Hogy az istenbe állhatott az ajtóm előtt az a szexi ezüstróka, akin délután szinte átgyalogoltam, azt állítva, hogy ő az exem apja? Egy pillanatra azon tűnődtem, nem tett-e valaki valamilyen bűbájt az ajtómra, ami vonzza a furcsa férfiakat. Bár nem hittem az ilyesmiben, egy olyan este után, mint a mai, gyorsan hívővé váltam. Ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint én. Mögötte láttam Mrs. Kravitzet, aki hozta a formáját. Egy perccel korábban álmomban sem jutott volna eszembe levenni a biztonsági láncot az ajtóról, nem egy ilyen este után. De válaszokat akartam a kérdéseimre, és ez a férfi biztonságérzetet árasztott. Ami persze butaság volt. Jó másfél fejjel magasabb volt nálam, a teste mintha egy téglafalból készült volna, és esélyem sem lett volna ellene, ha bántani akarna. De ott voltak azok a borostyánszínű szemek. Mielőtt lett volna időm átgondolni, félig becsuktam az ajtót, és ahogy tiltakozni kezdett, leakasztottam a biztonsági láncot, majd teljesen kitártam.

– Azt hiszem, jobb, ha bejön – mondtam neki. Egy pillanatig nézett, aztán bólintott és elment mellettem. Ahogy elhaladt, fűszeres illat csapta meg az orromat. Becsuktam az ajtót, kulcsra zártam, és a láncot is visszatettem, mert fogalmam sem volt, hová fut ki ez az este, és feltételeztem, hogy előbb-utóbb valaki más is megpróbálja majd rám törni az ajtót.

– Kérem, üljön le, kér teát vagy kávét? – kérdeztem, és a kanapém felé mutattam.

– Nem kérek semmit, köszönöm, Elara. Megengedi, hogy Elarának szólítsam, vagy preferálja a Mrs. Thorne-t? – kérdezte, miközben leült a kanapéra. Ekkor döbbentem rá, milyen kicsi is a kanapém. Akárhová ülnék, közel lennék hozzá. A testem belebizsorgott a gondolatba, de az agyam azt súgta, ez rossz lépés lenne. Megsértődne, ha hoznék egy széket? Úgy döntöttem, nem kockáztatok, és leültem a kanapé lehető legtávolabbi sarkába.

– Az Elara megfelel. Már nem használom a Mrs. Thorne nevet – mondtam neki, és a kezemben lévő sodrófát letettem a dohányzóasztalra. A szeme követte a mozdulatomat, és mintha némi szórakozottságot láttam volna benne.

– És miért nem? – kérdezte.

– Mert már nem vagyok Garrick felesége.

– Amióta? – Ráncoltam a homlokom. Lehet, hogy a szexuálisan kiéheztetett testem úgy reagál rá, mint macska a macskamentára, de valahol meg kell húznom a határt.

– Nem akarok udvarlatlan lenni, kedves embernek tűnik. De ez magánügy, és nem szívesen osztom meg önnel. – Összehúzta a szemöldökét.

– Mint Garrick apja, azt hiszem, jogom van tudni – mondta. Most én ráncoltam a homlokom.

– Nem akarok udvarlatlan lenni, Mr. Vane, de találkoztam Garrick apjával. És az nem ön – vágtam rá. Ez nem hozta jobb kedvre.

– Először is, hívjon Rykernek. Másodszor, én vagyok az apja. Lehet, hogy nem vagyok meghatározó része az életének, de attól még a fiam. Gondolom, az exem új férjével, Trentonnal találkozott – morogta a szexi férfi a kanapémon. Kezdtek összeállni a darabkák. Igaz, hogy sosem hallottam Garricket apának szólítani Trentont, de mivel nem mondott semmit arról, hogy lenne másik apja, azt hittem, ez is csak egy Garrick furcsaságai közül.

– Ó. Sajnálom.

– Hogy lehet, hogy a fiam felesége volt, és ezt nem tudta? – kérdezte.

– Hogy lehet, hogy a fia felesége voltam, és sosem találkoztam önnel? – kérdeztem vissza. Gyorsan rám mosolygott, és éreztem, hogy hevesebben ver a szívem.

– Talált – mondta. – Az igazat megvallva, Garrick és köztem nem a legjobb a kapcsolat. Amióta négy éve megvontam tőle az anyagi támogatást, nem beszéltem vele. – Megbánás érződött a hangjában. Részben azért is volt nehéz elhinnem, hogy Ryker Garrick apja, mert annyira különbözőnek tűntek.

– Akkor miért jött el ma ide? – kérdeztem.

– Van egy barátom a rendőrségen, ő szólt, hogy Garrick bajban van. Gondolom, a rendőrség már beszélt önnel – mondta. A rendőrség említésére megfeszültem.

– Igen, két nyomozó járt itt – mondtam. Úgy nézett rám, mintha ki akarna találni valamit.

– Rosszul bántak önnel? Megfenyegették? – kérdezte, és meglepődve fedeztem fel dühöt a hangjában. Megráztam a fejemet.

