A parkoló felé menet Chloe beleharapott az ajkába a pompás autó láttán. Összeszorította a száját, és arra gondolt: „Lehet, hogy ez az... egyetlen esélyem, hogy lefotózzam ezt a kicsikét.”

Julianhez és Noah-hoz fordulva megkérdezte: – Esetleg készíthetek egy képet az autóval? – Biggyesztett ajakkal érvelt: – Nagyon szeretem ezt a kocsit. El sem tudják képzelni, hányszor fantáziáltam már erről korábban.

Julian elvigyorodott. – Szereted az autót? – felelte. – És mi a helyzet... – Megköszörülte a torkát, a keze mögé rejtve a száját, majd halkan folytatta: – ...a tulajdonossal?

– Tessék? – Az izgatottságtól Chloe nem hallotta az utolsó szót.

Noah viszont tökéletesen értette. Azt mondta Chloénak: – Kincsem, kit szeretsz jobban, a kocsit vagy engem?

Chloe nem tudta megállni, hogy ne derüljön a kisfiú szavain. Felhorkant nevettében a gyerek bájos őszinteségén. Lehajtotta a fejét, megcsípte Noah imádnivaló arcát, és azt mondta: – Természetesen te vagy a helyesebb. Bármelyik nap téged választanálak az autó helyett!

Noah diadalmas mosolyt villantott, mintha megnyert volna egy csatát, és apjára nézett. Ha vezetett volna eredményjelzőt, biztos lett volna benne, hogy már győzelemre áll az apjával szemben.

Miközben azonban Chloe fotózta magát az autóval, Juliannek támadt egy remek ötlete, ami nagyobb győzelmet ígért számára. Felajánlotta: – Tudod Chloe, nekem 4K-s kamerás telefonom van. Hadd készítsem el én a képeket, és majd átküldöm neked.

– Ó, nem, Mister Sterling. Igazán nem kell. Nagyon kínos lenne – válaszolta gyorsan Chloe, feszélyezve érezte magát attól, hogy Julian Sterling készítsen róla fotókat.

Noah dühösen nézett az apjára, de fia fenyegető pillantásai ellenére Julian ragaszkodott hozzá: – Átküldöm őket. Elég jól értek a fotózáshoz.

Ez igaz is volt. Julian fiatalabb korában modellkedett, és így tanulta meg a fotózás csínját-bínját is. Soha nem vette komolyan ezt a karriert. Amikor Noah megszületett, rájött, hogy a bátyjával közösen vezetni a céget sokkal jobb választás.

Ez több szabadságot adott neki, hogy a fiával lehessen, és maga rendelkezzen az idejével. A bátyja, Kyran, ugyanígy volt ezzel. Így történt, hogy a Sterling Onyx Corporation egy kis gyerekmegőrzőt nyitott magában az irodaházban.

A Knight XV előtt állva Julian melle megduzzadt a büszkeségtől, miközben nem is egy, hanem tíz tökéletes fotót készített Chloéról. Kettőt közülük szándékosan csak magának akart megtartani.

***

Három órával később a Third Onyx Hotel pazar svédasztalos vacsoráján.

– Hűha! Ez volt szó szerint a legjobb étel, amit valaha ettem... – Chloe elhallgatott, eszébe jutott, milyen régen is volt már része ilyenben. Elmosolyodott, lefelé nézett, majd folytatta: – ...nagyon hosszú idő óta.

– Ízlik az étel, Kincsem? – kérdezte Noah sugározva. – Sok fogás a nagymamám specialitása.

– Tényleg? – kérdezte Chloe hátrahajolva, lenyűgözve a hallottaktól. Julian felé pillantott, és megjegyezte: – Édesanyja csodálatos lehet.

– Az is. És gyönyörű is. Anyámnak van a legvonzóbb kék szeme a világon – mondta Julian szívből jövő mosollyal. Majd hozzátette: – Nekünk is ugyanolyan a szemünk.

– Ó. – Chloe észbe kapott, a szája elé tette a kezét, elfojtva a kuncogást, ami fel akart törni belőle. – Igazán örülök, hogy együtt vacsorázhattam veled, Noah, és önnel, Mister Sterling...

– Kérlek, hívj Juliannek, Chloe. Mostanra már túl kellene lépnünk a formaságokon. Épségben visszahoztad a fiamat. Nagyon hálás vagyok neked, és nem kell úgy beszélned velem, mintha a főnököd lennék – javasolta a férfi. – Hívj Juliannek.

Julian szeme összeszűkült, arra összpontosítva, ahogy Chloe telt ajkai kimondták a nevét. Nagyon tetszett neki.

– Julian – mondta a lány, mielőtt szeme felcsillant volna egy őszinte mosollyal, amely könnyedén megjelent finom arcán. – Köszönöm, Julian.

– Kincsem? – Noah, aki Chloe mellett ült, kutyaszemekkel kérlelte: – Kimondanád az én nevemet is sokszor?

– Noah. Noah. Noah. Noah. Noah. Noah! A cuki és imádnivaló Noah! – tette hozzá Chloe, Noah mosolya pedig a füléig ért.

Julian halkan fújt egyet, de gyorsan összeszedte magát, és megrázta a fejét.

A hármas elfogyasztott még néhányat a válogatott, ínycsiklandó desszertek közül, mielőtt Carter megérkezett, hogy ért menjen Noah-ért. Julian úgy tervezte, hogy hazaviszi Chloét. Bár Noah ragaszkodott hozzá, hogy ő is velük menjen, Julian szigorú volt abban, hogy a fiának korán le kell feküdnie, különösen mivel másnap iskola volt.

