-Sera-

*Sera? Sera, te vagy az? Mit keresel itt?*

*…Beatrice néni?*

*Kicsim, nem lenne szabad itt lenned. Azt hittem, sosem látunk többé.*

*Nem… Hol van az az „itt”? Semmit sem látok.*

*Ne aggódj, drágám, visszaküldelek.*

-

Másnap hajnalhasadáskor ébredek, és hihetetlenül kipihentnek érzem magam. Olyan kényelmes a takaró alatt, hogy még a szememet sem merem kinyitni. Miről álmodtam az imént? Úgy tűnik, már el is felejtettem.

Odakint még mindig esik az eső, és bár lemehetnék az edzőterembe, hogy a futópadon tudjam le a reggeli futásomat, valójában egyáltalán nem akarok megmozdulni. Úgy döntök, hogy a tegnapi események után megérdemlem az alvást, de pont amikor újra elszenderednék,

*Sera? Sera, kelj fel! Beszélnünk kell.*

Callie gondolati úton keres meg, megérezve, hogy ébren vagyok. Mély hallgatásba burkolózom előtte.

*Lányom! Ha tíz percen belül nem vonszolod be a hátsód az irodámba, én magam megyek be, és rángatlak ide!*

Még mindig nem válaszolok.

*Ha a fizikai megterheléstől beindul a szülés, az a te lelkeden szárad.*

Dühít, hogy ki akarja játszani ezt a kártyát ellenem. Morogva kikászálódom az ágyból, és bemegyek a fürdőszobába megmosni a fogamat és az arcomat. Meg sem próbálok átöltözni a kedvéért, pedig ugyanaz a ruha van rajtam, amiben a kórházból eljöttem, és amiben aludtam. Megfésülködöm, felveszem az edzőcipőmet, és elindulok.

A falkaház ilyen kora reggel teljesen kihalt. Összefutok néhány omegával, akik a reggelivel foglalatoskodnak, jó reggelt kívánok nekik, és az Alfa irodája felé veszem az irányt.

Halkan kopogok az ősi faajtón. Callie beparancsol, odabent pedig a Bétánk, Tristan, Callie társa, Declan, és a tegnap esti faragatlan likán fogad. Sztoikus arckifejezésem semmit sem árul el, még azt sem, hogy mennyire irritál a jelenléte. Tiszteletem jeléül fejet hajtok az Alfánk előtt, és a hátam mögött összefonva a kezem megállok, megértve, hogy ez nem egy baráti csevej.

„Sera, sajnálom, hogy ilyen korán berendeltelek, de meg kell beszélnünk valamit.” Türelmesen várok, amíg összeszedi a gondolatait. „Igazad volt, tegnap valami… fura… dolog történt, de nem a határ felénk eső oldalán. Ahogy a felderítők egyre közelebb és közelebb értek a határvonalhoz, vérszagot kezdtek érezni, méghozzá rengeteget. Csak megfigyelték a területet, majd visszajöttek hozzám. De… tízük… tíz farkasunk nem tért vissza, és már későre járt. Épp egy vadászcsapatot akartunk utánuk küldeni, amikor Caleb kapcsolatba lépett velem, és jelentette, hogy sebesült farkasokkal és likánokkal érkeznek.”

A következő, aki megszólal, Tristan, a vadászcsapatok vezetője:

„Caleb és a többi farkas elmondása szerint három likánra bukkantak egészen közel a mi területünkhöz, akik éppen valami... dologgal harcoltak...” a likánra pillant, majd folytatja: „Bármi is volt az, egészen a mi területünkig üldözte őket, és amikor a farkasaink elkezdték védeni a határt… tőle… őket is megtámadta. Ahogy láttad, néhányan eléggé megsérültek, de senki sem halt meg –”

„A farkasaid megmentettek minket, és a segítségükért örökké hálás leszek. Csak azt kívánom, bárcsak több segítséget tudnék nyújtani annak megfejtésében, mi a fene támadott meg minket egyáltalán.” Úgy tűnik, a vadállat tud beszélni *anélkül is*, hogy sértegetne minket. Mindannyian ránézünk, majd Callie töri meg a beállt kínos csendet:

„Sera, a likán, akit tegnap műtöttél, mondott bármit erről? Arról, hogy mi lehetett az?” Egy pillanatra végiggondolom a tegnap esti eseményeket, erősen kutatva az emlékeimben bármi után, amit valaki mondhatott, és ami fényt deríthetne erre az egészre.

