Roman dühösen bámul rám, és vár. Úgy tűnik, elvár valamit, mintha valamilyen válaszra várna.

Az önvédelem érdekében válaszolnom kell a királyomnak. De őszintén szólva, nem tudom, mit feleljek arra a feltételezésre, hogy van egy közös gyermekünk.

Jaxon, Roman Bétája belép mögötte a raktárba. Átveszi Romantól a kardot, cserébe pedig egy aktát nyújt át neki. Jaxon kinyitja a mappát, és lesüti a szemét, hogy felolvassa a benne lévő oldalakat.

– Tessa Sterling – olvassa Roman. – A Feketefa falkához tartozik. Richard Sterling Béta és párja, Evelyn lánya. Egy lánytestvére van, a fiatalabbik, Blaire.

Mivel rólam olvas, ez bizonyára az én aktám. Nehezen nyelek egyet.

– Nem szűz – mondja Roman. Becsapja a mappát, és rám emeli a tekintetét. – Mondja meg, hol van a gyermek, Miss Sterling.

– Milyen gyermek? – kérdezem.

– Ha kedves az élete, ne hazudjon nekem – mondja. A hangja nem változott, ugyanaz a biztos bariton marad, de a szemei még élesebb intenzitást kaptak. Ha a tekintettel ölni lehetne, már tízszer halott lennék.

– Nem akarom megbántani – mondom gyorsan. – De biztosan téved. Soha nem voltam terhes.

Roman egy hosszú, szörnyű pillanatig csak bámul rám.

Már éppen azt hiszem, visszaveszi a kardot, hogy rajtam használja, amikor Jaxonhoz fordul. – Vigye be az egyik szobába. Magánúton szándékozom kihallgatni.

Jaxon azonnal bólint.

Roman megfordul és kimegy.

Jaxon kihúzza magát és rám néz. – Ennek a háztartásnak az első és egyetlen szabálya, Ms. Sterling, a teljes engedelmesség. A királynak nem lehet nemet mondani, és nem szabad megkérdőjelezni őt. Javaslom, gondolja ezt át, miközben követ a szobájába.

– De én… – kezdeném.

– Nem vagyok kíváncsi a beszédére – vág közbe Jaxon. Megfordul és elindul. Gyorsan a nyomába szegődöm, és némán követem.

Egy olyan terembe vezet, ahol egy kerek lépcső tekereg felfelé és felfelé. Szem elől tévesztem, hány lépcsőfokot teszünk meg, hány emeletet hagyunk magunk mögött. A falak szorosan körülölelik a lépcsőházat, a tér szűk és keskeny. A kezemet a köveken tartom, hogy el ne szédüljek.

Egy ponton Jaxon kilép a lépcsőről egy másik folyosóra. Követem őt a kanyargós folyosón. Sok faajtó sorakozik a fal mentén. Amikor ahhoz ér, amelyet keresett, kinyitja az ajtót egyfajta elektronikus távirányítóval, ami akkora, mint egy kulcstartó.

Amint az ajtó kitárul, félrelép.

Ahogy belépek a szobába, az ajtó bezáródik mögöttem. Egy láthatatlan zár fordul el, csapdába ejtve bent.

Maga a szoba nem szörnyű. Sokkal tágasabb, mint a padlástéri kuckóm volt. Van egy kis ülősarok és egy ruhásszekrény a franciaágy mellett. Van egy kerek asztal is egy pár székkel. Egy másik ajtó egy kis fürdőszobába vezet, ahol zuhanyzó, vécé és mosdókagyló található.

Ha lenne konyhája, elélhetnék csak ebben a szobában.

Ablakok nincsenek, de a mennyezeti lámpában elektromos izzó vibrál. Legalább itt fent nem kell az olajra és a lángra hagyatkoznom, mint odalent.

Az egyetlen igazán nyugtalanító dolog a szobában egy különálló, díszes, szorosan lezárt ajtó a falban, az ágy közelében. Nem látok rajta kilincset vagy bármilyen nyitószerkezetet. Mégis, ahogy közelebb lépek hozzá, hogy megnézzem, hogyan nyílik, hallom a zár kattanását.

Az ajtó befelé lendül, én pedig hátrébb ugrom, éppen csak elkerülve, hogy pofon vágjon.

Maga Roman lép át a nyitott ajtón, olyan uralkodói, jóképű és fenyegető, mint mindig. Hátrálok, ő pedig felém lopakodik. Az ajtó mintha magától mozogna, becsúszik a helyére és bezáródik mögötte.

