Seraphina

– Csatt! –

Porcelán robbant szét a kávézó padlóján, cikkcakkos fogak fehér permeteként.

A csend egy csapásra beállt – a villák félúton megálltak a szájak felé, a lélegzetek bennakadtak, mintha maga a helyiség is félt volna megmozdulni.

Az ujjaim még mindig a levegőben lógtak, haszontalanul, remegve.

Remek. Újabb felfordulás. Újabb emlékeztető, hogy sehová sem illek be, még a pofonegyszerű életet színlelő emberek közé sem.

– Vance. – Az üzletvezető hangja úgy hasított, mint egy penge. – Mi. A. Baj. Magával?

Lenyeltem a választ, amivel úgysem rendelkeztem. – Megoldom.

Hideg szilánkok martak a tenyerembe, ahogy letérdeltem, a vér pedig apró, piros írásjelekként gyöngyözött ki rajta. A fájdalom visszarántott a valóságba. Jobb volt ez a csípés, mint a másik – a kongó fájdalom a mellkasomban, ahol egy farkasnak kellett volna élnie.

Színlelj. Lélegezz. Ne itt törj össze.

– Takarítsa fel! – förmedt rám. – És el ne érje, hogy vissza kelljen jönnöm!

Nem néztem fel. Nem adtam meg nekik azt az elégtételt, hogy lássák a szégyent kivirágzani az arcomon.

Három év telt el a száműzetésem óta, és én még mindig, még itt is csak egy szellem voltam a saját bőrömben.

Kiborítottam a szilánkokat, letéptem magamról a kötényt, és kisétáltam, még mielőtt az üzletvezető újabb szavakat köphetett volna a hátamnak.

Odakint a neonfények zúzódásokként mázódtak szét az eső áztatta utcán. A szél áthatolt a dzsekimen. Éltem már túl rosszabbat is. Mindig túléltem. Még egy farkas nélkül is.

Elindultam a motorom felé, kezeimet mélyen a dzsekim zsebébe süllyesztve, amikor a sarki részeg előlépett, és elállta az utamat.

– Hali, vadóc – gagyogta, és a derekam felé nyúlt. – Vége a műszaknak? Hadd hívjalak meg egy italra.

Hátraléptem, a szívem hevesen vert. – Nem érdekel.

Az ujjai a csuklóm köré fonódtak. – Ugyan már, édesem. Egész este téged figyeltelek. Van benned valami... más. Valami veszélyes. – Közelebb hajolt, forró lehelete az arcomba csapódott. – Én szeretem a veszélyest.

– Engedj. El. – A hangom egy oktávval mélyebb lett, még magam számára is ismeretlenül csengett.

– Kényszeríts rá – gúnyolódott.

Hát így tettem. Az öklöm a mellkasába csapódott, mire ő egy asztalnak tántorodott. Üveg cserepezett szét, ahogy a földre zuhant.

– Rám támadt! – kiabálta, magára vonva mindenki figyelmét. – Ez az őrült ribanc rám támadt!

Az emberek hátráltak. Telefonok emelkedtek a magasba, a képernyők világítottak, ahogy videóztak. Az üzletvezetőm arca jelent meg az ajtóban, sápadtan a dühtől.

– Rendőrség! – kiáltotta valaki.

Percekkel később bepateroltak egy rendőrautó hátuljába, a részeg pedig úgy vigyorgott, mintha már nyert is volna.

A kihallgatóteremben hipó és állott kávé szaga terjengett. Davis tisztel ültem szemben, a csuklómat véresre dörzsölte a bilincs.

– Huszonegy éves? – kérdezte már harmadszor.

– Igen.

– Nincs gyámja?

– Nincs.

– Nincs családja?

– Nincs.

Olyan régóta mondogattam ezt a hazugságot, hogy már jobban illett rám, mint az igazság.

Az ajtó kinyílt. Magassarkú cipő kopogott – élesen, drágán, végérvényesen.

Veronica Vance. Az anyám.

Anélkül írta alá a szabadon engedésemet, hogy a szemembe nézett volna. Csak amikor kiléptünk az épületből, akkor vette a fáradságot, hogy rám pillantson – aztán a tenyere az arcomon csattant.

– Három év – sziszegte. – Három évnyi csend, és így mered újra mutatni a képed? Úgy rángatnak ki egy emberi rendőrőrsről, mint valami közönséges bűnözőt?

