Julian egy percig sem habozott a visszautasítással. – Nem. Ezt a lehetőséget te magad érdemelted ki.

Aztán Sloane-hoz fordult, és kissé a homlokát ráncolta. – Ki mondta, hogy gyere ide? Nem felelsz meg a végzettségi követelményeknek. Még ha meg is kapnád a lehetőséget, nem tudnál megbirkózni vele.

– Befejeztétek? – Sloane nem akart tovább vitatkozni velük. Mivel nyilvánvaló volt, hogy ebből nem lesz semmi, megfordult, hogy távozzon.

Juliant bosszantotta a lány közönye, és ráförmedt: – Milyen viselkedés ez? Te vagy az, aki nem elég képzett – szerinted ki mást lehetne hibáztatni?

Sloane visszafordult, és ránézett. A hangja nyugodt volt, de a szemében némi gúny csillant. – Mégis, milyen viselkedést várnál el tőlem?

Julian arca elsötétült. Hangját megfeszítette a düh. – Ne viselkedj úgy, mintha a világ tartozna neked valamivel. Chlo kemény munkával szerezte meg a diplomáját. Ha csak feleannyi erőfeszítést tettél volna, mint ő, nem végezted volna...

Sloane halk nevetése félbeszakította. A férfi tekintete még komorabbá vált, amikor megkérdezte: – Min nevetsz?

Sloane hidegen elmosolyodott. – Három évvel ezelőtt felvettek a Stratford Egyetemre.

A szobára csend borult. Sloane egyenesen Julianre nézett, szeme tele volt gúnnyal.

Julian azt mondta, nem próbálkozott eléggé. Attól a pillanattól kezdve, hogy Sloane visszatért a Sinclair családba, tudta, hogy nem versenyezhet az elkényeztetett és rajongásig szeretett Chloéval. Az egyetlen dolog, amije Sloane-nak volt, a jegyei voltak.

Hogy a Sinclair család büszke lehessen rá, Sloane úgy vetette bele magát a tanulásba, mintha az élete múlt volna rajta. És végül felvették az egyik legjobb intézménybe – a Stratford Egyetemre.

Azon a napon, amikor megkapta a felvételi értesítőt, Sloane izgatottan akarta elmondani nekik. És ez volt az a nap, amikor megtudta, hogy azt akarják, vigye el a balhét Chloe helyett, és vonuljon börtönbe helyette.

Julian megdermedt, megdöbbent, és az arcára puszta hitetlenkedés ült ki.

Chloe összeszorította a fogát, és magában arra gondolt: "Sloane tényleg bejutott a Stratford Egyetemre? Ez lehetetlen."

– Sloane, ez igaz? De a Stratford Egyetemről sosem hívtak minket. Sloane, nem mondom, hogy hazudsz, én is örülnék, ha tényleg felvettek volna. Én csak... – hebegte Chloe zavartan.

Julian feleszmélt, és gyanakvással teli szemmel Sloane-hoz fordult. – Biztos vagy benne, hogy megkaptad az ajánlatot? Sloane, az ilyesminek utána lehet nézni. Ne hidd, hogy átverhetsz.

Sloane már hozzászokott. Bármit is mondott Chloe, Julian mindig neki hitt. És nem csak Julian – a Sinclair családban mindenki, Arthurt kivéve.

– Hidd, amit akarsz – mondta Sloane. Az arca olyan higgadt volt, hogy lehetetlenség volt megállapítani, hazudik-e.

Julian gondolatai összekuszálódtak. "Ha ez igaz, akkor tényleg tönkretettük Sloane jövőjét" – gondolta.

Ahogy kisétált az interjú helyszínéről, Sloane habozott egy pillanatig, mielőtt üzenetet küldött volna annak a személynek.

Nem mintha panaszkodni akart volna – a férfi adta neki ezt a címet, így akár sikerült, akár nem, tudnia kellett róla.

