Romantikus estének indult; annak az estének, amikor a barátom végre megkéri a kezem.

Ahogy ott álltam a tűzijáték alatt, a barátom és a húgom, Chloe közé ékelődve, ismét elfogott a bosszúság amiatt, hogy ő és a legjobb barátnője kéretlenül is ráakaszkodtak a mi romantikus vegasi kiruccanásunkra.

Maga elé képzeltem a gyűrűt, amit egy héttel korábban véletlenül találtam meg a barátom hátizsákjában. A keze épp babrált valamivel. *Az egy gyűrűsdoboz, vagy csak ennyire örülsz nekem?*

Amikor elkezdődött a tűzijáték fináléja, felém fordult. „Harper?”

„Igen?”

„Lennél a… – tétovázott, és a hátam mögé nézett. – Öhm, megbocsátasz egy pillanatra?”

Elfurakodott mellettem oda, ahol Chloe állt. Féltérdre ereszkedett. „Chloe, tudom, hogy ez őrültség, de… hozzám jössz feleségül?”

„Ó, te jó ég!” – mondtuk mindketten egyszerre Chloéval.

Chloe könnyekben tört ki. „Igen!”

Az agyam küzdött, hogy felfogja, mit is látnak a szemeim: a barátom azt a gyűrűt, aminek az én ujjamra kellett volna kerülnie, a húgom ujjára húzza; a húgom örömkönnyek közt sír, és egy csókra húzza magához; a saját kezeim pedig minden maradék erőmet összeszedve lökdösik a barátom karját.

„Mi a pokol folyik itt?” – kiáltottam, és a tekintetem ide-oda cikázott közte és Chloe között.

„Harper, sajnálom, én csak…” – kezdte.

„Ó, tényleg? Sajnálod? Kapjátok be!” Mindkettőjüknek bemutattam a középső ujjamat, majd sarkon fordultam, miközben forró könnyek patakoztak az arcomon. Olyan gyorsan futottam át a tömegen, ahogy csak bírtam. Olyan messzire akartam kerülni tőlük, amilyen messzire csak lehetséges.

„Harper, várj!” – kiáltott utánam a barátom, de már túl késő volt.

Már árkon-bokron túl voltam.

Azt mondják, a másnaposság nem tart örökké, de a részeg emlékek igen.

Ezt elég nehezen akartam elhinni, amikor másnap reggel dezorientáltan és hasogató fejfájással ébredtem. Szememet behunyva a függönyökön átszűrődő napfény elől, átnyúltam az éjjeliszekrényhez, és tapogatózni kezdtem, bízva Istenben, hogy ott hagytam az aszpirinemet.

Felnyögtem, és a fejemre húztam a paplant. Hirtelen meghallottam, hogy a fürdőszobában elindul a zuhany.

„Szívem?” – kiáltottam ki. „Láttad az aszpirinemet?” Lehúztam a takarót, és megdörzsöltem a szemem.

*Ez nem az én hotelszobám.* A felismerés megrázott. *És azok ott a padlón nem a barátom ruhái az enyéimmel összekeveredve.*

„Ó, Istenem.” Egyéjszakás kalandom volt valakivel?

Lábujjhegyen elosontam a fürdőszoba ajtaja előtt, felkaptam a táskámat, és kilisszoltam a folyosóra. Nem voltam benne biztos, hogyan kerültem oda, és rájöttem… hívnom kell egy taxit.

A telefonom rezegni kezdett a táskámban. Előhúztam. Legalább 50 értesítés volt rajta. Üzenetek a családomtól, nem fogadott hívások szintén tőlük, hangposták. Nem volt még bennem az a koffeinmennyiség, ami ahhoz kellett volna, hogy mindezzel megbirkózzam. Már épp kezdtem visszacsúsztatni a telefont a táskámba, amikor csörögni kezdett. Az „Anya” felirat villant fel a képernyőn. Egy pillanatnyi habozás után megnyomtam a hívásfogadás gombot.

„Halló?”

„Harper, hol a pokolban voltál? Halálra aggódtuk magunkat érted.”

Persze, hogyne. „Jól vagyok, Anya.”

„A húgod nagyon zaklatott” – folytatta.

Hőkölve hallgattam. „Ő zaklatott?”

„Nem gratuláltál az eljegyzéséhez. Egyszerűen csak otthagytad őt és a vőlegényét a lánykérés után.”

„Nézd el nekem, ha nem repdesek az örömtől, amiért a húgom a barátomhoz megy feleségül” – csattantam fel.

„Ne használd ezt a hangnemet velem! Nem az ő hibája, hogy nem tudod megtartani a pasijaidat” – vágott vissza Anya.

