Két héttel később...

– Az én kapucnis pulcsimat viseled – jelentette ki Victor. – Ezt meg mikor loptad el?

– Nem elloptam, kölcsönvettem. A kettő nem ugyanaz – motyogtam, miközben bekötöttem a biztonsági övemet. – Ha meghalok ezen az úton, mondd meg mindenkinek, hogy aranyosan néztem ki és csodás illatom volt.

– Így lesz. Biztos, hogy mindent eltettél? – kérdezte, miközben elhelyezkedett a vezetőülésben.

– Szorongás? Pipa. Vészhelyzeti nasi? Pipa. Egy ruha, ami a húgom szerint „túl jó nekem”? Háromszoros pipa – számoltam le az ujjamon.

– Az egyébként övön aluli ütés volt. Nem hiszem el, hogy mindezt egy ruha miatt mondta. Jól vagy?

– Túlélem. Mondott már nekem ennél sokkal rosszabbakat is.

– És a legfontosabbat? Azt elhoztad? – Victor beindította a karcsú, fekete Aston Martinját. A napszemüvege tökéletesen ült a haja tetején.

Gonoszul elvigyorodtam. – Naná.

Victor nevetett, miközben elhajtott a járdaszegélytől. – Emlékeztess, hogy soha ne húzzak ujjat veled, Haze.

– Vagy vegyek neked nászajándékot – tettem hozzá.

– Emiatt nem kell aggódnod. Én sosem nősülök meg. Soha – hangsúlyozta.

A szememet forgattam. – Mindenki ezt mondja. Aztán bumm, hirtelen boldog házasságban élnek húsz gyerekkel és egy tucat kutyával.

Gúnyosan felnevetett. – Aranyos kép. De nem nekem való.

Összeráncoltam a homlokomat. Öt éve ismerem Victort, és most beszélt először erről.

– Miért?

– Bizonyos dolgok egyszerűen nem valók bizonyos embereknek. Haze, nézz rám, úgy nézek ki, mint aki beleillik abba a képbe? – kérdezte fél kézzel a kormányon.

Alaposan megnéztem magamnak. A zöld szemétől kezdve az ádámcsutkáján át egészen az elefántcsontszínű kasmírpulóveréig és a fekete nadrágjáig. – Persze.

Megrázta a fejét. – Szerintem nem. Úgy szeretem az életemet, ahogy van.

– Ha annyira házasságellenes vagy, miért jössz velem Valcrestbe?

Rám pillantott, mielőtt újra az útra fordította a figyelmét. – Ki tudja? Talán a kalandvágy. Talán a tapasztalat kedvéért? Vagy csak azért, mert bármit megtennék érted.

Hagytam, hogy ez leülepedjen bennem. – Miért nem akarsz megnősülni? Én tudom, hogy egy napon szeretnék letelepedni, majd ha idősebb leszek. – A mellkasomra tettem a kezemet.

– Mindjárt harminc leszel, Hazel – kuncogott.

– Attól még mondhatom, hogy ha idősebb leszek. Nincs olyan szabály, ami megtiltaná a harmincéveseknek, hogy ezt mondják – érveltem. – Különben sem mondtad még el, hogy miért mondtál le a házasságról.

– Ne ássunk ki hullákat, drágám.

Játékosan rápillantottam. – Így vagy úgy, de ezt a történetet még kiszedem belőled.

– Addig is, drágám – mosolyodott el Victor.

Egy órája utaztunk, amikor a GPS bemondta: „Haladjon tovább az I-95-ös úton észak felé, 67 mérföldön keresztül.”

Félrebillentett fejjel ránéztem. – Oké. Itt az idő.

– Mire?

Drámaian elfordultam az ülésemben, és elővettem a telefonomat.

– A road trip lejátszási lista. Ez egy szent rituálé. Az első dal megadja az alaphangot.

Victor felvonta a szemöldökét.

– Ha Taylor Swiftet teszel be, belehajtok a folyóba.

A számhoz kaptam a kezem.

– Ezt vond vissza.

– Te vond vissza azt a lejátszási listát.

Úgy birkóztunk a telefonomért, mint a gyerekek; Victor nem akarta visszaadni. Egy ponton félig az ölébe másztam, hogy megpróbáljam visszaszerezni tőle, miközben kuncogtam és visítoztam.

– Végzek veled, Sterling! – esküdöztem.

– A végén még félreállítanak minket a rendőrök.

Végül feladtam, kifulladva és kipirulva.

Gúnyos mosollyal nyújtotta vissza a telefont.

