Seraphina

Épp amikor azt hittem, hogy ez az erő teljesen elemészt, a bennem lévő farkas ismét elnémult.

– Mi a pokol történt az imént? – suttogtam, inkább magamnak, mintsem neki.

A férfi nem válaszolt, légzése felszínes volt. Az ezüst már utat tört magának a szervezetében – láttam a fekete ereket, ahogy a bemeneti sebektől kifelé terjednek. Ezt egyetlen emberi kórház sem tudná kezelni.

A teliholdra pillantottam, majd vissza a haldokló vérfarkasra. Minden ösztönöm azt súgta, hogy hagyjam ott – különösen ezen az éjszakán. De valami a földbe gyökereztette a lábamat. Talán az imént történtek furcsasága, vagy egy ostoba felelősségérzet.

– A fenébe is – motyogtam, meghozva a döntést. – Jobb, ha megéred ezt.

Az aszfaltra ájultan esett két támadóra pillantottam, megbizonyosodva róla, hogy tényleg kiütöttem őket. Aztán félrerúgva a leejtett ezüstfegyvereiket, a motoromhoz vonszoltam a férfit.

Holtsúlya többször is majdnem a földre rántott mindkettőnket. Eszméletlen teste a hátamnak hanyatlott, amikor beindítottam a motort; egyik karommal átkaroltam a derekát, nehogy lezuhanjon.

– A Kingsley Egyetem orvosi laborja – döntöttem el. Az egyetem orvostanhallgatójaként számtalan késő éjszakát töltöttem ott a saját kutatásaimmal, kétségbeesetten próbálva megérteni, miért nyomták el a farkasomat. Ez volt az egyetlen hely, ahol hozzáférhettem a szükséges felszerelésekhez és erőforrásokhoz.

Minden bukkanó az úton nyögést váltott ki belőle. A kampusz csendes volt, amikor a kártyámmal bejutottam a kutatóépület gazdasági bejáratán, majd félig cipelve, félig vonszolva eljuttattam őt az üres folyosókon át a laborba.

Amint beértünk, bezártam az ajtót, és csak a minimális világítást kapcsoltam fel. A túlsó falnál volt a vérfarkasokkal kapcsolatos orvosi kutatásaim titkos gyűjteménye – feljegyzések, minták és egyedi eszközök, amelyeket kifejezetten az ezüst okozta sebek kezelésére hoztam létre. A kitaszítottságnak is megvoltak a maga előnyei – senki sem kérdőjelezte meg a furcsa munkaidőmet vagy a kutatási érdeklődésemet.

Felküzdöttem a vizsgálóasztalra, feltéptem a véráztatta ingét, ami három golyó ütötte sebet fedett fel. A hús minden bemeneti nyílás körül elfeketedett, az elhalt erek pókhálóként terjedtek szét. Ezüstmérgezés, előrehaladott stádiumban. Talán egy órája volt hátra, mielőtt eléri a szívét.

Épp amint előkészítettem az eszközeimet, a szeme kipattant. Mielőtt észbe kaphattam volna, a keze a torkomra kulcsolódott, és erősen szorítani kezdett. Ez a fickó cseppet sem tűnt egy sebesült farkasnak.

– Ki vagy te? – morgott, a szemei elektromoskék fénnyel villantak meg. – Miért hoztál ide?

A légcsövemet érő nyomás ellenére is megőriztem a hidegvérű arckifejezésemet. – Nincs kedved meghalni? Akkor engedj el. Ezüstgolyók gyilkolnak éppen, és én vagyok az egyetlen, aki ki tudja szedni őket.

A szorítása erősödött. – Miért bízzak benned, egy farkasban, akinek alig van illata?

A sértés betalált, és belém hasított a felismerés, hogy a farkasom ismét néma csendbe burkolózott, pont úgy, mint az elmúlt három évben mindig. De ezt nem mutattam ki. – Ha holtan akarnálak látni, ott hagytalak volna az úton. Most pedig engedj el, hogy megmenthessem az életedet, vagy ne tedd – te döntesz.

– Azt hiszed, nem érzem rajtad a megtévesztés szagát? – A hangja reszelős volt a fájdalomtól, de a szorítása továbbra is erős maradt. – Mit rejtegetsz?