*****

Ugyanebben a pillanatban a legfelső emeleti vezetői lakosztályban a vezérigazgató asszisztense, Silas Mercer hívást kapott a főnökétől. Az arckifejezése megváltozott. – Értettem. Akarja, hogy felfedjem a kilétét Ms. Sloane Sinclair előtt?

– Nincs rá szükség – hallatszott a férfi mély, közömbös hangja.

Közvetlenül a hívás befejezése előtt Silas hallotta, ahogy hozzáteszi: – Rá fog jönni.

*****

– Ms. Sinclair? – Silas épp időben sietett ki, hogy utolérje Sloane-t, mielőtt elhagyta volna az épületet. – Ms. Sinclair, kérem, egy pillanatra!

A tekintete csendben végigpásztázta a nőt. "Szóval ő az a nő, aki miatt az amúgy távolságtartó vezérigazgatónk a háttérből mozgatja a szálakat. Valóban gyönyörű – de a kisugárzása hideg, mint a jég" – gondolta.

Silas megtartotta magának a gondolatot, és semmit sem mutatott az arcán.

Sloane a férfi egyértelműen erőltetett mosolyát nézte, és egy cseppnyi zavarodottság jelent meg az arcán. – Akar tőlem valamit?

– Igazság szerint lenne egy pozícióm, amely szerintem kiválóan illene önhöz, Ms. Sinclair. Lenne kedve megpróbálni? – Silas nem vesztegette az időt, egyenesen a tárgyra tért.

Valami megcsillant Sloane szemében, ahogy a tekintete megállapodott az arcán. A férfi valamiért egy csipetnyi nyomást érzett.

– Miért én? – kérdezte Sloane. Ahogy hűvös, közömbös hangja felcsendült, a nyomás azonnal szertefoszlott.

Silas szeme kissé összehúzott a gondolkodástól, de mosolya udvarias maradt. – Ms. Sinclair, nem kell túlgondolnia a dolgot. Egyszerűen csak arról van szó, hogy valaki kiadta a parancsot, és az önre vonatkozott.

Sloane néhány másodpercig hallgatott. Tényleg szüksége volt egy munkára – miután meglátogatta Arthurt, végleg el kell hagynia a Sinclair családot.

– Rendben – mondta.

Silas elvégezte a feladatát. Mosolyogva, udvariasan intett. – Ms. Sinclair, erre parancsoljon.

*****

Mire Sloane kisétált a cégtől, a nap már lemenőben volt. Lassan elindult a buszmegálló felé, miközben a horizont mélyvörös ragyogásában gyönyörködött.

De miután fél órát várt a megállóban, végül rájött – a buszok valószínűleg már nem járnak.

Az időre pillantott. Már hét óra volt. Sloane halványan emlékezett a Sinclair-villába vezető útvonalra. Mivel megígérte, hogy visszatér, nem állt szándékában megszegni a szavát. Még mindig nem látta Arthurt.

Nyolc órakor a Sinclair-villa ebédlőasztalánál Julian egyre savanyúbb arckifejezéssel ült, és az üres széket bámulta. – Anya, ne várjunk tovább – mondta.

– Nem – felelte Eleanor határozottan. Könnyek gyűltek a szemébe, miközben azt suttogta: – Sloane vissza fog jönni. Megígérte nekem, hogy itt marad.

– Akkor úgy is kellene kezelnie ezt a helyet, mintha az otthona lenne. Anya, ha még mindig nincs itt, nyilvánvaló, hogy soha nem is tervezett visszajönni. Csak átver minket. – Julian forrt a dühtől, arca eltorzult a méregtől, teljesen becsapottnak érezte magát.

– Jules, talán Sloane a munka miatt nem jön vissza. Az egész az én hibám. Neki kellett volna adnom a lehetőséget. Sloane biztosan haragszik rám. – Chloe hangja remegett, miközben beszélt, a mondandóját egy fojtott zokogás zárta.