Elara szemszöge

Másnap reggel az ágy üres és hideg volt, amikor felébredtem. Kétség sem fért hozzá, hogy Kaelen Sylviához ment. A gondolat mély sebet ejtett rajtam és elkeserített. Mázsás súly nehezedett a vállamra a tudattól, hogy soha nem fog teljesen elfogadni.

Egy kis üzenetet láttam az éjjeliszekrényen. Kaelentől volt, és ez állt rajta:

„Estére visszajövök. Egyél. Eszedbe ne jusson elmenni.

— Kaelen.”

Kimásztam az ágyból és a fürdőszobába mentem. Amikor a tükörbe néztem, egy végtelenül csüggedt lány tekintett vissza rám. A szemem feldagadt a sírástól, az ajkaim megduzzadtak. Könnycseppek nyoma látszott az arcomon. Mindenem fájt, de a szívem a legjobban.

Az egész nap egyetlen rohanásnak tűnt, miközben a szökésemet terveztem. Elment az étvágyam, de azért ettem. Találtam egy válltáskát a házban, és elkezdtem belepakolni a legfontosabb dolgokat: egy váltás ruhát, élelmet és egy zseblámpát. Az éjszaka folyamán akartam megszökni.

Kaelen még több harcost küldött a ház őrzésére, figyelmeztetésül, hogy soha nem menekülhetek el előle.

Körülnéztem a ház körül, és megszámoltam a járőröző őröket. Tanulmányoztam a mozgásukat. Hamarosan megtaláltam a rést, amin keresztül elnyerhetem a szabadságomat.

Bria bosszankodott, amiért nem ettem rendesen. Amikor kimentem a konyhába kávéért, a konyhaszigetnél ülve találtam. Meglepődött, amikor meglátott. Miközben töltöttem magamnak egy feketekávét, megkérdeztem: – Sylvia nagyon híres modell?

– Igen, nagyon népszerű, és hamarosan talán filmekben is láthatjuk majd.

Miközben a kávémat kortyolgattam, Bria tekintete rajtam felejtődött. – Jól vagy? – kérdezte kétkedő hangon.

– Igen – sóhajtottam. Nem, nem voltam jól. Úgy éreztem magam, mintha úthenger ment volna át rajtam. Teljesen kifacsartnak éreztem magam.

– Szeretnél még enni? – Felállt és hozott egy kis pirított sajtos szendvicset. Elkezdte tálalni nekem.

– Nem, köszönöm, jól vagyok – ellenkeztem, de ő mégis elém tette.

– Jól kell enned – mondta titokzatos mosollyal. – Ez fontos. Sok energiára van szükséged.

– Miért mondod ezt? – kérdeztem, nem különösebben érdekelve, hogy miért buzgólkodik körülöttem. Kedves asszony volt, de nem szoktam hozzá az ilyen gondoskodáshoz. Én a bántalmazáshoz és az... áruláshoz szoktam.

Miközben kinyitotta a hűtőt, hogy kivegyen egy eperjoghurtot, azt mondta: – Mert sápadtnak tűnsz. – Lehúzta az alumíniumfóliát a pohárról, és odahozta nekem. – Úgy látszik, hánytál is. Edd meg ezt. – Átadta a joghurtot. – Ez megnyugtatja a gyomrodat.

Összeráncoltam a homlokomat, de elvettem tőle a joghurtot. Abban a pillanatban, ahogy a gyomromba ért, felsóhajtottam. Valóban megnyugtatott. Valószínűleg csak aggódott értem.

Bria vacsora után hazament. Este 8 óra volt. Kaelen még nem tért vissza, ami jó jel volt. Sietnem kellett. Felmentem az emeletre és felvettem a táskámat, amikor a tekintetem Kaelen pénztárcájára tévedt. Biztosan sietve hagyta ott. Mély levegőt vettem, és kinyitottam. Nem lepődtem meg, hogy nagy összegű készpénz volt benne.

Remegő kézzel kivettem néhány ezer dollárt, mert most az eszemre kellett hallgatnom. Nem volt idő arra, hogy a szívem vegye át az irányítást. Már annyiszor eltiporták, hogy nem voltam hajlandó többé hallgatni rá.

Nyla nyugtalan volt odabent. „Ne tedd ezt” – szűkölte, ahogy a társától való elszakadás gondolata gyötörte.

„Meg kell tennem” – válaszoltam. „Különben megőrülök.” Elraktam a pénzt a zsebembe. Nyla újra szűkölte egyet, majd elcsendesedett. Síri csend lett. Leültem és írtam neki egy üzenetet.

„Vettem el tőled némi készpénzt. Tekintsd kölcsönnek. Amint tudom, visszaadom.

Remélem, boldog házaséleted lesz.

— Elara.”

