– Vance kisasszony, várjon! Hová megy? – kiáltotta Silas, miközben Vivian után eredt, aki elrohant abban a pillanatban, amint rájött, ki a leendő férje.

– Vissza a börtönbe! – válaszolta, miközben igyekezett minél gyorsabban futni a magassarkújában.

– De miért? Ne feledje, nem gondolhatja meg magát, ha egyszer már aláírta a megállapodást, és ön aláírta! – emlékeztette Silas zihálva.

– Nem érdekel a megállapodás!

Silas azt hitte, Vance kisasszonynak elment az esze. Azért aggódott, hogy a férje öreg és sörhasú lesz, most meg az életéért fut, miután meglátta a jóképű Mr. Sterlinget. „Minden rendben volt a gondolkodásával?”

Cillian, aki a bejárathoz sétált, összeszűkült szemmel nézte a menekülő Viviant és a szánalmasan utána kapkodó Silast. Frusztráció hulláma öntötte el a szívét.

Még ilyen helyzetben is láthatóan ódzkodott attól, hogy vele legyen. „Tényleg ennyire rossz az ő szemében?”

Ökölbe szorította a kezét, és az érzelmek vihara ellenére, ami a szívét dúlta, nyugodt maradt. „Vivian, már beleestél a csapdámba, és nem menekülhetsz. Nem hagylak” – gondolta magában.

Cillian évekig tartó külföldi tartózkodás után tért vissza a városba. Végül nem bírta tovább a távollétet, és elhatározta, hogy visszatér arra a helyre, amely összetörte őt.

Tudta, hogy vékony jégen táncol, de abban a pillanatban, amint meglátta Viviant a Zenith Horizon Lounge-ban azon az éjszakán, azonnal döntött.

Mivel nem tudta elfelejteni, csapdába ejti maga mellett, és hadd szenvedjenek együtt. Nem akart egyedül lenni a fájdalmával.

A botrány tökéletes lehetőséget adott neki, hogy megszerezze, amit akar. Pontosan tudva, hogy Vivian nem menekülhet a helyzetéből, elővette a telefonját, és felhívta az asszisztensét.

– Gyere vissza – utasította röviden, és bontotta a vonalat. Vivian magától fog visszajönni hozzá könyörögve.

Silas, akinek hirtelen azt mondták, hogy menjen vissza, elképedt. „A főnök lemondott arról, hogy elvegye Vance kisasszonyt? Miért tenné, ennyi fáradozás után?”

Abbahagyta Vivian üldözését, megfordult, és visszament a városházára.

Vivian, aki a magassarkúja miatt apró léptekkel futott, hirtelen úgy érezte, valami nincs rendben. Megfordult, és megdöbbenve látta, hogy az asszisztens már nincs sehol.

A szíve hevesen vert, ahogy rádöbbent: „Visszaléptek az üzlettől?” Fogalma sem volt. Akármi is volt a helyzet, valami biztosan történt, különben Silas nem hagyta volna abba hirtelen az üldözését.

Anélkül, hogy bárki győzködte volna a házasságról, most nála volt a labda.

Abbahagyta a futást, és józanul átgondolta a helyzetét. Cilhez hozzámenni tulajdonképpen nem is volt olyan rossz. Bár hirtelen meggyűlölte őt, miután évekkel ezelőtt visszautasította... azelőtt mégiscsak barátok voltak, szóval talán a jövőben kijönnek majd egymással.

Miután meggyőzte magát, elindult vissza a városházára, és a szeme tágra nyílt, amikor látta Cilliant távozni.

– Várj... Cil! – kiáltott utána, Cillian pedig megmerevedett, amikor hallotta Viviant ilyen bizalmasan szólítani őt.

Düh és valami más, megmagyarázhatatlan érzés támadt benne; megfordult, és szúrós tekintettel nézett rá. Vivian megborzongott, és hideg futott végig a hátán, amikor Cil így nézett rá.

