(Tartalmi figyelmeztetés)

(A 8 éves Kael szemszöge)

Felsikoltok, amikor a tarkómra mért éles ütés felébreszt. Mielőtt még felfognám, mi történik, egy durva pofon csattan az arcomon. Az arcomhoz kapok, gyengéden dörzsölve az égető helyét, miközben a szemem megtelik könnyel. Újra felnyüszítek, ahogy anyám kiabálni kezd velem.

– Mit képzelsz, hogy vacsora előtt alszol? Túl sok dolgod van még lefekvésig, és ezt te is jól tudod!

Próbálok elhúzódni tőle, mert csak hüvelyknyire van az arcomtól. Sajnos ez a félelemről tanúskodó megnyilvánulás egy újabb kemény pofont ér az arcomon, mielőtt a tarkómnál fogva megragadna és kirángatna a székből.

„A fenébe! Csak ne az engedelmességi szorítást! Bármit, csak azt ne!” – gondolom magamban. De az. Talpra kényszerít, miközben próbálok küzdeni az ellen, hogy apám irodájába vigyen – abba a helybe, ami számomra a rémálmokat jelenti. A vergődésem egyre durvább lesz, sírok és könyörgök anyámnak, hogy ne hagyjon ott nála, de mint mindig, a kéréseim süket fülekre találnak. Benyit az ajtón, és látja, hogy apám épp telefonál. Durván belöknek egy székbe; tudom, hogy nem lenne bölcs dolog elfutni.

– Most mit csinált? – kérdezi apa szadista mosollyal az arcán, miközben leteszi a telefont.

– A tanára hívott, azt kérdezgette, miért aludt ebéd helyett, én pedig épp most kaptam rajta, hogy házi feladat helyett alszik.

Próbálok érvelni nekik, bár tudom, hogy hiábavaló.

– Ebédszünetben szabad aludnom, a házim pedig kész van.

– Csend legyen! – ordítják egyszerre, mire még mélyebbre húzódom a plüss fotelban. Tekintetem gyorsan cikázik kettőjük között, miközben megbeszélik, mi legyen a büntetés az iskolai és a lefekvés előtti alvásért. A baj az, hogy a mentális köteléken keresztül beszélnek, hogy ne osszák meg velem azt a szadista büntetést, ami rám vár.

Apám szemének sötétedéséből látom, hogy rajtam fogja kitölteni a frusztrációját, ami azt jelenti, hogy ez nem egy egyszerű, nadrágszíjjal mért fenekelés lesz. Nem, ez sokkal rosszabbnak ígérkezik, és nem tudom megállni, hogy ne remegjek és nyüszítsek a félelemtől.

– Anya, kérlek, ne hagyj itt – suttogom, amint elsétál mellettem, újra könnyek szöknek a szemembe. Rám sem néz, amitől émelyegni kezd a gyomrom.

– Szóval, mi tartott fent olyan sokáig, hogy nem tudsz ébren maradni az iskolában?

A hangja mély, minden szót morogva ejt ki, miközben a kedvenc szíját tartó szekrény felé sétál.

– Apa, kérlek – suttogom –, tudod, hogy veled voltam tegnap este tizenegyig. Mindig nyolckor fekszem le, legkésőbb kilenckor.

– Te hazug! Pontosan tudod, hogy semmi ilyen nem történt! Le lettél küldve aludni, és egyszerűen nem mentél el! Nyújtsd ki a karod magad elé! Állj fel!

Kétségbeesetten nyüszítek, miközben próbálok felállni, de annyira remegnek a lábaim, hogy az első próbálkozásnál összeesem.

– Állj fel! – ordítja újra, amitől ijedtemben felkiáltok. Végül felállok, kinyújtott karral, ő pedig nem habozik a vastag bőrszíjjal keményen rácsapni mindkét kezemre.

– Hogy merészelsz hazudni?

– Apa, kérlek. Nem tenném.

Felnyögök, ahogy a szíj egy újabb csattanással landol a kezeimen. A félelem felülkerekedik rajtam, és elrántom a kezem, amikor harmadszor suhint, így a szíj a padlót éri.

– Te pimasz kis kölyök! Tedd fel a kezed!

Újra felemelem a karom, kontrollálhatatlanul remegve, ő pedig a szíj csatos felével csap le a csuklómra. Hátréugrok tőle, fájdalmamban felüvöltök, és a mellkasomhoz szorítom a kezeimet, ami csak még jobban felbőszíti. Ismét suhint a szíjjal, ezúttal a térdhajlatomnál talál el, amitől az íróasztalára roskadok, beütve a fejem oldalát. Négykézláb maradok, a fejem forog az ütéstől, a látásom pedig elhomályosodik a könnyektől.

– Szedd össze magad! Tedd a karod az asztalra! – kiáltja, megragadja az ingem hátulját, és talpra ránt. Az asztal szélének lök, amitől elakad a lélegzetem. Megragadja mindkét karomat, és durván kiteríti őket az asztalon. Épphogy megvetem a lábam, amikor a szíj újra lecsap a kezeimre. Felordítok, amint a nehéz fémcsat eltalálja a bal csuklómat. Most már keményebben és gyorsabban üt, mint korábban, a fémcsat többször is ugyanazt a pontot éri a csuklómon.

