvaló Victoriáé? – kérdezte a Mr. Cosmopolitan jobbján ülő férfi. Úgy festett, mintha teljesen otthon érezné magát a bár díszletei között, mint egy régi vágású maffiafőnök. Barna szemei Vicky megítélése szerint vidámságtól csillogtak, fekete haja pedig hátra volt fésülve.

– Ki mondta, hogy ez valaminek a rövidítése? Lehet, hogy csak ez a név, amit a szüleim adtak – felelte.

– Tudom, hogy egy olyan okos lány, mint te, nem használna hamis becenevet, hacsak nem a valódit rejtegeti – kuncogott a férfi. – Veronica? – kérdezte. Vicky megremegette az orrát.

– Nem, hála istennek, nem – mondta, amivel majdnem minden férfiból kuncogást váltott ki. Mindenkiből, kivéve Vidart. Ő csak bámult rá, amikor épp nem a kártyáit nézte.

– Valerie? – kérdezte a férfi, aki megragadt az ötvenes években.

– Nem, az talán még rosszabb lenne – felelte Vicky. Miközben a férfiak kártyáztak, folyamatosan próbálták kitalálni a nevét. Senki sem találta el. Vidar még mindig nem vett részt a találgatásban, de folyamatosan figyelte, amitől a lány idegesebb lett, mint Mr. Cosmopolitantól. Miután újabb három játék lement, és kihirdették a nyertes csapatot, ezúttal is Vidar volt a győztes oldalon, míg Mr. Cosmopolitan nem. Vicky felállt Mr. Cosmopolitan öléből, noha a férfi tiltakozott.

– Uraim, kérnek még italt? Valami ételt? – kérdezte. Újabb kört rendeltek ugyanazokból az italokból, és amikor Vicky kihozta, Mr. Ötvenes Évek megpróbált rácsapni a fenekére, de elvétette. Vicky túlságosan is ügyessé vált az ilyesmik elkerülésében, amióta a bárban dolgozott.

– Ideje az üzletről beszélnünk. Kopj le – mondta Vidar.

– Gyere vissza egy óra múlva egy újabb kör itallal – mondta a Mr. Cosmopolitan és Vidar között ülő férfi.

– Igen uram. – Vicky sietve a bár felé vette az irányt, örülve, hogy egy kis szünetet tarthat a feszült hangulatú hátsó szobából.

– Ilyen hamar visszajöttél? – kérdezte Rachel.

– Úgy döntöttek, hogy az üzletről beszélnek, így egy órára elbocsátottak – mondta neki Vicky.

– Tarts szünetet, amíg lehet. Szokatlanul sok időt követeltek tőled – mondta a főnöke, Vicky pedig hálásan felkapott egy doboz kólát, és visszament a személyzeti pihenőbe. Kivette a telefonját a szekrényéből, és lerogyott a kanapéra. Tizenhat nem fogadott hívás egy letiltott számról. Vickynek meg sem kellett néznie, hogy tudja, ki hívta. Azért mégis megtette, mert miért is ne kínozná magát egy kicsit? „Apa” – állt a híváslistán, és volt pár hívás „Rose”-tól is. Vicky nem ringatta magát abba az illúzióba, hogy a mostohaanyja próbálta hívni. Sokkal valószínűbb, hogy az apja rájött, letiltotta őt, és a felesége telefonjáról próbálkozott. Felsóhajtott, kikapcsolta a telefont, és belekortyolt a kólájába. Tíz perc után úgy döntött, nem fogja tudni csak úgy lerázni magáról azt a rosszkedvet, amit a hívások okoztak. Kiitta a maradékot a dobozból, és arra jutott, hogy a legjobb figyelemelterelés a munka lesz. Majdnem egy órán át segített Emmának kiszolgálni a vendégeket. Kaptak egyet abból a ritka turistafajtából, akik néha hallanak a bárról, és úgy döntenek, eljönnek megnézni. A pár leült Vicky egyik asztalához, ő pedig azzal szórakoztatta magát, hogy beszélgetett velük, miközben ők próbálták befogadni a bár hangulatát, és átnézték az itallapot. Végül olyan italokat rendeltek, amikről Vicky biztosra vette, hogy nem fognak ízleni nekik. De legalább megtapasztalhatták a hely atmoszféráját, így lehet, hogy nekik mégis megérte. Ahogy átadta a rendelést Rachelnek, a főnöke egy italokkal teli tálcát nyújtott át neki. Vicky rájött, hogy ezek a belső terembe szánt italok. Letelt az egy óra. Elvette a tálcát, és elindult vissza, tudva, hogy Emma az ő asztalait is ellátja. Kopogott a csukott ajtón, és várt, amíg meg nem hallotta a „Szabad” szót a túloldalról.

– Meghoztam az italokat, ahogy kérték – mondta, miközben kiosztotta őket. Kapott néhány mogorva „köszönömöt”. Mr. Cosmopolitan megpróbált benyúlni a szoknyája alá. Vicky gyorsan elütötte a kezét, és már épp megfordult volna, hogy kiosztja, amikor a mellette ülő férfi rácsapott a tarkójára.

– Ne legyél ilyen kibaszott faragatlan, Arthur – mondta a férfi. Mr. Cosmopolitan, akit ezek szerint Arthurnak hívtak, dühösen meredt a másik férfira.

– Bocsánatot kérek a… barátaim nevében – mondta a férfi, aki mintha az ötvenes évekből lépett volna elő, alaposan meglepve Vickyt.

– Köszönöm, de semmi szükség rá – felelte a lány. – Hozhatok még valamit? – kérdezte, hogy témát váltson.