– Jól van. Játszd le a szívfájdalom-himnuszaidat.

– Átkozottul biztos lehetsz benne, hogy lejátszom.

Beraktam egy drámai dalt árulásról és exekről. Egy pillanatig csendben hallgattuk.

Aztán halkan megkérdeztem: – Szerinted hinni fognak nekünk?

Victor nem válaszolt azonnal.

Aztán megszólalt: – Szerintem, ha nem vigyázunk... a végén még mi magunk is elhisszük.

Egymásra néztünk...

Majd kitört belőlünk a nevetés.

– Majdnem megvettél – kuncogtam.

\~~~~~~~~~

Két órája vezettünk. A beszélgetés úgy folyt, mint Victorral mindig: erőltetettség nélkül, ismerősen, tele éles csipkelődésekkel és hosszú, sosem kínos csendekkel.

– Biztos, hogy ezt akarod csinálni? – kérdeztem, ahogy elhaladtunk az „Isten hozott Valcrestben” tábla mellett. – Még mindig van időnk visszafordulni. Színlelj egy autókiégést. Mondd azt, hogy ételmérgezést kaptál. Vagy mondhatom, hogy téves terhességi riasztásom volt.

– Egy szexi nyaralást mondtam le ezért – mondta. – Nem csinálom félgőzzel, Haze.

– Értem. Mert ez egy előadás.

Nem válaszolt rögtön. Csak megint azzal a kiismerhetetlen pillantással nézett rám... azzal, amitől úgy éreztem, olyan mélységeimbe lát, amire még nem álltam készen.

– Ez nem csak egy előadás, Haze – mondta végül. – Ez egy csata kezdete.

Bólintottam. – Azt sem fogják tudni, mi találta el őket.

Abban a pillanatban, ahogy átléptük Valcrest határát, görcsbe rándult a gyomrom. A csoportos csevegés még mindig pörgött.

Kinéztem az ablakon az egykor oly jól ismert helyekre.

Az emberekre, akiket egykor ismertem.

A házak egyre ismerősebbek, egyre otthonosabbak lettek; fegyverré váltak a nosztalgia és a réginek hitt, mélyre temetett emlékek által.

Mire Victor bekanyarodott gyerekkori otthonom kavicsos felhajtójára, a tenyerem már izzadt.

Tényleg végig tudom ezt csinálni egy héten át?

– Haze? Jól vagy? – Nyúlt át, és a szabad kezét a combomra tette.

Elmosolyodtam. – Persze. Csak beszippantott a zene.

Mindketten a ház felé fordultunk. Én komor arckifejezéssel. Ő pedig meglepetten.

– Haze, biztos, hogy a jó házhoz jöttünk?

Nagyot nyeltem. – Igen.

A Thorne család otthona egy kanyargós, fákkal szegélyezett felhajtó végén bújt meg.

Egy kőből épült, időtlen emlékmű, melynek peremein repkény kúszott, mint régi titkok suttogása.

Két magas téglakémény koronázta meg az élesen oromzatos tetőt, utalva a selyemmel borított szalonokat melegítő, pattogó tüzekre. A magas, borostyánszínben kivilágított ablakok, melyek szürkületkor még mindig mézként ragyogtak, aranyfényt hintettek a gondozott sövényekre; ezek szegélyezték a főbejáratot egy lágy boltívvel, ami a fából készült kétszárnyú ajtót ölelte, szemben a körbefutó verandával, annak kovácsoltvas lámpásaival és csiszolt tölgyfa korlátaival.

És végül, bal oldalon egy virágzó cseresznyefa bokor állt; rózsaszín szirmai úgy tapadtak a kőhöz, mint egy soha el nem halványuló pír, akárhány tél is jön és megy.

– A házad jóval nagyobb, mint képzeltem.

– Elfelejtettem megemlíteni, hogy apám nyugalmazott szövetségi bíró. – Végighúztam izzadt tenyeremet a fekete melegítőmön.

– Kifelejtetted azt a részt, amikor közölnöd kellett volna, hogy a Thorne-ok egy erődben élnek.

Ennek ellenére Victor úgy hajtott be a kavicsos felhajtóra, mintha övé lenne a hely.

A fogadóbizottság már várt a főbejáratnál.

Anya. A nővérem, Nora. A nagynénéim. Az unokatestvérem, Tessa, Floridából. A kis unokahúgom. Piper tetőtől talpig fehérben.

És ami a legrosszabb... A kibaszott Caleb Mercer.