Majd’ felrobbantam a dühtől. „Rendben, Anya, jó volt veled beszélgetni.” Kinyomtam, mielőtt válaszolhatott volna. A szüleim mindig is a húgomat kivételezték. Nem számított, hogy a húgom elszerette tőlem a barátomat. Valahogy ez is az én hibám volt.

Bevágtam a telefont a táskámba, és ekkor végre észrevettem: egy hatalmas gyűrű volt a bal kezemen. Hihetetlenül nagy volt és csillogó. Azt hiszem, ez csak valami játék lehet.

De honnan a fenéből került oda?

Két nappal később tíz perccel nyolc előtt léptem be a munkahelyemre. Lehajtott fejjel egyenesen az íróasztalom felé vettem az irányt, mindenkit elkerülve, aki csak szembejött. Nem álltam készen arra, hogy bármilyen kérdésre válaszoljak a szabadságommal kapcsolatban.

Amint az asztalomhoz értem, megnyomtam a bekapcsológombot a gépemen. A legjobb barátnőm, Maya kiszúrt a terem túloldaláról, és szinte futva jött oda hozzám. Sóhajtottam egyet.

Megnyitottam az e-mailjeimet az asztalon. 102 olvasatlan üzenet. Ezt kapom azért, mert kiveszek egy hét szabit.

„Egy hétbe fog telni, mire csak utolérem magam ezekkel az e-mailekkel” – sóhajtottam.

„Azt hiszem, nekem is el kellene mennem valami tényleges munkát végezni.” Megölelt. „Szeretlek, később még beszélünk, jó?”

Bólintottam, ő pedig visszament az asztalához. A szememmel először a legújabb e-maileket futottam át. Úgy tűnt, nem maradtam le semmi túl fontosról, csak néhány feljegyzés a parkolásról, meg megbeszélésekről szóló értesítők, és… várjunk csak, mi ez?

A tekintetem megakadt egy tárgymezőn: „ÁTHELYEZÉSI ÉRTESÍTÉS”. Rákattintottam. Gyorsan – túl gyorsan – átfutottam az egész e-mailt, aztán még kétszer el kellett olvasnom, mire megértettem. A szívem a torkomban dobogott. A vezérigazgatónkat áthelyezték egy másik fióktelephez, és én voltam az asszisztense.

Könnyek gyűltek a szemembe. Először a barátom, most meg ez? Az egész életem itt volt. A barátaim, a karrierem, a kedvenc fodrászom, minden. Nem akartam elmenni. Nem akartam elveszíteni a barátomat a húgom miatt. Senkit sem érdekelt, hogy én mit akarok?

A szemem sarkából láttam, hogy Vanessa páváskodva közeledik felém. Vanessa, aki azóta pályázott a vezérigazgatói asszisztens pozíciómra, amióta csak idekerült. Gyönyörű volt, és bárkit vagy bármit megkaphatott, amit csak akart, de ragaszkodott hozzá, hogy elvegye tőlem az egyetlen jó dolgot, amim volt.

A mellei tíz perccel hamarabb értek oda hozzám, mint ő maga.

„Szia, Harper” – mosolygott. A barátságossága óvatosságra intett.

„Vanessa” – mondtam.

„Hallottam, hogy hamarosan itt hagysz minket” – biggyesztette le az alsó ajkát.

Kímélj meg! „Igen, épp most láttam az e-mailt” – feleltem.

„Milyen kár. Na mindegy. Azt hiszem, én leszek az új vezérigazgató asszisztense. Úgy hallom, sokkal jobb ízlése van, mint az előzőnek.”

Az arcom lángolt.

Hirtelen lépéseket hallottam a hátam mögül. Vanesszával mindketten megfordultunk. Tátva maradt a szám. A felénk sétáló férfi talán a legjóképűbb férfi volt, akit valaha láttam. Magas volt, sötét hajú és karcsú, a tűcsíkos öltönye pedig pont a megfelelő helyeken feszült rá a testére.

„Elnézést kérek mindenkitől” – mondta. Volt benne valami parancsoló. Mindenki azonnal ráirányította a figyelmét. „A nevem Carter. Én vagyok az új vezérigazgatójuk. Öt perc múlva megbeszélést tartunk a konferenciateremben. Mindenkinek.”

Megfordult, hogy kimenjen.

„Nekem nem kell kétszer mondania” – jegyezte meg Vanessa, és elindult a konferenciaterem felé.

Sóhajtottam. És most mi lesz?

Percekkel korábban Carter az irodájában állt, és a személyi asszisztensei érkezésére várt. Végül kinyílt az ajtó, és két férfi lépett be.

Carter elővett egy fényképet az öltönye belső zsebéből. „Szükségem van a segítségükre, hogy felkutassák ezt a nőt – mondta Carter. – Ő az új feleségem.”

A képen látható nő egy hatalmas gyűrűt viselt.