– Azt hiszem, készen állunk vacsorázni – mondta Vidar. A többiek bólintottak. Egyértelmű volt, hogy törzsvendégek, mert nem kértek étlapot, hanem fejből rendeltek.

– Körülbelül húsz perc múlva visszajövök az étellel – mondta nekik Vicky, majd elment, hogy leadja a rendelést a konyhán. Végignézett a báron, és úgy döntött, Emma egyedül is boldogul vele. Miközben arra várt, hogy az étel elkészüljön, a konyha egyik sarkának támaszkodva figyelte, ahogy Clara, a legjobb barátnője és a bár szakácsa a varázslatát végzi. Clara volt az oka annak, hogy Vicky egyáltalán elkezdett itt dolgozni. Először meggyőzte Vickyt, hogy adjon neki egy esélyt, aztán meggyőzte Rachelt, hogy a bár tönkremegy, ha Vicky nem dolgozik ott.

– Nehéz este? – kérdezte Clara.

– Nem igazán, csak egy kicsit nyomottnak érzem magam – felelte Vicky.

– Segíthetünk valamiben? – kérdezte Nolan. Nolan volt Clara kuktája. Mindent megcsinált, amit csak a lány kért tőle. Így próbálta megvetni a lábát az éttermi szakmában, anélkül, hogy szakácsiskolába járt volna. Aranyos srác volt, és Vicky tudta, hogy bejön neki. De túl fiatal volt hozzá, és túl tapasztalatlan. Clara Vickyre nézett, és a szemét forgatta Nolan megjegyzésén.

– Nem, minden rendben. De köszönöm, Nolan – mondta neki Vicky.

– Szólj nyugodtan, ha mégis – felelte a fiú.

– Hogy van Zoe? – kérdezte Vicky a barátnőjétől. Zoe volt Clara se veled, se nélküled barátnője. Clara a homlokát ráncolta.

– Jelenleg nem áll szóba velem – mondta Clara, miközben elkezdte tálalni az ételt.

– Mi a baj most? – kérdezte Vicky.

– A régi nóta. Megint meg van győződve róla, hogy viszonyom van veled.

– Sajnálom. Akarod, hogy hátralépjek egy kicsit, amíg rendezitek a dolgokat? – ajánlotta fel Vicky.

– Szó sem lehet róla, csajszi. Ha nem látja be, hogy csak barátok vagyunk, és már akkor is azok voltunk, amikor még mindketten pelenkát hordtunk, akkor az az ő problémája. Nem az enyém, és végképp nem a tiéd – mondta Clara. – Tessék, szükséged van Nolanre, hogy segítsen kivinni az egészet? – kérdezte Clara, miközben az utolsó simításokat végezte a tálaláson.

– Igen, kérlek, ha nem bánod, Nolan? – mondta Vicky.

– Egyáltalán nem. Én viszem a nagy tálcát – felelte a fiú.

– Felvágós – ugratta Clara, és kacsintott egyet Vickynek.

– Köszönöm, Nolan – mondta Vicky, és felvette a másik tálcát. A hátsó szobához sétáltak, a lány újra kopogott, és beszéltek nekik, hogy menjenek be. – Meghoztam az ételt, uraim – mondta a férfiaknak, ahogy belépett, nyomában Nolannel.

– Farkaséhes vagyok. Napok óta vártam a chiliburgerre – mondta az ötvenes évekből szalajtott férfi. Összedörzsölte a tenyerét, amint Vicky letette elé a rendelését.

– Egész héten nyitva vagyunk, ha a sóvárgása túl súlyossá válna – mondta neki Vicky mosolyogva.

– Ezt ne mondd neki! Oscar sosem megy el innen, ha rájön, hogy minden nap ehet chiliburgert – viccelődött az öregúr.

– Ó, fogd már be, Julian – mondta Oscar, mielőtt rátámadt volna a chiliburgerre.

– És ki ez a bájos segítőd? – kérdezte Julian, miközben Vicky befejezte a saját tálcájáról az ételek kiosztását, és átvette a tányérokat Nolantől.

– Ő itt Nolan. A szakácsunk asszisztense. Szükségem volt egy kis izomra, úgyhogy kölcsönkértem az övét – mondta Vicky.

– Üdvözlöm, Nolan! Gondolom, ismeri a mi elragadó Vickynket? – mondta Julian, a fiúra szegezve a tekintetét. Vicky látta, hogy Nolan elpirul a feszült tekintet alatt, és vissza kellett fognia egy kuncogást.

– G-gondolom – hebegte Nolan, miközben Vicky letette az ételt Vidar elé. A férfi őt figyelte.

– Akkor talán tud nekünk segíteni. Próbáltuk kitalálni Vicky igazi nevét, de eddig nem jártunk sikerrel. Tudja az igazi nevét? – kérdezte Julian, még mindig Nolanre fókuszálva.

– Nem, sajnálom – felelte Nolan.

– Kár – mondta Julian, és a figyelmét az ételére terelte. Vicky letette az utolsó tányért is.

– Hagyjuk önöket nyugodtan enni. Szükségük van még valamire? – kérdezte Vicky.

– Nem, köszönjük, babám – mondta Oscar. Vicky úgy érezte, ezúttal nem sértődött meg annyira a becenéven.

– Később még benézek önökhöz. Ha addig is szükségük lenne rám, csak használják a gombot – mondta, és a falon lévő, ajtócsengőre hasonlító gombra mutatott. Egyenesen a pult mögötti csengőhöz volt bekötve. A férfiak bólintottak, miközben Vicky és Nolan távoztak. – Köszönöm a segítséget, Nolan – mondta Vicky, amikor elváltak egymástól; a fiú a konyha, ő pedig a bár felé vette az irányt.

– Részemről a szerencse, Vicky.