Tágra nyílt szemmel, tátott szájjal bámulom a férfit, akivel három éve megosztottam a tüzelésemet. Biztos tévedek, de a testem tudja az igazságot. Azok az erős kezek simogatták a bőrömet. Azok a húsos ajkak órákon át szívtak foltokat a melleimre.

Azonnal elfordulok. Közelebb bújok Nadiához, remélve, hogy őt használhatom fedezéknek. Ő gyönyörű, dús idomú és emlékezetes. Mellette úgy nézek ki, mint egy zsák krumpli.

– Szólj, ha elment – suttogom.

Nadia kíváncsian pillant rám. – Már nem erre néz.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel.

– Te nem akarod, hogy kiválasszanak? – kérdezi Nadia. – Most, hogy láttam őt… Olyan jóképű…

– Nem érdekel, mennyire jóképű – mondom. – Inkább csak hazamennék.

Nadia megértően bólint, bár ahogy figyelem, látom a szemében a csodálatot, miközben Romant nézi. Ki hibáztathatná? Egy szörnyű helyzetet némileg elviselhetőbbé tesz a tudat, hogy a király nem egy kéjvágyó vénember.

– Közelebb jön – mondja Nadia sietős suttogással. Hirtelen kihúzza magát. Kicsit homorít a hátával, hogy még jobban kiemelje amúgy is buja melleit.

Mindig is úgy gondoltam, hogy az én idomaim megfelelőek, de Nadiához képest úgy nézek ki, mint egy vézna lámpaoszlop.

Kissé elfordulva megpillantom a királyt, amint közeledik hozzánk. Egek, közelről még jóképűbb. Az emlékeim homályosak az együtt töltött éjszakáról. Bár biztos voltam benne, hogy ő az a férfi, csak árnyékokra emlékeztem, nem a gyönyörű arcának minden részletére.

Azt a magas, erős testet viszont jobban fel tudom idézni. A feszülő izmokat, az erős combokat.

A kezeit a karomra szorította, és a fejem fölé húzta őket.

– Ne mozdulj – morogta a fülembe.

Most megborzongok, felidézve hangjának sötét mélységét.

Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is hessegetem ezeket a gondolatokat. Nem szex miatt vagyok itt, hiába az alaphelyzet, hogy esetleg bekerülök a király háremébe.

Egyetlen célom van: megvédeni Declant és a falkámat a veszélytől.

Declant, a férfit, akit szerettem, és akit soha többé nem tarthatok a karomban.

A mellkasom sajog. Milyen közel voltunk a közös jövőhöz, és én nem is tudtam, amíg már túl késő nem lett. Bárcsak beavatott volna a titkaiba. Annyi szívfájdalmat elkerülhettünk volna.

Bár talán jobb is, hogy így alakult. Ha régebb óta tudtam volna, hogy Declan szeret, az elválásunk még nehezebb lett volna.

Talán túl önző lettem volna ahhoz a döntéshez, amit meghoztam. Lehet, hogy még el is szöktem volna vele.

A király előbb-utóbb ránk talált volna, de egy ideig boldogok lehettünk volna.

A király…

Újra ránézek, és egy kis gyűlölet gyúl a szívemben.

Minden balszerencsém, minden problémám azon a három évvel ezelőtti éjszakán kezdődött, amikor megosztottam a tüzelésemet ezzel a férfival.

Nincs kedvem soha többé kapcsolatba lépni vele.

Odajön hozzánk. Nadia lesüti a szemét, szerényen viselkedik. Mellőle lopva figyelem, ahogy Roman végigfuttatja szemét Nadia telt alakján.

– Ez elfogadható – mondja a király mély, szexi hangján. A testem azonnal reagál, a beleegyezésem nélkül is felforrósodik.

Roman felém fordítja a tekintetét. Gyorsan végigmér. Ugyanilyen gyorsan el is néz rólam. Egy szót sem szól, folytatja útját tovább a B kategóriás sor mentén a színpad felé.

Őrök jönnek közelebb, hogy elvigyék Nadiát. – Velünk jössz – parancsolják neki.

Rám pillant. – Remélem, még találkozunk – mondja, mielőtt megfordulna és követné őket kifelé a teremből.