Megállok, amikor a hátam a falhoz ér. Nincs hová menekülnöm. Be vagyok zárva vele egy szobába.

– Nos. Volt ideje átgondolni – mondja Roman. – Ne tettesse tovább, hogy nem emlékszik a találkozásunkra.

Emlékszem az arcára, ahogy rám nézett, az intenzív kék szemeire, az összevont szemöldökére. Egy izzadságcsepp gördült le az álláról az arcomra.

Emlékszem a f...szára, amint elmerül bennem, lökve… elvéve… újra és újra… Az ágytámla dörömbölésére a falon.

Az arcom hirtelen lángra lobban.

Közelebb jön, a falhoz szorítva engem. Alig egy lábnyira van, elvörösödött arcomat fürkészi.

– Szóval emlékszik. Három évvel ezelőtt. A falkák csomópontjánál voltam, egy Alfa-gyűlésen. Elmentem egy bárba, amikor egy kéjes feromonoktól ázó nő rám vette magát, és könyörgött, hogy vigyem az ágyba.

Nyelek egyet; erre a részre nem emlékszem. De a többire…

– Teljesen biztos vagyok benne, hogy az a nő ön volt, Tessa Sterling. – Megemeli az állát, így az orra hegyéről néz le rám. – Próbálja csak letagadni.

– Volt egy egyéjszakás kalandunk – ismerem el. – De soha nem volt semmilyen gyermek.

Roman felső ajka megremeg. – Hazugság.

Villámgyorsan előrecsapnak a kezei. Megragadja a csuklómat, a fejem fölé rántja őket, és ott tartja az egyik kezével. A másik kezével a falnak támaszkodik, közvetlenül a fejem mellett.

– Adja ide a gyermekemet – morogja Roman.

– Az igazat mondom! – felelem, a hangom remeg a rajtam átfutó félelemtől.

Roman közelebb hozza az arcát. Ahogy az ajka undorodva még feljebb rándul, a szemfogai elkezdenek egy kicsit meghosszabbodni. Olyan dühös, hogy talán át is alakul.

– Tudta, ki vagyok aznap éjjel. Szándékosan csábított el, tudva, hogy a tüzelés kiváltja a saját rutomat, és rávesz, hogy elhagyjam az óvszert. Aztán titokban szült meg, és maga nevelte fel a gyermekemet.

– Azt hiszi, terveztem, hogy tüzelni fogok?

– Vannak módszerek a kiváltására…

– Soha nem tennék ilyet – mondom. – Menyasszony voltam… Soha nem is akartam azt az egyéjszakás kalandot!

Gyűlölöm ezt. Mivel a karjaim le vannak fogva, nem tudom összehúzni a szakadt ingemet. Nyitva lóg, feltárva alatta a melltartómat. Szerencsére Roman nem néz oda. Úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli.

– Nem fedtem fel, ki vagyok – folytatja Roman. – De magától is rájöhetett volna. Semmi esély nincs rá, hogy az az éjszaka puszta véletlen volt.

– De az volt – erősködöm, a félelem mellett düh ébred bennem. – Mindent elvesztettem az miatt az éjszaka miatt! A vőlegényem felbontotta az eljegyzést. A családom úgy kezdett kezelni, mintha fertőzött lennék. Ha lett volna babám, legalább nyertem volna valamit, de nem lett. Semmim sincs.

Roman hirtelen elmozdítja a kezét a falról a fejem mellől. Durván megragadja az államat, és felemeli az arcomat a sajátja felé. Rám vicsorogva mondja: – Még mindig hozzá akart menni valaki máshoz? Mernél hagyni egy hitványabb hímet, hogy felnevelje az én gyermekemet?

– Sosem volt gyermek – mondom dacosan, még a szörnyeteg dühével szemben is. Nincs sok mindenem, de az igazság az enyém.

Sok mindenben bűnös vagyok, de ebben nem. Soha nem voltam terhes, bármit is gondol.

– Vigyen orvoshoz – mondom. – Hagyja, hogy megvizsgáljanak. Az bebizonyítja az ártatlanságomat.

Roman tüzes tekintete az arcomról végigfut a testemen, az elszabadult melleim ívére és lejjebb.

Elég közel van hozzám ahhoz, hogy érzékeljem teste hirtelen felforrósodását. Alacsony morgással emeli vissza tekintetét az enyémre.

– Senki sem fogja megvizsgálni az asszonyomat, csakis én.

Elengedi a kezeimet, de egyetlen centit sem hátrál.

– Vetkőzz.