Megdöbbenve érintettem meg az arcom. – Nem úgy volt...

– Kuss! – A tekintete pengeként hasított belém. – Okkal zártak ki. Ne hidd, hogy a száműzetés bölcsebbé tett. Még mindig csak egy folt vagy. És a foltoknak... rejtve kell maradniuk.

Az órájára pillantott, már most unottan. – Nagyapád azt akarja, hogy hazamenj. Ne raboltass velem több időt azzal, hogy a te mocskodat takarítom.

Belém nyilallt az igazság. – Szóval ezért vagy itt. Winston küldött.

Az arckifejezése nem változott. – Zárd be magad éjszakára – mondta. – Ma telihold van.

Köpve egy nevetést válaszoltam: – Kurva jól tudod, hogy a farkasom három éve elhagyott.

Visszasétáltam a Ducatimhoz. A motor felmordult, amikor beindítottam. Ott hagytam őt a járdán, és hajtottam a gépet, amíg a városi fények egyetlen sárga és piros folttá nem mosódtak össze.

A külvárosba vezető út úgy nyílt meg előttem, mint egy kitátott torok. Keményen hajtottam, a szél a dzsekimbe kapott. A hold súlyosan és fehéren függött a fák felett.

Három év. Három éve tűrtem ezt az ürességet. Minden teliholdkor vártam, hogy a farkasom visszatérjen, kétségbeesetten bizonyítani akarva, hogy a fehér farkasok nem átkozottak, ahogy azt mindenki hitte. De soha, semmi sem történt.

Tövig húztam a gázt, és repültem végig az úton, próbálva lehagyni a saját gondolataimat – aztán megláttam őt.

Egy test az út szélén. Csúszós a vértől, a hold fénye ezüstösen vágott át a bőrén. Két alak fegyverekkel. Ezüst csillant. Vadászok.

A pulzusom felgyorsult.

Tovább kellett volna hajtanom.

De a lélegzete – felszínes, makacs – előrevonzott. Leállítottam a motort, és beosontam a fák közé.

– Ki van ott? – A vadász megfordult. Meglátott. Elmosolyodott. – Ezt nem kellett volna meglátnod.

Az ezüstgolyó elsüvített a fülem mellett. Az ösztön – már nem a farkasé, csak a túlélésé – átvette az irányítást. Nekiütköztem, kitéptem a fegyvert a kezéből, és a porba tepertem.

Ugyanaz a szar, amit azon a szigeten vertek belém három évvel ezelőtt. Ölj, vagy megölnek.

Zihálva fordultam a sebesült férfi felé. – Jobb, ha megéred – motyogtam.

Magas volt, széles vállú, olyan kisugárzással, amitől a levegő is súlyosabbnak tűnt. Határozottan nem ember. Egy illat csapta meg az orromat – fenyőgyanta, nedves föld, valami élő és éles. Az ujjamat az oldalához nyomtam, hogy megkeressem a sebet.

Megrándult. A keze felvillant, és megragadta a csuklómat.

Fehéren izzó lüktetés hasított végig a karomon, mintha valaki gyufát lobbantott volna lángra a csontomon.

Nem.

Nem, nem, nem...

Ösztönösen visszarántottam a kezemet, de már túl késő volt – a körmeim megrepedtek és felhasadtak. A bőröm megfeszült, ahogy egyetlen szívdobbanás alatt durva bunda tört elő belőle. Túl döbbent voltam ahhoz, hogy megszólaljak.

Hirtelen a férfi szemei – amelyek a vér ellenére is viharszürkék voltak – kipattantak, és az enyémekbe fúródtak.

A hangja alig volt emberi, nyersen karcos:

– Az enyém.

Alig fogtam fel a szavait, megbabonázva a fehér bundától, amely futótűzként tört elő a bőrömön.

Három év. Minden egyes napot számoltam.

Három évnyi félemberként létezés, a bólogatásé, amikor azt mondták, talán így a legjobb, talán így nagyobb biztonságban vagyok. Három évig haraptam véresre a nyelvemet ahelyett, hogy üvöltöttem volna az egésznek az igazságtalansága miatt.

De a farkasom most mozgolódott, nyújtózkodott, mintha hosszú álmából ébredne. És vele együtt visszatért az emléke annak, hogy ki is voltam egykor.

Rengeteg dologban tévedtek. Én pedig befejeztem, hogy az áldozatuk legyek.