Az ajtó közelében észreveszem az őrt, aki Nadiát fogdosta; nyilvánvaló undorral nézi a jelenetet. Amikor a tekintete felém villan, azonnal elkapom a fejem.

Roman kiválaszt még néhány lányt a B-sorból, majd átmegy az A-sorhoz, és onnan is kiválaszt többet. A C-sekre rá sem néz.

A színpadnál mond valamit a Bétájának, Jaxonnak. Aztán egyszerűen kisétál a teremből.

A pillanatban, ahogy kilép, szinte mindenki mélyet sóhajt. Egy pillanatra megtörik a sűrű feszültség, és megkönnyebbülés váltja fel.

Vajon a király meghozta az összes döntését? A többiek szabadon hazamehetnek?

Visszatérhetnék Declanhez, és miután kivártuk a következő két hetet, én lehetnék a falka Lunája?

Izgalom ébred bennem. Talán mégis fordul a szerencsém.

– Te – szólal meg egy hang mögöttem. Megfordulok, és látom az őrt, aki megragadta Nadiát. Fegyver van a kezében, a csöve felém mutat. – Gyere velem.

– A király nem választott ki engem – mondom.

Az őr csak elvigyorodik, egy gonosz, éles vicsorral, ami eltorzítja az arcát. – Ettől leszel pont érett a falatra, hősöm. Közbeavatkoztál és elrontottad a szórakozásomat. Most rajtad szórakozom majd. – A vigyor eltűnik, feltárva alatta a villanó dühöt. – Gyere velem. Most.

Segítségért nézek körbe, de mindenki, aki elég közel van ahhoz, hogy hallja őt, elkerüli a tekintetemet.

Embertengerben állok, de még sosem éreztem magam ennyire egyedül.

– Nem kérem még egyszer – csattan fel. Kinyúl, megragadja a csuklómat, és magával rángat. Egy mellékszoba felé húz, amibe még senkit sem láttam bemenni vagy kijönni. Berúgja az ajtót, majd belök.

Egy halom doboznak esve botladozom. Ez egy raktárhelyiség, tele dobozokkal és polcokkal, de emberek sehol.

Leteszi a fegyverét egy halom dobozra az ajtó mellé. Még fegyver nélkül is sokkal nagyobb és erősebb nálam.

Kétségbeesetten nézek körbe, de nem látok más ajtót vagy ablakot ebben a szobában. Teljesen csapdába estem.

– Vedd le a ruháidat – parancsolja.

Átfont karokkal a mellkasom előtt megrázom a fejem.

– Tudom, hogy nem vagy szűz, te dög. Vedd le a ruháidat, mint egy jó kis k...va, mielőtt térdre kényszerítelek. – Vigyorog. – Vagy talán pont ezt akarod. Kétségbeesetten vágysz egy jó kis pofára b...szásra, rongy? Le akarod szopni a f...szomat?

– Menj a p...csába! – kiáltom.

A vigyora eltűnik. – Ne feleselj! – morogja, és felém ront.

Ahogy elfordulok, megragadja a vállamat. Az ujjai görbülnek, ökölbe szedi az ingemet, és egy rántással letépi a ruhám ujját és az ingem elejének nagy részét.

Rám telepszik, és elüvölti magát: – Térdre!

– Nem! – sikoltom.

Próbálnék hátrálni, de mindkét karomnál fogva megragad.

Húzni kezd.

Erősebb nálam. Nem tudok szabadulni a szorításából.

Aztán hirtelen megáll. A szemei kitágulnak. Az ajkai elválnak egymástól, és vér szivárog ki a szájából.

Lefelé nézve látom, amint egy kard pengéje áll ki a bordái közül.

Egy rántással a kard keresztülszakítja őt. Vér fröccsen rám és a szaggatott ruhámra.

Az őr teste ekkor tehetetlenül, egy rakásban esik össze.

Mögötte állva, a véres kard markolatát fogva Roman király látható.

Remegek a sokktól és a félelemtől.

Roman dühösen bámul rám. – Három éve kerestelek. Téged és a gyermekünket.

A mi… micsodánkat?