Egyszer volt, hol nem volt.

Még mindig Anya karjaiban voltam, amikor a hátsó ajtó csikorogva kinyílt. Apa lépett be az udvarról: a csizmája sáros volt, az ingujja feltűrve, füst és fenyő illata tapadt rá. Rám vetett egy pillantást és elvigyorodott; ez az a mély, dörmögő fajta vigyor volt, amelyből mindig is egy mosolyt tudott kicsikarni belőlem, nem számít, mennyire nehéznek éreztem magam.

– Nocsa