– Nem. Nem mondanám, hogy kellemes élmény volt, de csak azt akarták tudni, hol van Garrick. Mondtam nekik, hogy nem tudom, és jobban járnak, ha az ügyvédemmel beszélnek, mert a válókereset beadása óta ő tartotta a kapcsolatot Garrickkel – meséltem neki.

– Tudtam, hogy összeházasodtak, de azt nem, hogy különváltak – jegyezte meg Ryker.

– Friss dolog. A válást végül két hete mondták ki – árultam el.

– A nyomozók elmondták, miért keresik a fiamat?

– Nem konkrétan – feleltem. Tudtam, hogy kitérő választ adok, de nem tudtam, bízhatok-e benne annyira, hogy elmondjam, mi történt a nyomozók távozása után. Újra rám nézett. Elpirultam az intenzív tekintete alatt, és rám szóltam magamban, hogy szedjem össze magam.

– Megkaphatnám az ügyvédje számát? – kérdezte.

– Persze, de a nyomozók biztosan megelőzik – mondtam, miközben felálltam. Megvonta a vállát.

– Vannak módszereim olyan információk megszerzésére, amikre a rendőrségnek nincs – mondta, én pedig még jobban megfeszültem. Ki ez az ember? Miért mond ilyesmit, és mit jelent ez? Ő is egy bűnöző, mint a többiek? Úgy is nézett ki, mintha egy sötét romantikus regény főhőse lépett volna ki a könyvből, hogy helyet foglaljon a kanapémon. Az egész dolog idegessé tett.

– Megkeresem önnek. Hozok egy kis vizet is, hozhatok önnek is valamit? – kérdeztem, ahogy felálltam. Próbáltam leplezni a kezem enyhe remegését.

– Jól vagyok, köszönöm – mondta, engem figyelve. Ahogy kimentem a konyhába, éreztem a tekintetét a hátamon. Felírtam az ügyvédem nevét és telefonszámát egy post-itre, és töltöttem egy pohár vizet. Egész idő alatt éreztem, ahogy a kanapéról figyel. Az idegeim kezdtek felmondani. Ahogy átnyújtottam neki a papírt, elvesztettem a fókuszt a vizespohárról, és előrehajlás közben megbillentettem. A víz kilöttyent, és legnagyobb borzalmamra Ryker nadrágjának szárára fröccsent.

– Ó, istenem. Annyira sajnálom, néha olyan suta vagyok, tényleg sajnálom, csak hozok papírtörlőt és letörlöm. Nagyon-nagyon sajnálom – mondtam neki, nem merve a szemébe nézni.

– Semmi baj, csak egy kis víz. Nem nagy dolog – mondta.

– De, de. Az én hibám, jobban kellett volna figyelnem, igazán, nagyon sajnálom – folytattam. Az aggodalmam az egekbe szökött, és kezdtem elveszíteni a kontrollt. Ahogy próbáltam Rykernek magyarázni, mennyire sajnálom, éreztem, hogy elhidegül a kezem és a lábam, és mielőtt észbe kaptam volna, a pohár kicsúszott a kezemből. Megpróbáltam elkapni, de a reflexeim túl lassúak voltak. Ehelyett sikerült a poharat az asztalhoz csapnom, és az darabokra tört. Most aztán végképp elszúrtam. – Sajnálom, annyira sajnálom, nem akartam. Csak ügyetlen vagyok, próbálok nem az lenni, de néha csak megtörténnek dolgok – kezdtem hadarni, próbálva visszatartani a könnyeimet, és letérdeltem a kanapé és a dohányzóasztal közé, hogy összeszedjem az üveget. Egy nehéz, magabiztos kezet éreztem a vállamon. Melegnek tűnt, miközben a testemből épp kiszállt minden melegség. Ryker ott térdelt előttem, a szemembe nézve.

– Édesem, vegyen egy mély lélegzetet. Megtenné kedvemért? – A hangja mély volt és nyugodt. Bólintottam. – Jó, csináljuk együtt. – Mély levegőt szívott be, én pedig követtem a példáját. Együtt engedtük ki a levegőt. Éreztem, ahogy a feszültség kezd elszállni a testemből, és a cikázó gondolataim elcsendesednek. – Ez már jobb – mondta nekem. – Ilyesmi megesik, nem nagy ügy. De maga megsérült, édesem. Hadd nézzem meg a kezét! – A kezem után nyúlt, és meglepődve tapasztaltam, ahogy engedtem neki, hogy vérfoltos. Ujjai gyengédek voltak, ahogy szétnyitotta a tenyeremet, és rosszallóan csettintett, amikor mindketten megláttuk a tenyerembe fúródott üvegdarabot. – Hadd segítsek felállni, aztán leöblítjük a konyhában – mondta. Csak bólintottam. Úgy éreztem, a nyugodt fellépése miatt minden mozdulatomat az ő kezébe adtam. Valahogy biztonságban éreztem magam.