5. fejezet: Mi a pokol ez, Hazel?!

– Na, kezdjük – motyogtam.

Victor leállította a motort, majd felém fordult.

– Készen állsz?

– Nem.

Átnyúlt hozzám. Megfogta a kezem. Szorosan, melegen, földelően.

– Nem vagy egyedül.

Aztán rácsúsztatott valamit az ujjamra.

Egy eljegyzési gyűrűt.

Egy hatalmas eljegyzési gyűrűt, a közepén egy óriási kék kővel.

Rápillantottam, és az arcán a szokásos pimasz mosolya ült.

– Kifelejtetted a történet ezen kulcsfontosságú részét.

Tátott szájjal bámultam a gyönyörűségre, melynek érintése hideg volt a bőrömön.

– Szent szar. Ezt honnan szerezted?

Lázasan körülnéztem valamilyen doboz után, de nem volt semmi.

– Nem számít. Az a fontos, hogy ezt tökéletesen megcsináljuk, és a lehető leghamarabb visszamenjünk Phillybe. Világos?

Elszorult a torkom. Csak egyet bólintottam.

Egyszerre szálltunk ki.

Victor a kocsit megkerülve mellém lépett, kezét a hátamra tette, és úgy vezetett, mint egy férfi, aki már ezerszer csinálta. A napszemüvege már nem volt rajta, de a gúnyos mosolya igen.

Százkilencven centi magas, néma káosz és méretre szabott magabiztosság volt.

A fogadóbizottság egyszerre hördült fel.

Nora felsikoltott: – Istenem, de dögös!

Tess felsikított: – Úgy néz ki, mint a fiatal Brendan Fraser!

Martha néni azt suttogta: – Uram, irgalmazz.

Anya kettőt pislogott. – Ő... magasabb, mint vártam.

Piper álla egy kattanással csukódott be. Az arcából minden szín kifutott.

Úgy nézett ki, mintha kísértetet látott volna.

Victor mellettem állt, miközben öleléseket és puszikat váltottam mindenkivel, akiket tavaly óta nem láttam.

– Sziasztok, mindenki – mondtam kedvesen. – Ő Victor Sterling. A vőlegényem.

Victor kezet nyújtott anyámnak. – Olyan jó végre találkozni önnel, hölgyem.

A hölgyem kifejezés tehetett valamit anyámmal, mert teljesen zavarba jött.

– Kérem, hívjon Celiának – pirult el.

Piper előlépett, hangja feszült volt. – Nem mondtad, hogy ő... ő.

Victor oldalra billentette a fejét. – Ő pedig nem mondta, hogy te ennyire szőke vagy.

A csend hangos volt. Lemaradtam valamiről?

Caleb megköszörülte a torkát, zsebre vágott kézzel előlépett. – Jó újra látni, Haze – mondta, mielőtt egy váratlan ölelésbe húzott.

Kiszabadultam az ölelésből, és hátraléptem néhány lépést, hogy Victor mellé álljak. – Én is örülök.

Barna szemeivel intenzíven meredt Victorra és rám, mielőtt kezet nyújtott neki, kissé kidüllesztve a mellkasát.

– Caleb Mercer, jó végre találkozni. Személyesen – vigyorgott.

Victor válasza másodpercek alatt letörölte a pimasz vigyort az arcáról.

– Sokkal kisebb vagy, mint képzeltem. – Victor összehúzta a szemét, úgy méregette, mint valami apró, kiállított példányt.

Nora kitört nevetésben, majd magához ölelte Victort. – Szia, én Nora vagyok. Én vagyok Hazel nővére. – Rámutatott a kis Miára, aki még mindig anya mellett állt. – Ő pedig a lányom, Mia.

Victor elmosolyodott – egy igazán őszinte mosollyal. – Jó végre találkozni veled, Nora. Személyesen sokkal szebb vagy. Haze sok jót mesélt már rólad.

Nora elpirult.

Odaintett a szégyenlős Miának. – Szia, Mia!

Victor megölelte és elbeszélgetett a nagynénéimmel, és eddig remekül csinálta.

Nagyon nyugodt és meggyőző volt.

Piper oldalt állt, összefont karokkal, és ajkait ráncolva. Mi a baja?

– Gyere, Victor. A férjem alig várta, hogy megismerjen. – Anya és Martha néni lényegében bevonszolták Victort a házba, engem pedig Norával, Piperrel és Calebbel hagytak.

– Segítek bevinni a csomagjaitokat – ajánlotta fel Caleb.