„Most már annyira félelmetes” – gondolta.

– Mi az, Vance kisasszony? Nincs egész napunk – vágta rá Cillian, amint a nő odaért és megállt vele szemben.

A szíve nagyot dobbant, amikor közelről ránézett. Jóképűsége egy görög istenével vetekedett. Vivian azon tűnődött, vajon mindig is ilyen vonzó volt-e. „Vagy csak eddig nem vette észre?”

– Hová mész? Csak kimentem egy kicsit a mosdóba – hazudta szemrebbenés nélkül, de nem volt más választása, különben Cil visszavonta volna az ajánlatát.

Természetesen Cillian átlátott rajta, de nem szembesítette a hazugsággal. Sőt, belement a játékba.

– Ó, értem, akkor a mosdó biztosan nagyon messze lehetett, a városházán belülit is használhattad volna – jegyezte meg, nézve az elpirult arcát, majd elkomorult.

Megfogta az állát, és felfelé billentette a fejét.

Abban a pillanatban, ahogy az ujjai hozzáértek a bőréhez, Vivian érezte, hogy a hideg futkos a hátán. Furcsa és idegen érzés volt.

– Mi történt? – kérdezte Cil, hangjában érezhető dühvel.

Vivian nem tudta, miről beszél, ezért kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Itt... mi történt? Ki tette ezt? – válaszolt Cil, hideg ujjaival végigsimítva a felszakadt ajkát, a nő pedig megremegett.

– Ööö... én... a felügyelő tette – válaszolta, zavarba jöve az érintése okozta intenzív, elektromos bizsergéstől. Egyáltalán nem értette, mi ez. „Talán csak sztatikus feltöltődés?”

– Kérj meg valakit, hogy vágják le a kezét – sziszegte Cil, hideg tekintetét Silasra emelve. Ha azt mondanánk, hogy dühös volt, az gyenge kifejezés lenne: tajtékzott. „Hogy merészelt az a felügyelő a nőmhöz érni? Ő az enyém!”

Vivian döbbenten bámult Cilre az abszurd utasítás után. Komolyan gondolta?

Tudat alatt megragadta a karját, és megállította. – Nem kell, csak a munkáját végezte. Az elején nem voltam túl együttműködő.

Cil vegyes érzelmeket élt át, amikor érezte Vivian kezét a karján; a szíve hirtelen kalapálni kezdett. Összeszűkült szemmel nézett a sima kezekre, amik a karjába kapaszkodtak.

Vivian észrevette a tekintetét, és hirtelen elengedte a karját, mintha forró parazsat fogott volna. „Istenem! Miért tettem ezt?” – gondolta gyötrelmesen, de nem vette észre az elkomorulást Cil arcán, miután úgy kapta el a kezét, mintha pestises lenne.

– Indulás – mondta Cil hidegen, és a városháza bejárata felé indult.

Vivian, aki még mindig magát szidta, amiért így megfogta a kezét, feleszmélt.

„Ennyi? Nem fog akadékoskodni, amiért el akartam futni? Vagy bevette a mosdós sztorit?”

Vivian kuncogott magában, azt gondolva, Cil igazán ostoba, hogy elhitt egy ilyen buta kifogást.

Követte őt, örülve, hogy legalább egy korabeli férfihoz megy hozzá. A többi majd jön magától. Keményen fog dolgozni, visszafizeti a pénzt, és elválik tőle.

Cillian eközben tovább dörzsölte az ujjait, ízlelgetve Vivian bőrének érintését a kezén. Amikor korábban az ajkához ért, a vágy, hogy megcsókolja, túl erős volt; minden erejére szüksége volt, hogy türtőztesse magát.

Olyan volt számára, mint egy kábítószer, amelynek a rabja lett. Ennyi év után sem tudott továbblépni vagy elfelejteni őt.

