1. fejezet – A felesége vagyok?

„Sajnálom, az Alfa fent van a hölgyével. Időpont nélkül nem fogadunk látogatókat.”

Micsoda? A hölgyével? Akkor én ki vagyok…?

Háromévnyi titkos házasság után soha nem tehettem be a lábam a cége épületébe.

Most ott álltam a központi iroda recepciójánál, egy ajándékdobozt szorongatva a kezemben. Benne egy meglepetés lapult, amiről tudtam, hogy Kaelen, a Briar falka Alfája és a férjem, határtalanul boldog lesz, ha megkapja. Ez mindent rendbe hozhatott volna köztünk.

De a recepciós azt mondta, Kaelen a hölgyével van. Ez nem lehetett igaz. Ha valaki az ő hölgye volt, az én voltam. Én voltam a felesége.

A gyomrom görcsbe rándult a zavarodottságtól és a félelemtől. Ki lehetett ott fent vele?

Az orvosi egyetemen ismerkedtünk meg, ahol ő védett meg a többi hallgató könyörtelen zaklatásától. Ember voltam, a többi diák pedig vérfarkas, akik nem hitték, hogy helyem van a falka egyetemén.

Akkoriban Kaelen védelmező ösztöne még kedves volt számomra. Keveset tudtam akkor arról, hogy az orvosi egyetemen kialakult minták az egész hátralévő életemet végigkísérik majd.

Mivel ember vagyok, Kaelen nem engedte, hogy Lunává váljak, amikor összeházasodtunk. Valójában titokban tartotta a házasságunkat. Attól tartott, hogyan bánnának velem, mint az Alfa emberi feleségével.

Mindezen nehézségek ellenére még mindig viseltem a gyémánt nyakláncot, amit Kaelen adott nekem. A nyakláncot, amely jelezte, hogy én vagyok a választott társa.

És most a gyermekét hordtam a szívem alatt. Annak az ígéretnek a beteljesülését, amelyet évekkel ezelőtt tett, amikor a nyakláncot nekem ajándékozta.

Elöntött a boldogság.

Talán kissé naiv voltam. Még soha nem jártam az irodájában. Valójában a cég központjában sem voltam még soha, mivel Kaelen úgy gondolta, az a legjobb, ha többnyire a házban maradok, távol a kíváncsiskodó szemektől.

– Biztos valami tévedés történt – mondtam, próbálva a lehető legnyugodtabban tartani a hangomat, még ha az ütőér vadul lüktetett is a torkomban. – Én Kaelen Alfa felesége vagyok.

A recepciós rám nézett, szemében zavarodottság villant, amit gyorsan felváltott a tanult ügyfélszolgálati udvariasság. – Az Alfa és a végzetes társa éppen együtt vannak. Még sosem hallottam róla, hogy lenne felesége, főleg nem egy ember, aki még csak nem is farkas.

Éreztem, ahogy a szégyen és a zavarodottság elönti a bőrömet, vörösre festve a nyakamat és az arcomat. Ösztönösen szorosabban a mellkasomhoz szorítottam a kezemben lévő dobozt.

– Kérem, csak engedjen fel Kaelenhez – mondtam. – Fontos. Megígérem, hogy mindent tisztázni fog önnek.

A recepciós összerezzent, amiért a rangja nélkül, a keresztnevén említettem Kaelent. Az arca megkeményedett a tiszteletlenség láttán, én pedig megátkoztam magam a botlásért. Úgy használtam Kaelen nevét, ahogy otthon szoktuk, amikor csak két ember voltunk együtt, nem pedig egy ember és egy Alfa.

– Asszonyom, meg kell kérnem, hogy hagyja el az épületet – mondta a recepciós, hangjából minden kedvesség eltűnt.

Mögötte láttam a lifteket. Ha csak bejutnék az egyikbe, és felérnék Kaelen emeletére, minden megoldódna. Elmagyarázná a félreértést. Együtt ünnepelnénk a babánkat.

A liftajtók kinyíltak, én pedig megindultam, az ajándékdobozt a hónom alatt szorongatva, mint egy rögbi labdát.

– Asszonyom! Jöjjön vissza! – kiáltott utánam a recepciós.

Nem álltam meg. Nem tudtam megállni. Már majdnem bejutottam a liftbe.

Valami nagyba és keménybe ütköztem. Felnézve rájöttem, hogy egy biztonsági őr az. Ketten voltak. A recepciós biztosan értesítette őket a jelenlétemről beszélgetésünk egy pontján.

Az őrök mindkét karom alatt megragadtak, és gyakorlatilag visszacipeltek a recepciós pult mellett, egészen a cégközpont kijáratáig. Amint kiértünk, ellöktek maguktól, az ajándékdoboz pedig, amit alig bírtam megtartani, a földre esett. A fedele lerepült, a tartalma pedig szerteszét szóródott.