– Nem, köszönöm. Megoldom.

Piper közbelépett. – Majd én segítek neked. Nora úgyis túl lusta, hogy segítsen.

Nora nevetéssel válaszolt.

Piper a csomagtartóhoz trappolt, de ahelyett, hogy a bőröndjeinket húzta volna ki, ahogy kellett volna, megragadta a kezem – méghozzá azt, amelyiken az eljegyzési gyűrű volt.

Ránézett a sajátjára, majd tátott szájjal a enyémre pillantott.

– Hogy a fenébe kaphatsz te nagyobb gyűrűt, mint az enyém? – nyavalygott.

– Ezt most komolyan mondod, Pipes?

– Pokolian komolyan! Nem lehet nagyobb gyűrűd, mint a menyasszonynak! – dobbantott a lábával.

Caleb közbelépett. – Kicsim, ez nem olyan komoly dolog. A szándék a fontos – suttogta, majd egy csókot lehelt az ajkaira. Eközben rajtam tartotta a szemét.

Félrenéztem.

– Nem érdekel! Ez egy katasztrófa! Haze az égvilágon semmit sem tud a gyűrűkről, mégis ő kapta a legnagyobbat. Csinálj valamit, Caleb!

Az arca vörös volt, mint a cékla, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elsírja magát.

– Ó, egek. Azt hittem, ezen már túljutottunk – suttogta Nora.

– Rendben. Ha nagyobb gyűrűt akarsz, akkor azt fogsz kapni. Adj egy percet, beszélek az ékszerészemmel, és kitalálunk valami újat. – próbálta megbékéltetni Caleb.

Piper bólogatott, mint egy gyerek. A vőlegénye a füléhez emelte a telefonját, és elszaladt, kétségkívül azért, hogy felhívja az ékszerészt.

– Már nem vagy tizenhat éves, Pipes. Nem kellene a gyűrűk méretén veszekednünk.

Az orrcimpái kitágultak. – Még mindig ugyanolyan öntelt vagy, mint mindig, Haze?

– Piper, elég legyen – dorgálta meg Nora. – Segíts neki kivenni a táskákat a csomagtartóból.

– Ne aggódjatok, én megoldom. – Victor a semmiből bukkant fel.

Elmosolyodtam, és hátraléptem, miközben ő könnyedén kihúzta a nehéz táskákat a csomagtartóból.

Ahogy Victor kiemelte a táskáinkat a csomagtartóból, Piper a fülembe sziszegte: – Te komolyan elhozod őt az esküvőmre?

Elmosolyodtam, talán egy kicsit túlságosan is ragyogóan.

– Te meg elhoztad Calebet.

– Ő a férjem, naná.

– Akkor már ketten vagyunk.

Kézen fogva követtem Victort befelé. Nem sok minden változott errefelé. Nos, leszámítva azt a tényt, hogy szó szerint száz divatmagazin volt szétszórva a nappaliban. Mind az esküvői ruhákról szólt.

– Hol van apa? – kérdeztem anyát.

– Épp egy Zoom-megbeszélésen van, de szólok, amint vége.

– Rendben, anya.

Piper és a leendő férje úgy léptek be a szobába, mint Ken és Barbie bűnöző verziója.

Azonnal mosoly jelent meg az arcomon.

– Piper, hoztam neked egy kis esküvő előtti ajándékot... Kezdetben tanácstalan voltam, mit is vegyek neked, hiszen lényegében mindened megvan. – Gonoszul vigyorogtam. – Aztán eszembe jutott valami tökéletes.

Victor felkuncogott. Piper összeráncolta a szemöldökét.

– Mi az? – kérdezte bizonytalanul.

– Várj csak. Mindjárt idehozom.

A nappali közepén, a kiterjedt vérvonalam jelenlétében, kicipzároztam a bőröndömet, és elővettem az évszázad nászajándékát, egy elegáns fekete dobozba csomagolva.

Kinyújtottam a kezem, és Piper elvette a dobozt; korábbi bizonytalansága elillant.

– Uh, köszi... Nekem eszembe sem jutott, hogy vegyek neked valamit – mondta szórakozottan, és leereszkedett a cseresznyefa asztal magasságába.

Victor rám pillantott; ő már tudta, mi van benne.

Próbáltam visszatartani a nevetésemet, miközben izgatottan feltépte a dobozt. Elkezdtem a mentális visszaszámlálást, amíg a káosz ki nem tör.

Három...

Kettő...

Egy...

– Mi a pokol ez, Hazel?!