Genevieve szemszöge

A teherautó megáll, a testem pedig valaki másnak ütközik mellettem. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy mozogjak, és az arcom duzzanatától alig tudom kinyitni a szemem. A hangokból ítélve tudom, hogy ezek a király emberei, és gyanítom, hogy megérkeztünk a királyságába.

Hátul kinyílnak a teherautó ajtajai, sikoltozást hallok, mielőtt testeket rángatnának ki a járműből. Kezek nyúlnak be, megragadnak, felemelik a testemet, és a földre hajítanak. Tompa puffanással csapódom a kemény betonnak; a nyelvembe harapok, nehogy bármilyen hangot adjak ki.

Érzem, ahogy a nyelvemből vér szivárog. Magam elé köpöm, a vér pedig végigcsurog az állkapcsomon. Próbálom a fülemmel felmérni a környezetemet; tudom, hogy körülbelül tizenöten voltunk a teherautón, és amikor megérkeztünk, több teherautó hangját is hallottam.

– Állj a lábadra, te kóborló! – Egy őr megáll a testem mellett, és hasba rúg. Minden levegő kiszorul belőlem, fájdalmamban a hasam köré kell fonnom a karomat. Próbálom kinyitni a szemem, körülnézek, és a szemem sarkából egy sötétszürke öltönyt viselő, lenyűgöző férfit látok közeledni felénk. Van egy olyan érzésem, hogy tudom, ki az!

Még három férfi van mellette, és a körülötte lévő aurából már sejtem, ki ő, és kik a mellette lévők.

Próbálok felülni, előredőlök, és lehajtva tartom a fejem; történjen bármi, az igazi személyiségem nem derülhet ki.

A férfi közelebb lép, nekem pedig kordában kell tartanom a hevesen verő szívemet; tudom, hogy észreveszik a pulzusomat, ha nem tartom egyenletesen.

Látom, ahogy a lábai egyre közelebb érnek oda, ahol a földön ülök, mielőtt egy kicsit előttünk megállna. Csak lassan lélegzem, és arra koncentrálok, hogy a fejemet lehajtva tartsam, remélve, hogy nem vesz észre.

– Ez mind? – hallom, ahogy mondja, és ennyi elég is, hogy tudjam: ő az. Amíg élek, nem felejtem el a hangját... A társam!

– Igen, királyom! – válaszolja egy őr hangja.

Szememet a földre szegezve várom, mi fog következni.

– Vigyétek őket a börtönbe, és kezdjétek meg a kihallgatásukat! – adja ki a parancsot, az őrök pedig elkezdik letuszkolni az embereket egy lépcsőn.

Egy szempillantás alatt karok ragadnak meg, mielőtt engem is a lépcsőhöz rángatnának. Nem áll meg, és a testem minden egyes fokon végigütődik. Már így is csúnyán helybenhagytak, és a lépcsőn lefelé minden egyes foknál próbálom visszatartani a nyüszítésemet. Nem fogom megadni nekik ezt az elégtételt.

Az utolsó lépcsőfokról leérve az őr bevonszol, nekem pedig csak próbálnom kell lélegezni a vér és a testnedvek bűzében, ami megcsapja az orromat, amint belépünk az épületbe.

Az őr megáll egy cella előtt, kinyitja az ajtót, majd belök. A padlón landolok, a fejem a kemény betonba csapódik, érzem, ahogy a koponyám megreped az ütődéstől, és valami meleg folyik végig az arcomon.

Nem maradt energiám mozogni, és a farkasom is szunnyad a rengeteg farkasölő sisakvirágtól, amit az út során adtak nekünk. Nem tudok felgyógyulni a sebeimből, és fekete foltok kezdenek táncolni a szemem előtt. Most nem küzdök ellene! Csak hagyom, hogy a sötétség magába szippantson és elvigyen erről a helyről.

Visszagondolok arra a pillanatra, amikor annyi évvel ezelőtt megláttam a társamat. Egy ínycsiklandó illatot követtem, ami a temetőbe vezetett.

Egyre erősebbé vált, ahogy egy kicsit beljebb sétáltam, és nem tudtam ellenállni neki.

Akkor pillantottam meg! Egy friss sír mellett állt, háttal nekem; nem volt rá szükség, hogy megforduljon ahhoz, hogy tudjam, ő az én társam.

Földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam, kinek a sírja mellett állt.

Magamban a Holdistennőt átkoztam! Milyen kegyetlen tud lenni?

A társam az Alfa Király... Alaric!

Az összes vérfarkas királya, és épp most veszítette el a társát. Azt mondták, terhes volt és túl gyenge, nem bírta ki a terhességet, és alig egy hónappal a fogantatás után meghalt. Tegnap temette el!

Próbálok lassan, hangtalanul hátrálni, amikor látom, hogy beleszimatol a levegőbe, és lassan megfordul.

A tekintetünk találkozik, és a lélegzet is elakad a torkomban.

Annyira jóképű! Magas és nagyon izmos. Fekete haja van, a sötétségben pedig látom izzó borostyánsárga szemeit.

Lélegzetelállítóan jóképű!

– TÁRS – a szó egyszerűen kicsúszik a számon, mielőtt megállíthatnám.

– NEM!! – üvölti felém, és hosszú léptekkel elindul felém. Közvetlenül elém áll, én pedig túlságosan félek ahhoz is, hogy levegőt vegyek.

Határozott mozdulattal megragadja az államat, és felfelé dönti a fejemet, hogy rá nézzek. Mélyen a szemembe néz, miközben az érintésétől szikrák pattáznak, én pedig zihálok az érzéstől.

– Nem te vagy a társam! És soha nem is leszel!

Szinte köpi felém a szavakat.

Annyira dühös, hogy az alfa aurája rászabadul a levegőre, én pedig már alig kapok levegőt.

– Elhagyod a földjeimet, és soha nem térsz vissza! Ha még egyszer a földjeimre teszed a lábad, megöllek téged és az egész családodat! Világos? – mondja olyan gyűlölettel a hangjában.

Nem tudok mozogni, nem tudok a szemébe nézni; a fájdalom, amit érzem, majdnem a földre kényszerít. Azt hiszem, össze is estem volna, ha az államra szorított fogása nem lenne olyan erős; egy nyüszítés hagyja el az ajkamat.

– Azt kérdeztem, világos?! – vakkantja felém, mire egy könnycsepp gördül le az államon; vissza kell fojtanom a zokogásomat a fájdalomtól, amit érzek.

A fogása szorosabbra zárul az államon, és én csak bólintani tudok. Ha a tekintete ölni tudna, már halott lennék.

Elenged, én pedig térdre esem. Próbálom összeszedni magam ebből a hatalmas szívfájdalomból, amit érzek.

– Most pedig takarodj a francba a földemről! – dörgi, alfa parancsa végigsöpör rajtam, és nem tehetek mást, mint hogy engedelmeskedem.

Feltápászkodom, és futni kezdek.