„Nem, sajnálom. Eszméletlenül hozták be, a két barátja pedig összeesett az ágya mellett.”

„De suttogott neked valamit, azt láttam.” Nem is sejtettem, hogy ez a likán is ébren volt, miközben a betegemet láttam el.

„Semmi olyat, ami most a segítségünkre lehetne, tényleg.”

„Mit suttogott?” – kérdezi Callie kíváncsian.

„Társ.”

Mindenki teljes értetlenségben mered rám, a likán pedig hunyorogva összehúzza a szemét. Kínos elszólásnak érzem a dolgot, és a homlokomat ráncolom.

„Sajnálom, nem akartam senkit megbántani, történt valami a társával?” – kérdezem, nem értve a reakciójukat.

„Nincs társa” – szűri a fogai között a likán. Épp válaszolni akarok, amikor Callie ismét kapcsolatba lép velem:

*Rád célzott?*

*Honnan a fenéből tudnám?*

*Éreztél… valamit? Amikor megérintetted? Amikor ránéztél?*

A felismerés villámcsapásként ér. Az egyetlen alkalommal, amikor puszta kézzel megérintettem, áramütést éreztem az ujjbegyeim alatt. Callie és én csak meredünk egymásra, ahogy a megértés mindkettőnk arcán átsuhan. Declan megköszörüli a torkát.

„Nos, ez nem sokat segít” – mondja Callie mélyen elgondolkodva. Néhány másodpercnyi csend után olyan pillantást vet rám, amit már nagyon jól ismerek. „Sera, meg tudnád… kérdezni?”

Mindannyian a nőre merednek, nem értve, mit is kér tőlem. A likán gúnyosan felhorkant, valószínűleg azt hiszi, arra céloz, hogy kérdezzem meg a barátját. Lágyan elmosolyodva fejet hajtok neki, ő viszonozza a mosolyt, én pedig távozom. Callie a legjobb barátnőm, és a saját szemével látta, milyen mély kapcsolatban állok a természettel. Arra kért, hogy kérdezzem meg az erdőt.

-

Az eső már csak csepereg, ahogy az erdő széle felé futok. Amikor már nagyjából 800 méterre járok, leveszem a cipőmet és leguggolok; az egyik kezemet a földbe mélyesztem, a másik tenyeremet pedig a legmélyebb gyökerű fára fektetem, amit csak találok. Belélegzem, és minden egyes szőrszál vigyázzba áll a testemen. Az orrcimpáim ismét megremegnek, ahogy a fejem abba az irányba fordítom, amerről a szél fúj. Látomásfoszlányok, képek és érzelmek kezdenek elárasztani, melyeket a szél és a föld közvetít felém. Egyre mélyebbre ások, többet akarok, válaszokat akarok.

Hirtelen mindent túlságosan is tisztán látok. Valami láthatatlan dolog – aminek a jelenlétét csak halvány árnyékok és a földön hagyott nyomok árulják el – kegyetlenül rátámad egy nagy csapat likánra; zúz, karmol, harap, hátborzongatóan tépi a húst, míg a tehetetlen likánok fájdalmukban nyüszítenek. Sokan voltak, de csak hárman jutottak el hozzánk. Látom, ahogy sok likán holtan hever a földön, mások pedig az utolsókat lélegzik, anélkül, hogy egyáltalán felfogták volna, mi történt velük. A füvet testek, leszakadt végtagok és rengeteg, de rengeteg vér borítja.

Hirtelen felpattanok, nem akarok többet látni. Már a látomás alatt elkezdtem sírni, és most képtelen vagyok abbahagyni. Úgy érzem a fájdalmukat, mintha a sajátom lenne. Magamat ölelve próbálok visszanyerni némi meleget az imént látottak után. Megállíthatatlanul remegek, a légzésem pedig felszínes. Milyen fenevad képes ekkora pusztításra? És pont likánok ellen?

Néhány perc elteltével eléggé összeszedem magam ahhoz, hogy Callie-re tudjak koncentrálni:

*Callie.*

*Sera, megtudtál valamit?*

*Igen, de nem fog tetszeni.*