– Jelenleg? Az irritációmat. – Rezzenéstelen arccal álltam a tekintetét. – Telezengedeled vérrel a laboromat, és nem szeretnék holnap reggel egy halott vérfarkast magyarázni a kampusz biztonságiainak.

Valami a hangszínemben meggyőzhette. Elengedte a torkomat, és fájdalmas nyögéssel visszahanyatlott az asztalra.

– Ez fájni fog – figyelmeztettem, miközben felvettem a speciális csipeszemet. – Nagyon.

A következő egy órában koncentrált csendben dolgoztam, azokból az emlékekből merítve, amikor gyerekként figyeltem a nagyanyám orvosi munkáját – még abból az időből, amikor a Crescentwood falka tagja voltam, és mindent az ő oldalán tanultam meg.

Óvatosan eltávolítottam a három mélyen beágyazódott ezüstgolyót. A férfi egyetlen hangot sem adott ki, bár az izzadság gyöngyözött a homlokán, és az állkapcsát olyan szorosan összeszorította, hogy majdnem beletörtek a fogai. Csodálnom kellett az önuralmát – a legtöbb vérfarkas üvöltött volna a kínoktól.

Az ezüst mélyen behatolt az izomszövetbe, veszedelmesen közel a létfontosságú szervekhez. A kezem gyakorlott precizitással mozgott, elválasztva a mérgezett szövetet az egészségestől, kivonva minden egyes halálos szilánkot.

– Az utolsó – mormoltam, még mélyebbre ásva a harmadik golyóért, amely veszélyesen közel ékelődött be a szívéhez. Amikor végül ezt is kiszedtem, elájult a fájdalomtól.

Megtisztítottam és bekötöztem a sebeit, majd ellenőriztem az életjeleit. A pulzusa már erősebb volt, a fekete erek már kezdtek visszahúzódni. Életben marad, bár napokig gyenge lesz.

Mivel eszméletlen volt, úgy döntöttem, megkeresem a telefonját, és felhívok valakit, hogy jöjjön érte. A dzsekije zsebeit kutatva egy drága okostelefont találtam, és a legutóbbi hívásokhoz görgettem.

A leggyakrabban tárcsázott számot hívtam. Egy férfi azonnal felvette.

– Főnök, hol vagy? Már órák óta keresünk!

– A főnökét meglőtték New Yorkban – mondtam nyugodtan. – Most már stabil az állapota, de eszméletlen. A Kingsley Egyetem orvosi kutatólaborjában van.

– Micsoda? Ki beszél? – követelte a hang.

Válasz nélkül letettem, és tovább kutattam a zsebeiben. Ahogy visszacsúsztattam a telefont, kiesett egy pénztárca, és vele együtt egy aranynyomásos névjegykártya:

DECLAN STERLING

VEZÉRIGAZGATÓ, STERLING ENTERPRISES

ALFA, IRONBLOOD FALKA

Lefagytam, a kártya hirtelen ólomnehézzé vált az ujjaim között. Declan Sterling, az Alfák Királyának fia, aki az összes nyugati falka felett uralkodott.

A száműzetésem emléke fizikai csapásként ért – ahogy ott álltam a Falkatanács előtt, a nővérem, Katherine könnyes vádaskodásai, miszerint elvesztettem az irányítást és rátámadtam egy emberre, az anyám hideg szeme, ahogy kitagadott, és Declan Sterling, aki szenvtelenül nézte végig, ahogy megfosztanak a falka védelmétől és a területi jogaimtól.

Bámultam az eszméletlen alakját, miközben a düh és a keserűség epeként gyűlt fel a torkomban. Az összes vérfarkas közül, akit ma éjjel megmenthettem volna, pont neki kellett lennie annak.

A távolban közeledő autómotorok hangját hallottam. Az emberei közeledtek. Gyorsan összegyűjtöttem a kutatásaimat és az eszközeimet, eltüntetve minden bizonyítékot a vérfarkasokkal kapcsolatos anyagokról.

Mielőtt elmentem volna, még egy utolsó pillantást vetettem rá.

Miért pont ő volt az, aki felébresztette a farkasomat?