Gyengéden bevezettem Elarát a konyhába, és megnyitottam a csapot. A mosogató elé állítottam, én pedig mögé álltam, és a keze alá tartottam a vizet. Egyáltalán nem olyan volt, amilyennek a fiam feleségét képzeltem. Valami olyasmit vártam, mint az anyja. De ő cseppet sem hasonlított rá. Elara gyönyörű volt, nemcsak kívülről, de a személyiségéből kapott villanások is azt súgták, hogy belül is ugyanilyen kedves. Nem kellene észrevennem ezeket a dolgokat, és végképp nem kellene azt képzelnem, hogyan festene meztelenül az ágyban, vagy milyen hangokat adna ki, ahogy megadja magát a kezeim között. De szemét alak voltam, és pontosan erről fantáziáltam, miközben néztem, ahogy kimegy az ügyvéd telefonszámáért. Ahogy a teste hozzám simult, miközben a kezét fogtam és próbáltam a sérülés felmérésére koncentrálni, nehéz volt nem a fantáziáim szerint cselekedni. A tenyere közepén egy üvegszilánk sértette fel a bőrt.

– Van csipeszed és elsősegélycsomagod? – kérdeztem tőle. Szinte suttogva jött ki a torkomon, és azt mondogattam magamnak, hogy csak próbálom megnyugtatni. Rég láttam már olyan mértékű pánikrohamot, mint amit az előbb produkált. Láttam már ilyet a tengerészgyalogos bajtársaimnál, és néha én magam is közel álltam hozzá. Bár nem voltam szakértő, azt gyanítottam, hogy Elara rohama valamilyen korábbi traumából fakadt.

– Igen, a fürdőszobában van egy elsősegélycsomag, abban kellene lennie csipesznek – mondta.

– Nem bánod, ha elhozom? – kérdeztem. Nem akartam tolakodó lenni, főleg, hogy amúgy is zaklatott volt. Bólintott.

– A folyosóról nyíló ajtó az – mondta.

– Rögtön jövök, tartsd a kezed a víz alatt! – Épp csak visszafogtam magam, hogy ne nyomjak puszit a feje tetejére. Rossz jel volt, hogy már kétszer is „édesemnek” szólítottam. Össze kell szednem magam. Feleannyi idős, mint én, és a fiam felesége – na jó, exfelesége. De akkor is. Besiettem a fürdőszobába a holmiért. Mint a lakás többi része, ez is otthonos volt. Meleg színekkel díszítették, még növények is voltak az ablaktalan helyiségben. Felkaptam az elsősegélycsomagot, és visszamentem a konyhába. Elara ott állt, ahol hagytam; kimerültnek tűnt, és bűntudatom volt, amiért rá rontottam, még rosszabbá téve a rossz estéjét. Letettem a csomagot a pultra a mosogató mellé, és ellenálltam a késztetésnek, hogy a karjaimba vonjam. Nem az én tisztem megvédeni és gondoskodni róla, emlékeztettem magam. – Hadd nézzem csak! – mondtam neki, és igyekeztem gyengéd lenni, ahogy a kezét az enyémbe fektette. A belém vetett bizalma megdobogtatta a szívemet. Kivettem a csipeszt és ránéztem. – Talán jobb lenne, ha félrenéznél – javasoltam. A szemembe nézett és bólintott. Lehunyta azokat a gyönyörű kék szemeket, és még mielőtt megfeszülhetett volna, kihúztam az üveget a kezéből, majd egy gézlapot szorítottam a sebre a hüvelykujjammal. A szemei kipattantak, rám nézett, aztán a kezére.

– Köszönöm – mondta.

– Szóra sem érdemes. Most pedig üljünk le egy percre, amíg eláll a vérzés. Aztán újra megnézem, hogy biztosan kijött-e minden – mondtam.

– Ki kell takarítanom – mondta. A szeme a nappali felé villant, és féltem, hogy újra elhatalmasodik rajta a pánik.

– Hé, édesem, mi lenne, ha leülnél és meginnád azt a pohár vizet, amit akartál, én pedig összeszedem az üvegcserepeket? – javasoltam, és magamban elátkoztam magam, amiért megint így szólítottam. Csak úgy kicsúszott a számon, teljesen természetesen.

– Nem hagyhatom, hogy ezt tedd – tiltakozott.

– Semmi baj. Rád rontottam és felzaklattalak, miután már jártak itt a nyomozók. Ez a legkevesebb – erősködtem, miközben a kanapéhoz vezettem, ügyelve, hogy elkerülje a szilánkokat. – Ülj le, és szorítsd a gézt! – Lerogyott a kanapéra.

– Köszönöm. – Csak rámosolyogtam, és mentem, hogy hozzak neki vizet. Eltartott egy pillanatig, mire megtaláltam, hol tartja a poharakat. Amikor visszatértem, ott ült és az ölébe bámult.

– Tessék – mondtam, és átadtam neki a vizespoharat.