A földre térdeltem, kapkodva próbáltam összeszedni a gondosan elrendezett babaruhákat és előkéket, amelyek a betonon hevertek. A terhességi tesztet vettem fel utoljára, nézve a két kék vonalat, amelyek keresztet alkottak a kis műanyag ablakban.

Plusz a pozitívhoz. Plusz a terhességhez.

Menni akartam, hazafutni, és a takaró alá bújni, hogy soha többé ne jöjjek elő. A bennem élő magzatra gondoltam, és arra, ahogy Kaelen kiállt mellettem a Farkas Egyetemen, amikor bántottak. Erőt gyűjtöttem, hogy megvárjam őt a cég bejáratánál.

Óráknak tűnő várakozás után a hideg szélben végül megjelent. Felhívtam, de szó nélkül letette. A lüktetés a torkomban felgyorsult, a szorongásom egyre nőtt. Végül kijött az épületből, de rám sem nézett.

Egy nőt kísért a járdaszegélynél várakozó fényes, fekete céges autóhoz.

– Kaelen! – kiáltottam.

Szigorúan bólintott felém, majd felsegítette a gyönyörű nőt az autóba. Végül felém fordult.

– Mi az?

Az arca kifejezéstelen volt, semmilyen érzelmet nem mutatott. Ez tipikus volt Kaelenre. Mindig nehéz volt olvasni benne, még nekem is, aki a legjobban ismertem.

Átnyújtottam neki az ajándékdobozt.

– Mit művelsz? Hogy jössz ide így? – kérdezte Kaelen ellentmondást nem tűrő hangon.

– Csak vedd el a dobozt. Kérlek – könyörögtem.

Visszafordult az autóhoz, láthatóan közömbösen a könyörgésemre. – Azt hittem, megértetted a helyzetemet, Elara. Nem mutatkozhatok nyilvánosan egy emberi nővel.

Soha nem hallottam még Kaelent ilyen éllel, ilyen megvetéssel kiejteni az „ember” szót. Korábban soha nem éreztette velem, hogy kevesebb lennék azért, aki vagyok.

Visszahúztam a dobozt a mellkasomhoz, úgy ringatva, ahogy reméltem, hamarosan a gyermekemet fogom. Még mindig fogalmam sem volt, mi történik, de hirtelen nem tűnt jó ötletnek elmondani Kaelennek a terhességet.

Miközben beszéltünk, mikrofonokkal és kamerákkal felszerelt riporterek csoportja jelent meg körülöttünk. Elképzeltem, ahogy a recepciós felemeli a telefont, és leadja a fülest a médiának a cégközpontnál zajló szaftos drámáról. Dráma egy emberi nőről, aki követeli, hogy láthassa Kaelen Alfát.

De valójában nem miattam jöttek.

A nő, akit Kaelen az autóhoz kísért, kiszállt. Amint megjelent, a körülöttünk lévő riporterek izgatottan villogtatták a vakukat.

– Ez Vespera!

– Az Alfa végzetes társa visszatért!

– Ő az Onyx falka politikusa, aki a Briar falkával való gazdasági együttműködésért felelős – mondta az egyik riporter egy élő közvetítés kamerájába.

A tömeg felénk tódult, kilökve az egyensúlyomból. Küzdöttem, hogy megvédjem a már amúgy is megtéppázott ajándékdobozt, de Kaelen helyettem a másik nőt óvta gyengéden.

A nő elegáns kosztümöt viselt, hihetetlenül kecsesnek és gyönyörűnek tűnt. – Kaelen, ő az egyik rajongód? – kérdezte.

– Nem – mondta Kaelen. – Nem ismerem őt.

Vespera megvető pillantással mérte végig az egyszerű ruháimat. – Mivel foglalkozik?

Hogyan mondhatnám el ennek a nőnek, ennek az elegáns szakembernek, hogy nemcsak ember vagyok, hanem ráadásul csak egy háztartásbeli? Hogyan alacsonyíthatnám le magam ennyire?

Kaelen mondta neki, hogy szálljon vissza az autóba. – Vigyázz a babára – mormogta.

A torkomban lüktető pulzus hirtelen a gyomromba zuhant. Vespera terhes? A férjem gyerekével?

A szívem kettéhasadt. Miért nem állt meg Kaelen, hogy beszéljen velem? Miért nem mondta el, mi történik?

Mi a fenéért ejtett teherbe a férjem egy másik nőt?

Vespera szégyenlősen mosolygott, miközben visszakísérték az autóba. Elegánsnak, gyönyörűnek, mégis alázatosnak tűnt. A tökéletes álomnő.

Az autó ajtaja becsukódott, a riporterek pedig körözni kezdtek. A tömeg félrelökött, én pedig a földre estem, az ajándékdoboz pedig ismét a hideg betonhoz csapódott.

Kaelen beindította az autót, és anélkül távozott, hogy egyetlen pillantást is vetett volna felém.

Minden elsötétült.