Amikor végre némileg visszanyerem az eszméletemet, visszahúzom a karjaimat, a balomat a testemhez szorítva. Érzem, hogy a csuklóm már dagadni kezd a brutális ütésektől, és érzem a vér szagát a vágásokból, amiket a csat ejtett a gyenge bőrömön. Hisztérikusan zokogok, kérlelem, hogy hagyja abba, de őt soha semmi nem állítja meg.

Megragadja a nyakamat, mielőtt a kezeim után nyúlna és újra kihúzná őket. Ismét durván az asztalnak lök, miközben a fejemet a keményfához vágja. Mialatt a fejem forog az újabb kemény ütéstől, újrakezdi.

A csapások sorra érnek a csuklómon, a nehéz csat ugyanoda vágódik be. Egy hirtelen reccsenés a csuklómban éles fájdalomhullámot küld végig a karomon, aminek hatására a szobában visszhangzik a vérfagyasztó sikolyom. A földre roskadok, fájdalmamban ordítva, mert tudom, hogy ebben a tanévben már másodszor törte el a csuklómat.

– Gyenge vagy! Ez semmi egy csatához képest! Kelj fel és vedd le a ruháidat!

Próbálok felállni a lábakon, amik alig bírnak el. A kezeim fel vannak dagadva a könyörtelen ütésektől, a bal pedig rosszabb, mint a jobb. Küzdelem a jobb kezemmel kigombolni a farmeromat – mivel balkezes vagyok –, és tudom, hogy nem mozgok elég gyorsan, amikor érzem, hogy a csat keményen bevágódik a nyakamba.

Fájdalmamban felnyögök, miközben vakon babrálok a nadrág gombjával. A harmadik nyakütés után végre enged, így le tudom venni, amit az ingem és az alsónadrágom követ. Kontrollálhatatlanul remegek és sírok, könyörgök neki, hogy hagyja abba, mert nem értem, miért ilyen kegyetlen.

Meztelen testemet a nyakamnál fogva ragadja meg, amitől felsikoltok a szíjcsat okozta vágások és zúzódások miatt, miközben az asztala felé kényszerít. Küszködöm, nyüszítek és ordítok, hogy valaki segítsen, de ez csak azt éri el, hogy apa újra az asztalba veri a fejem. Ezúttal a saját véremet nyelem vissza, ami megtölti a számat. Ráfekszik a testemre, az asztalhoz szegezve, miközben áthajol az oldalán, hogy megragadja a bőrszíjakat, amiket az asztallap aljára csavarozott. Újra kinyújtja a feldagadt és megvert karjaimat, és durván az asztalhoz kötözi őket, miközben én eszeveszetten sikoltozom a kíntól.

Amint az asztalhoz kötöznek, a verés és a mentális bántalmazás áradata újrakezdődik. Minden ütésnél felsikoltok, ahogy a csat a hátamba, a fenekembe és a combomba váj. Érzem, ahogy a vér lecsorog a lábamon, amitől fészkelődni és rúgkapálni kezdek, kétségbeesve, hogy megszabaduljak ettől az undorító, mászó érzéstől. De apa túl közel jön, és végül combon rúgom. Hamarosan mániákus nevetés tör fel a torkából, ahogy a szíjjal való verés abbamarad.

– Szóval rúgkapálni akarunk? Majd adok én neked olyat, amibe rúghatsz.

Zihálok, próbálok levegőhöz jutni, amennyire csak tudok, amikor érzem őt magam mögött. Fájdalmasan erősen megragadja a combjaimat, felemel a földről, és szokatlanul szélesre feszíti a lábamat.

– Azt kapod, amit adsz, fiam.

Másodperceken belül a térde elemi erővel vágódik az ágyékomba. Próbálok ordítani, de nincs bennem szusz a sikoltáshoz. Másodperceken belül érkezik egy második, majd egy harmadik és egy negyedik ütés ugyanoda, amitől nemhogy működni, de lélegezni sem tudok. Csak anyám szavaira eszmélek rá, hogy valaki belépett a szobába, de ő nem hagyja abba azonnal a beléptekor. Érzékeny testrészeimet már közel tucatszor vágta bele a beleimbe, mire meghallom a hangját.

– Varkas, mi a fene ez? Nem ebben egyeztünk meg. Már így is elég iskolát mulasztott ahhoz, hogy gyanakodni kezdjenek. Nem ragadtathatod el magad így folyton. Emiatt legalább egy hónapig ki fog esni.

– Megrúgott.

– Na és? Oda van láncolva a kibaszott asztalhoz!

Hallom, ahogy felsóhajt, és csak remélni tudom, hogy végre vége. Újra megragad, és félig felemel. Ezúttal, amikor az ágyékomba térdel, nemcsak a belső szerveimbe passzírozza a testrészeimet, de a bordáim alatti rész is az asztal szélének csapódik. Amikor másodszor is megteszi, erőszakosan hányni kezdek az asztalára, majd nem sokkal később az elviselhetetlen fájdalomtól elájulok.