Bár végig a szökést terveztem, amikor eljött az idő, elcsüggedtem. Elhagyni Kaelent olyan volt, mintha a föld tömegvonzása ellen harcolnék, de meg kellett tennem ezt a lépést.

Gombóccal a torkomban, vonakodva másztam ki a hátsó udvarra néző ablakon. Nem volt ott őr. Elindultam. Átvágtam az erdőn. Sötét volt és sűrű, és csak azt kívántam, bárcsak ne fussak össze más hontalanokkal. Őszintén szólva, miután szinte egész életemben hontalanul éltem, nem féltem az éjszakai erdő sötétjétől.

Nem lepett meg, hogy egyetlen kóborlóval sem találkoztam. Nyilvánvalóan egyetlen hontalan sem mert a Gleccsersörény falka területe közelébe jönni Kaelen Alfától való félelmében. Előre koncentráltam, elhessegetve ezeket a gondolatokat. Az ösztöneimre hagyatkozva próbáltam elérni a főutat. Kelet felé fordultam, és szerencsére kiértem az autópályára.

Ziháltam és izzadtam, de felkiáltottam örömömben. Nem tudtam, melyik irányba induljak, de a déli irányt választottam, mert vándor életem során megtanultam, hogy északon sok falka van.

Amint megfordultam a sarkamon, elszédültem. A levegőbe kapaszkodtam, hogy ne essek el. – Mi volt ez? – mondtam hangosan, miközben hátratántorodtam.

Leültem egy kidőlt fatörzsre, kivettem a vizespalackot a táskámból, és ittam egy keveset, hagyva, hogy hűtsön. Szívesen ültem és pihentem volna, de féltem, hogy Kaelen farkasai utolérnek és elkapnak. Nem tudtam, mihez kezdek majd. Minden bizonytalan volt, de abban biztos voltam, hogy semmi sem lehet rosszabb annál az életnél, amit magam mögött hagytam. Vérfarkas voltam, és tudtam, hogy megállom a helyemet az emberek világában, mert oda tartottam.

Folytattam az utat az autópályán, remélve, hogy jön legalább egy jármű, ami elvisz a legközelebbi városba. Hálát adtam a Holdistennőnek, amikor egy kis teherautó félrehúzódott. Megfeszültem, készen a támadásra. Az ablak lehúzódott, és egy testes, kedves arcú nő nézett ki. – Mit csinál egy ilyen lány egyedül az autópályán? Szeretnél egy fuvart? – kérdezte mosolyogva.

Megkönnyebbülten bólintottam egy mosollyal. – El tudna vinni a legközelebbi városba? – Miért tűnt és érződött olyan ismerősnek?

– Persze. Ugorj be hátra. De kislány... – vigyorgott. – Messze délre megyünk. Reggelig meg sem állunk. Már este 11 van!

– Nekem megfelel! – Bedobtam a táskámat a teherautó platójára, mielőtt felugrottam volna. A kocsi elindult. Néztem az erdőt, amit egy új élet reményében hagytam el. Behúzódtam a sarokba, és felhúztam a kapucnimat. Sokáig figyeltem a sötét foltként elsuhanó erdőt, majd lehunytam a szemem. Zöld szemű farkasokról álmodtam, akiknek a szeme aranyszínű dühhel csillogott, és ez megborzongatott.

Bizonyára sokáig aludhattam, mert riadtan ébredtem, amikor a teherautó megállt egy parkolóban. A nő odajött és elmosolyodott. – Georgiában vagyunk. Messze Idahótól. Itt már magadra vagy utalva.

Megnyaltam a kiszáradt ajkaimat. – Köszönöm a fuvart – mondtam, felvéve a táskámat és leszállva.

– Szívesen! – felelte. – De máskor légy óvatos, ha fuvart kérsz. Ki tudja, talán erőszaktevőkbe botlasz. – Egy kis motel felé mutatott. – Ott van egy fogadó. Ott megpihenhetsz.

Elmosolyodtam a gondoskodása láttán. – Úgy érzem, mintha láttam volna már magát – mondtam, próbálva felidézni, honnan ismerős.

Kuncogott egyet. Visszaült a kormány mögé, és felpörgette a motort. Az arca megkeményedett. Figyelmeztetett: – Velma vagyok, Kaelen nagynénje! Ne merj visszajönni, különben Vera, Kaelen anyja, élve eltemet! – Ezzel a gázra taposott, és elhajtott, engem pedig ott hagyott tátott szájjal.

Néztem, ahogy a teherautó eltűnik a horizonton, miközben az agyam tele volt megválaszolatlan kérdésekkel. Vajon Kaelen anyja, Vera, egész végig szemmel tartott?

Hideg futott végig a hátamon. Vera szervezte meg a szökésemet. Az alsó ajkamba harapva elindultam a kis fogadó felé, az ismeretlenbe.