– Köszönöm – mondta, és elvette a poharat. Ivott egy kortyot, aztán két kézzel fogta. Elkezdtem felszedegetni az üveget a szőnyegről. Valami nem stimmelt. Persze, vannak nyomozók, akik seggfejek, de Brecken nem engedné az embereinek, hogy olyan erőszakosak legyenek, ami így kiszívná az erőt Elarából. Nem hittem, hogy az én látogatásom váltaná ki ezt a reakciót. Több volt ebben a történetben. Mérlegeltem, hogy az én tisztem-e kiszedni belőle, de volt egy rossz érzésem, hogy mindez Garrick miatt van. Szóval bizonyos értelemben közöm volt hozzá.

– Tudom, hogy már kérdeztem, de biztos vagy benne, hogy a nyomozók nem lőttek túl a célon? – kérdeztem, miközben egy újabb üvegdarabot tettem a dohányzóasztalra. Láttam, ahogy Elara megfeszül.

– N-nem, rendesek voltak – mondta. Utoljára végigpásztáztam a padlót, és megállapítottam, hogy üvegmentes. Leültem mellé, kicsit közelebb, mint azelőtt. Nem húzódott el, én pedig utáltam a büszkeséget, ami fellángolt bennem.

– Van valami, amit nem mondasz el, édesem. Nem tudok segíteni, ha nem mondod el, mi a baj – mondtam neki, és megfogtam a sérült kezét.

– Miért segítene nekem? – kérdezte. Jogos kérdés volt. Általában nem ajánlottam fel a segítségemet, pláne nem ingyen, és nem anélkül, hogy tudnám, miről van szó. De azt mondtam magamnak, hogy ez a fiam miatt van. Kényelmes kifogás volt.

– Van egy olyan érzésem, hogy mindez Garrick miatt történik. Nem igazságos, hogy neked kell eltakarítanod a romokat utána – mondtam neki, miközben felemeltem a gézt és megvizsgáltam a tenyerét. Végighúztam a hüvelykujjamat a tenyerén, azt hazudva magamnak, hogy csak további szilánkokat keresek. Sok tündérmesét meséltem magamnak ma este. – Ennek ellenére. Ön maga mondta, hogy nem állnak közel egymáshoz – mondta. Felnéztem rá, és láttam, hogy feszülten figyel. Megvontam a vállam, miközben a konyhából hozott sebtapasz után nyúltam.

– A fiam. Van némi felelősségem érte. Nem voltam jelen, amikor felnőtt. Az anyjával elváltunk, és a gyerekkora nagy részét bevetéseken töltöttem a világ minden táján. Részben az én hibám is, hogy olyan ember lett belőle, amilyen – mondtam neki, és közben azon tűnődtem, nem vertem-e be a fejemet mostanában. Mióta nyílok meg így bárkinek is?

– Ez nemes öntől. De nem hiszem, hogy sokat tehetne. – Olyan fáradtnak és legyőzöttnek tűnt, hogy legszívesebben magamhoz öleltem volna, és megígértem volna neki, hogy minden rendben lesz, és én megvédem. Jó, most már tényleg vissza kell fognom ezt az oltalmazó ösztönt, mielőtt valami olyat teszek, amit megbánok.

– Nem is tudom, a VaneCore Security fele az enyém – mondtam neki. Csak üres tekintettel bámult rám, én pedig elmosolyodtam, miközben felragasztottam a sebtapaszt. – Nézd csak, próbállak lenyűgözni, te meg azt sem tudod, miről beszélek – ugrattam. Jutalomul egy tétova mosolyt kaptam. A mosolygós Elara még veszélyesebb volt a józan gondolataimra, mint a szomorú. Tudtam, hogy bajban leszek, ha maradok. Az lenne az okos döntés, ha valami kifogással távoznék. Nos, nem az eszemről voltam híres. – A legjobb barátommal miénk a legnagyobb magánbiztonsági cég a nyugati parton – árultam el neki. Elengedhettem volna a kezét, hiszen bekötöztem, készen voltunk. De a kezemben maradt. – A legtöbb bajt meg tudom oldani, szóval mondd el, és hadd segítsek! – Habozott, rágta a szája szélét, aztán rám nézett.

– Amikor a nyomozók itt voltak, megkérdezték, ismerem-e Zoltan Volkovot – mondta, én pedig nem tudtam megállítani a káromkodásáradatot, ami feltört belőlem. Meglepődve nézett rám. – Ismeri őt?

– Ismerem. Egy helyi maffiacsalád feje. Nagy pác, összeköttetései vannak az egész országban, és a pletykák szerint még a szülőhazájában is – mondtam neki. Elfehéredett, amit nem is csodáltam. – Mondták a nyomozók, hogy Garrick kapcsolatban áll vele? – kérdeztem. Megrázta a fejét.

– Nem mondták ki, de utaltak rá. És… – Elhallgatott, és lehunyta a szemét.

– És mi, édesem? – kérdeztem, miközben gyengéden végigsimítottam a hüvelykujjammal a kezén.