…

Két ember, akik között nem volt szerelem, most egymással szemben állt a szertartásvezető előtt a városháza egyik különtermében.

– Mr. Sterling, elfogadja Vivian Vance-t törvényes feleségéül? Hogy szeresse és becsülje, míg a halál el nem választja? – kérdezte Ciltől a szertartásvezető, egy fekete kosztümös, középmagas nő.

– Elfogadom – válaszolta mély, búgó hangon, Vivian szíve pedig kihagyott egy ütemet és hevesen verni kezdett.

– Vance kisasszony, elfogadja Cillian Sterlinget törvényes férjéül? Hogy szeresse és becsülje, míg a halál el nem választja? – kérdezte a szertartásvezető Viviant, miközben rá nézett.

Vivian szíve tovább zakatolt, úgy érezte, bármelyik pillanatban felrobbanhat. „Tényleg megteszi ezt?” Habozott, hiszen ezeket a fogadalmakat két szerelmesnek kellene elmondania, közte és Cil között pedig semmi sem volt.

Amikor Cil látta a habozását, ökölbe szorította a kezét. Ismerős, fájdalmas szúrást érzett a mellkasában. Úgy érezte, mintha ezer nyíl döfne a szívébe, de arcát mozdulatlanul tartotta, miközben összeszűkült szemmel nézett Vivianre, aki idegesen elkapta a tekintetét.

– Vance kisasszony? – figyelmeztette a szertartásvezető, Vivian pedig feleszmélt. Úgysem volt más választása, így lenyelte a békát.

– Elfogadom – válaszolta határozottan.

– Remek. A törvény által rám ruházott hatalomnál fogva ezennel házastársakká nyilvánítom önöket – mondta a szertartásvezető, megpecsételve Vivian és Cil frigyét.

Már korábban feltűnt neki, hogy ez a pár mintha hadilábon állna egymással, ezért habozott, hogy felszólítsa-e a vőlegényt a menyasszony megcsókolására.

– Ööö... Most már megcsókolhatják a...

– Hagyjuk ki! – mondta Vivian és Cil egyszerre, a szertartásvezető pedig felvonta a szemöldökét a furcsa pár láttán.

„Vajon kényszerházasság?” Nem volt köze hozzá. Folytatta az aláírásokkal, és miután lepecsételte az okmányokat, átadta őket a rideg párnak, hogy minél előbb megszabaduljon tőlük.

Kilépve a városházáról, Vivian igazán kimerültnek és fáradtnak érezte magát. Szüksége volt egy hosszú fürdőre és egy masszázsra.

Amikor az oldalán sétáló Cil látta a kedveszegett arcát, düh öntötte el. „Ennyire megviseli, hogy hozzáment?” – gondolta magában, frusztráltan. „Ha ő így akarja, akkor ne engem hibáztasson.”

Cil konvoja eléjük gördült, és ő beszállt a hátsó ülésre.

Vivian nem tudta, hogy vele tarthat-e vagy sem, ezért kint maradt.

– Külön meghívóra vár? – kérdezte Cil hidegen.

– Ööö... nem. – Vivian gyorsan beszállt, a szíve úgy vágtatott, mint egy paripa. Cil igazán félelmetes volt, és hangulatembernek tűnt. Magában imádkozott, hogy el tudják viselni egymást.

– Silas, a megállapodást – kérte Cil, Silas pedig, aki az anyósülésen ült, elővette az okmányt, és hátrafordult, hogy odaadja Viviannek, aki értetlenül nézett.

– Ez mire való? Már aláírtam a megállapodást.

– Igen, de nem olvasott el mindent figyelmesen – mondta Silas tisztelettudóan, Vivian pedig átvette az iratot, az ölébe tette, és lapozni kezdte.

Megdöbbenésére olyan záradékok voltak benne, amiket korábban nem vett észre. A szíve a torkában dobogott, amikor elolvasta, mi áll az oldal alján...