Más dolgokban Julian elnéző volt Noah makacsságával szemben, de az iskola tekintetében be kellett tartani a szabályokat, beleértve a szigorú lefekvési időt is.

A lifteknél Chloe jóéjt-puszit nyomott Noah arcára, és csak ezután indult vissza Juliannel a hotel lobbyjába vezető folyosókon.

Chloe még mindig mintha álomvilágban járt volna, arra gondolva, milyen csodásan alakult a napja. Nagyra értékelte a Noah-val töltött időt, és nem tudta megállni, hogy ne érezzen pillangókat a gyomrában Julian közelében is.

Be kellett vallania: Julian tényleg lélegzetelállítóan nézett ki. Ráadásul az ő szemében gondoskodó apának tűnt.

Miközben végigsétáltak a hosszú és széles folyosón, a lány nem tudta megállni, hogy oldalvást ne pillantson a férfi magas alakjára, markáns állkapcsára, arra, ahogy az ádámcsutkája megmozdult, amikor nyelt, és arra a tekintélyt parancsoló, magabiztos tartásra, amivel járt.

Csodálkozott rajta, milyen szerencsés, hogy megismerhette Noah-t és Juliant is.

Miközben ezen gondolkodott, a szeme elkapott két közeledő alakot, akiket éppen az előző nap próbált elkerülni.

Asher és Mia sétáltak feléjük, körülbelül tízméternyi távolságra.

Chloe azonnal pánikba esett. Egy pillanatra a lába a földbe gyökerezett, miközben a szeme lázasan kereste a környéken a megfelelő rejtekhelyet. Igen, egy ideje már ilyen volt az élete: bujkált Asher elől.

Látta, hogy a mosdók öt méterre vannak előttük, de oda menni azt jelentette volna, hogy közelebb kerül Asherhez és Miához. Azt pedig nem akarta. Semmiképpen!

Ehelyett megragadta a legalkalmasabb személyt, aki potenciálisan pajzsként szolgálhatott, hogy ne vegyék észre.

Juliant.

Belekapaszkodott Julian karjába, közelebb húzta magához, miközben ő maga a falnak dőlt. Mindkét kezével a férfi öltönyének hajtókájába kapaszkodott, és azt kérte: – Kérlek... rej... rejts el.

Julian megdöbbent, de ugyanakkor a közelségük örömmel töltötte el. Először értetlenül fogadta a kérést, ezért visszakérdezett: – Rejtselek el?

Miközben alkarjával a falnak támaszkodott, közel a lány arcához, teste centiméterekre került hozzá, és lehajtott fejjel nézte a lány riadt tekintetét. Hallotta, amint Chloe megismétli: – Kérlek, rejts el.

Amikor Julian észrevette, hogy Chloe szeme egy közeledő párra vándorol, összevonta a szemöldökét, de ugyanakkor meglátta a lehetőséget, amit nem szabad kihagyni! Bólintott, és megnyugtatta: – Ne aggódj. Jól elrejtelek.

Közelebb húzódott, gyakorlatilag megszüntetve a távolságot a mellkasuk között. Bár sok réteg ruha választotta el őket, végül nagyot nyelt, érezve Chloe melleit a szilárd testéhez préselődni.

Lejjebb hajtotta a fejét, hogy az arca elfedje Chloét. A falon nyugvó alkarjával együtt semmilyen felismerhető vonása nem volt látható Asher és Mia számára. Julian halkan megjegyezte: – Nagyon jól értek az emberek elrejtéséhez.

Valóban. Chloe megkönnyebbült, hogy jól el volt álcázva. Egy gyönyörű férfi karjaiba simulva bújt meg. Az arca gyakorlatilag centikre volt a férfiétól, Julian ajkai a haját súrolták, forró lehelete a homlokát érte.

A lány testén azonnal végigfutott a libabőr, különösen, ahogy a férfi teste továbbra is apró termetéhez feszült. Olyan jól végezte a dolgát, hogy Chloénak gyengéden el kellett tolnia magától: – É... én azt hiszem, szükségem van egy kis... levegőre.

– Ó, bocsánat – mondta Julian, a szája még mindig a lány feje búbját érintette. – Várj, azt hiszem, téged néznek. Miért nem ölelsz meg?

Chloe gondolataiban csak egy szó visszhangzott: „Öleljem meg?”

Annak ellenére, hogy az agya tiltakozott, megtette, amit javasolt, és teljesen a férfi testéhez simult. Semmi, abszolút semmi hely nem maradt közöttük. Arcát a férfi nyakának hajlataiba fúrta, és összehúzta magát, hogy elrejtse az alakját, kezeivel pedig még erősebben markolta Julian zakóját.

– Ott vannak még? – kérdezte félénken. Már eltelt egy jó perc, és remélte, hogy már szem elől tűntek.

– Még mindig ott vannak. Nagyon, nagyon lassan sétálnak... mint a teknősök – mondta Julian, karját a lány dereka köré fonva, miközben a szemével úgy tett, mintha a folyosót pásztázná. – Maradj így. Vigyázok rád.

Hogy is panaszkodhatna? Chloe nem tudta, mi történik vele, de magában azt gondolta: „Csak én érzem így, vagy tényleg kezd forróság lenni itt?”